.svg)
Gagyi Botond: Váróterem
„Hallom, a harang értem szól” – rekedten sikítja szerteszét a barna, lapos kiskazó a heavy metalt a szobában. Recsegősen, kásásan nyöszörög, így is Bélabától kell mindig kikuncsorogni, és ő sem adja sokáig, az esti szilenciumig vissza kell vinni a nevelőszobába, szilenciumon pedig nem lehet hallgatni, így most mind itt ülnek az ajtó melletti éjjeliszekrény körül, csak afölött van konnektor a szobában, hallgatják az új Pokolgépet, legalább eddig a két óráig sem Kápé Petróleumlámpája, vagy az „Ülök egy rózsaszínű kádban” döcög. Itt van az összes rocker, Alfréd, Kristóf, Mihály, Cika, Hevi, még Alki is, habár őt nem is a zene, hanem a pia, meg a koszosság avatja rockerré, nemhiába költözik be a pók a szekrényének felső polcára, sűrű pókhálót eregetve az egyik sarokban, a lekopott sörtéjű fogkefe, a műanyag nyelű, recés kés és a rongyosra olvasott Tizenegyezer vessző mögé. Igaz, ő tud a legjobban nirvánázni közöttük, azaz, jól bebaszva a többieknek ugrálni a Smell Like Teen Spiritre. Sőt Retek is odadugja a pofáját, léggitárt formáz a kezeivel, „másztör, másztör, másztör of pupec”, kántálja, miközben idétlenül bólogat a fejével, felsőtestét döntögeti, sőt megint a szemeket kezdi nyomogatni a hüvelyujjaival; szerencsére hamar odébb lökdösik.
Szól a zene. De nem is zene ez, hanem olyan zajfolyam, amiben mintha templomi muzsikát, láncfűrészvinnyogást, törzsi dobok csattogását, meg a himnuszok végigálldogált emelkedettségét pakolták volna egymásra, és az egészet felgyorsították volna, hogy egy gyorsvonat sebességével zakatolhasson be a hallójáratokba, és, mint egy elektromos mérgezés, kisülhessen odabent. „Hideg a hátakon végig” – röhög fel Mihály, kedvenc novellájuk egyik sorát citálva ide, gyakran olvassák fel egymásnak a szobában, miközben az elfekvésig röhögnek rajta, egy ismeretlen szerző, Molnár Vilmos írta, s benne Hideg rövidtávfutó olimpiai bajnok. Miközben keményen bólogatnak a fejeikkel, kivéve Cikát, aki maga elé meredve a térdeit ütögetve hevesen dobol, visszavigyorognak rá, mert egyből veszik a lapot, nem kell vérkomolyan venni az egészet, ők már beavatottak, bennfentesek, értik, imádják ezt a hangakrobatikát, ezt a gitárnyüvést, dobszaggatást, de már nem mennek ölre azon, hogy vajon Kalapács vagy Rudán Joe énekli el jobban a Pokolgép-dalokat, hogy vajon az Omen vagy a Pokolgép zenéje az igazi.
Nem volt ez mindig így.
Biztos nem így kezdődött.
A „Gimme! Gimme! Gimme!” megy a román rádióban. Hosszú ideje erre a számra vár a tisztaszobában, ahová bevonult zenét hallgatni. Ebben a jóleső hidegben és birsalmaszagban. Nemcsak hallgatni akarja ezt a számot, fel is akarja vetetni a kazójával, mert már nem a nagyapja régi dobozrádióját bömbölteti, hanem végre a saját kazettofonjának a rádiója zenél, amit egy év alatt valahogy kisírt magának. Most végre elkezdődött a szám, ezért, egyszerre a két mutatóujjával, gyorsan le is nyomja a kazó második és ötödik gombját, hogy rögzítse az Abbát a kazettofon, ezt a testet lázbahozó ritmust – két lábbal kezd a magasba ugrálni, a fejével hevesen bólogatni, miközben kezeivel úgy tesz, mintha gitárt pengetne –, hogy végre meglegyen a szám, ez az igazi rockszám, gondolja, amit a legjobban szeret.
Ugrál a zenére, rázza fejét, de nem csak az Abbára, hanem Michael Jackson Beat Itjére is, főleg a szólórész alatt, a pattogó Billie Jeanre, kezével a gitárt utánozza, ahogy Rékáék garázsában látja a nagyobb falusi fiúktól, amikor a szülinapi partin az Edda Körére, a sok szirupos borvíztől és olcsószukktól, de leginkább a lányok nyugtalanító, megfoghatatlan közelségétől megmámorosodva, a földön fetrengve, egymásra licitálva eljátsszák a nagyhalált.
Azt hiszi, rocker.
Egy forradalom kell hozzá, hogy kiderüljön, még nem.
Állítólag forradalom volt. Igaz, nem lehet látni belőle semmit. Csak sok tülekedő férfit egy tévéstúdióban, meg, szintén a tévében, a golyók ijesztő nyomvonalait, süvöltéseit az éjszakában, pont aznap, amikor a disznót vágják. Éppen az agyaslevest kanalazzák befele, mert már túl vannak a kinti munkálatokon, a disznót már feldolgozták, hosszú, zsíros oldalú tekenőkben került be a házba, de még hátra van a hurka- és kolbásztöltés, a zsírnakvaló feldarabolása. Ekkor szalad be a házba, önmagából kikelve a szomszédasszony. „Elkergették Cseuseszkut!”, zihálja, „adják a tévében!” És hihetetlen módon adás van a tévében, ahogyan aztán mindig az elkövetkező években, nekik pedig nézniük kell a műsort, a szűkös térben tolongó, ordibáló pulóveres férfiakat, a sok lengedező lyukas zászlót, majd a golyók sivító nyomvonalait az éjszakában, csak éppen a kolbásznak- és a zsírnakvalót nem vagdossák, a hurkát nem töltik. Se azelőtt, se utána nem fejezik be annyira későn a disznóölést, mint most. Meg aztán az apjának napokig ki kell járnia a falu határába, hogy a falu férfiaival együtt közösen megvédje a falut az arab terroristáktól, akik azonban sohasem érkeznek meg, sőt a vizet sem mérgezik meg a közeli városban.
A koncerteket már lehet, hogy a forradalom hozza el. Két-, háromhetente következnek egymás után a város sportcsarnokjában. Ekkora födött tér nincs is, mint ez. Valamilyen furcsa, ruganyos szőnyeggel van befedve a pályarésze, de nem is ez a legkülönösebb, hanem az, ahogy felfele és oldalirányba tágul a tér, mintha egy hatalmas lélegző mellkas közepében állnának, amelyet apró, hangyatermetű emberek sokasága lepett el. Közöttük téblábolnak ők is, ide-oda villan a szemük, irigykedve nézik a kis körökben álló, feketébe öltözött, szakadt hátizsákjaikat a kör közepére lepakoló rockereket, felfele tekintgetnek, kicsinek, jelentéktelennek érzik magukat ebben a tágasságban. Hát amikor fénybe és hangba robban a színpad. Mintha egy hatalmas lökés érkezne odafentről, ami az első pillanatban összesajtol mindent maga alatt, sziporkázó fények, előregomolygó füstoszlopok kuszálják össze a tekintetet, aztán hirtelen fénybe öltözött emberekkel telik fel a színpad, de nem is emberek ezek, legalább félisteneknek látszanak, és már fel is szárnyal az ének, jön, pumpálja magát a ritmus, aminek nem lehet ellenállni, ugrálni kell fel-alá, kézzel, lábbal, megdöntött felsőtesttel, előre-hátra lóbált fejjel a teljes szétizzadásig jelezni kell a minden oldalról kavargó tömegnek, hogy ők nem csak részesei ennek az eszeveszett áradásnak, hanem ki is válnak belőle: ők is valakik.
A Bikini kezdi a sort. Utána két hétig mind bikinisek lesznek. Két hétre rá az Edda lép fel. Mindannyian eddásokká vedlenek át utána. A Beatrice után nagyvárosi farkasoknak képzelik magukat. A sort a Pokolgép állítja meg. Először Alfréd teszi fel a lemásolt kazettát, miután Bélabától elkéri a barna, lapos kiskazót. Van egy nagyobb is, amelyen még a hangszíneket is lehet állítgatni, annak a hangja is erősebb, de ritkán adják oda, esetleg hétvégén el lehet kunyerálni Apácától, ő sokkal engedékenyebb, mint Bélabá vagy Giziné, még a nevelőszobába is beenged későéjszaka Tarkovszkijt nézni. De ha nincs más, a kiskazó is megteszi, rajta bőg fel most a Jel, egy mélyben dolgozó, mégis éles, visszhangzó, a füljáratokat energikusan döfködő, pattogó zakatolás, amin egy fülbemászó, itt-ott az égig kapaszkodó, rekedtes dallam imbolyog végig. Azt érzi, mint egy traktor húzza a dal, nem csak magával ragadja, hanem erősebbnek, többnek érzi magát tőle, még a füle és a szemöldökei alá beesett zsíros hajzata is tömöttebbnek, hosszabbnak tűnik most, húzogatja a hajtincseket az ujjaival. És már azt is tudja, hogy tévedésben volt eddig, mert nem az Abba, nem a Beat It, a Billie Jean, hogy is gondolhatta ezt, szégyelli el magát, de még a Bikini, a Beatrice vagy az Edda sem, hanem ez az a zene – a jel a testébe égetődött –, amivel egy életre szövetséget kötött.
Nem elég megkötni a szövetséget, meg is kell mutatni azt. Pénteken rockestre mennek. A kötött, szürke pulóver alatt a halálfejes póló feszül a testre, de már a két pohár vörösbor is lecsúszott a Metálban, sőt Mihály kabátja alatt ott lapul egy üveg Glaciál, ami időközönként körbejár közöttük. Tömött szürkeség tapad a falakra a gang alatt, ahová betérnek. A rockestnek helyt adó terem bejárata előtt álldogálnak, Alfrédot győzködik, hogy menjen be velük, ne sajnálja a beugrót, úgy is ki fog gyűlni valamikor a pénz az elektromos gitárra. De lehet, csak magukat biztatják, a félelmüket csitítgatják, hiszen nem tartoznak a városi rockerek közé, hiába van meg már otthon, igaz csak másolt Agfa, BASF, Fuji, Maxell márkájú kazettákon, az összes Pokolgép, Osszián, Judas Priest, Megadeth, Sepultura, Slayer, Kreator. Bőrkabátjuk azonban nincs, a farmer- és a feketebársony nadrágjuk is csak oroszpiacos, hajuk még a vállukig sem ér le, és csak Kristóf halálfejes pólójával büszkélkedhetnek mindhárman; csak nem cserélgethetik egymáson azt odabent a budiban. Végül nem bírják ki, a Glaciál különben is addigra csillogó fonatokat hímez a falra tapadó szürkeségre, de a zene is ellenállhatatlan, a Painkiller eleji dobszóló kezd eszeveszett vágtába odabent, ritkán teszik fel, meg kell becsülni ezt, de már a horzsoló riffek is kiszűrődnek, szilánkjaira repeszti szét az éjszakát a felsikoltó hang, ennek nem lehet ellenszegülni, gyorsan lepengetik a belépőt az ajtónál álló kopasz, kigyúrt teremőr kezébe, és bevágódnak a terembe.
Mintha egy szakadék fölé lendült volna ki.
Sivító ürességbe, amit sem a dülöngélő, rángatózó, durva kartonpapírból kivágott figurák, sem az orrba beleszúró, vizenyős párába oltott tömény, csípős izzadság, de még ez az imádott, vagdosó, gyömöszölő zene, kalapáló ritmus se tud feltölteni. De megállni sem lehet, mert akkor egyből elnyel a szakadék, bezabál a lábaknál tátogó, falakból kiáradó üresség, ezért nem szabad odafigyelni, csak tovább kell lendülni, mintha nem is létezne semmi más, csak ez a lendület, ezt kell továbbadni a végtagoknak, a nyaknak és a fejnek, de leginkább a deréknak és a felsőtestnek, mert csak az onnan felszabadított dühös energiákkal, a kapálózó, birkózó mozdulatokkal lehet megpróbálni a lehetetlent: beletemetkezni ebbe az irányított őrületbe, összetolni a világ széttartó dimenzióit, és lerohanni, elfoglalni a semmi birodalmát.Rázza magát a Painkillerre, az ő zenéjére, százszor végigpörgette már a kazettát az birsalmaszagú szobában. Tudja, ő ismeri itt a legjobban a számot, ezért már előre érzi, mikor jön el a refrén előtti gitárkiállás, mikor kezdi vonyítani Halford a refrént, hogy mikor kezdődik az első és a második szóló, mert akkor másként kell beleállni a terpeszbe, jobban be kell rogyasztani a térdeket és a semmi rúdján el kell kaparászni a vijjogó, ölelkező hangok glisszandóját. Ő tudja ezt itt a legjobban, hiába van a többieknek bőrkabátjuk és szaggatott farmerük, hiába viselik olyan lezserül a derekukra bogozott kockásingjeiket, néz ki irigykedve egy túlpörgetett mozdulatból rájuk, keresi a többiek tekintetét, a visszaigazolást, hogy jól csinálja, mert erre is képes, kinéznie az eszeveszett pörgésből és csápolásból, de senki nem néz rá, ahogy a falra erősített tükrökből sem ő tekint vissza, hanem csak egy szürke, idomtalan kötött pulóverbe és fekete bársonynadrágba öltöztetett, rángatózó, arctalan test körvonalai sejlenek fel, amint tört, kétségbeesett mozdulataival a semmit csépeli.
Megkapja az elismerést. De nem azt, amire számított. Épp befejeződni akar a szám, észveszejtő pörgetésbe kezd a dob, tömött sikálásba a gitár, amikor azt látja, nem messze tőle, két nyugisan tempózó rocker rápillant, majd gúnyosan mosolyogva összesúg.
„Michael Jackson” – ezt hallja.
A többit a füle pótolja ki. „Úgy veti magát, mint Michael Jackson”.
„Mi kell, Angelo?” „Máj kell, Jackson”. Rosszmájú röhögés rázza őket.
Mintha a lábát kaszálták volna el.
Mert tovább egy lassított film pereg. Behavazott tájon menekülő, nyakon lőtt szarvas kapálózó mozdulatokkal rogy bele a föld halálos ölelésébe. Még rúgkapálnak a lábai, rángatóznak a kezei, még hevesen bólogat a feje, de mintha hirtelen elvontak volna mindent körülötte, a zene is teljesen elhallgat, ő pedig már egy üres színpadon folytatja tovább esetlen, értelmetlen mozdulatait, minden irányból vakító reflektorokkal körbevilágítva.
Nem üres a színpad. A bentlakás kantinjában állnak az összetologatott asztalokból rögtönzött színpadon. Két oldalról bezúduló, tömött fényben. A Black Spider zenél, az ő zenekaruk, Alfréd és Kristóf alapította hátul az osztályban, amikor egy dobozgitárral kísérve próbálták megrockosítani Csokonai Reményhez című versét. „Magas sarkú kis sámánok / nyüszítenek a lábad alatt”, üvölti bele a mikrofonba az egyetlen saját számuk, a Heavy vérzés kezdősorait. A szövegét Nyugi egy kockáslapra kaparta le. Mellette Alfréd és Mihály áll, gitárral a nyakukban, míg hátul az összetákolt cájgot Cika kellene, hogy püfölje. Ott is van, csak éppen a mozdulatai vannak irtózatosan lelassulva. Kezdetben ő volt a dobos, majd a basszusgitáros, de egyik sem ment igazán neki, így lett énekes. Igaz, énekelni sem tud, csak a mikrofonba acsarkodni, a mutáló hangja megint leesik a dallam ívéről, de kit érdekel, míg mint egy kaszás pók tud rángatózni a mikrofon előtt. Mert már csak ez a mozgás tartja itt, ez a kétségbeesett kapálózás, „eszelős anyósok csapkodnak a vérben”, üvölti tovább a számot. A hevenyészett színpad előtt emberek álldogálnak, de nem lehet kivenni az arcukat, valamilyen sűrű, szinte tapintható idegenségbe húzódtak vissza odalent. Szivárog fel az üresség a színpadra. De a többieket sem érzékeli maga körül, hiába áll minden fényben körülöttük, mintha hatalmas fénytömbökkel választották volna le róla őket, amitől szinte elérhetetlen távolságra kerültek tőle. Megint megrázza magát, de nem történik semmi. Az örökkévalóságba fagynak be így a dolgok. Mert ezt érzi, hogy ebben a ragyogásban megáll minden, a koncert tovább folytatódik, már a Boldog szép napokat nyomják, de ő valahogy kívül került az egészen, nincs köze ahhoz, ami itt történik, már nem rocker, hiszen még a rockerek és a brékesek verekedésekor is szégyenszemre elmenekült, „lelépett, mint Kristóf a verekedéskor”, hallja Ottó nevetéstől rázkódó gunyoros hangját a háta mögül, szorongatja a torkát a kétségbeesés. Nem ide tartozik. Így nem tehet mást, fogja magát és lesétál a színpadról, de nem hátul, ahova kapaszkodónak egy széket állítottak, hanem elöl… belelép a semmibe, átlép a lent álldogálók fején, és elhagyja a koncertet, a kantint, el a bentlakást.
Nem rocker, csak valami érthetetlen, hatalmas érzés feszíti belülről a mellkasát. Ezt próbálja kiüvölteni magából ebben a hatalmas teremben, a tömeg legmélyére bepréselődve. Tömött sorokban állnak az emberek, előre néz mindenki, ott játszhat a zenekar, de innen nem látszik semmi, csak az összepréseltség érződik, a bepállott testek irritáló közelsége, meg a zene is hallatszik, „már megint itt van a szerelem”, kezd bele az éneklésbe egy furcsán kántáló hang, s mivel tényleg itt van, hasogat belül az érzés, nem lehet egyebet tenni, a hanggal együtt, tajtékozva, rángatózva, előrefele kell üvölteni: „már megint, már megint”.
Mintha ettől eltűnne a belül mardosó kétely.
Nem tűnik el.
Tényleg nem szereti már Flórát? – hintázik a kérdés, a rémület, a benne terjengő ürességben.
Nincs válasz, ezért is olyan jó együtt ordítani a zenével. Még ha magányosnak érzi is magát a tömegben. „Köpni kell pü, köpni kell pü”. Még ha azt sem tudja, hová tegye ezt a primitíven vonagló zenét, meg a zene fölött gunyorosan, de mégis szenvedélyesen kántáló hangot. Ez nem heavy metál, sem nem rockzene, Jethro Tull, Deep Purple, Led Zeppelin, The Doors, se nem Pink Floyd, King Crimson. De nem is klasszikus zene, amit pedig egyre többet hallgatnak. A rockerek különben is szeretik a klasszikus zenét. Na nem Mozartot, mert az unják egy kicsit, kivéve a Requiemet és a Kis éji zenét, sem Bachot, mert az túl magasan van nekik, hanem főleg Beethovent, az az ő zenéjük, Beethoven a klasszikus zene rockere, szoktak nevetgélni Alfréddal ezen, miközben a sors dörömbölését hallgatják a barna, lapos kiskazón. Most azonban nincs idő tűnődni, „minek, minek”, eltorzult arccal üvölt tovább a zenével, teljesen kitölti ez az üvöltés, azt szeretné, hogy ez a zene vigye ki a világból, de ha muszáj feltámadni, azt is zenére szeretné, sőt bizonyos szavakat, csak zenei kísérettel legyen szabad kiejteni: „szerelem, szerelem”, egyben van ezzel a két szóval, meg a mérhetetlennek érzett fájdalmával, bizonytalanságával.
Ezért nem is esik egyből ki belőle.
Pedig azonnal észreveszi, egyből átjárja az, amit csak sejt, amit csak a szeme sarkából lát, azt, hogy a mellette álló két figura hosszasan ránéz, majd összesúg. Látja ezt, érzi, mégis pár másodpercnek el kell telnie, míg begyűrűzik az érzés, a megalázottság. Még mindig belead mindent az üvöltésbe, „már megint, megint”, még megfeszül a teste, ökölben van a két keze, pedig már nincs itt, kivonták innen, és odalökték az üres, túlvilágított színpad közepére, mert noha nem hall semmit, a két figura szeméből olvassa ki, mit mondanak egymásnak, „máj kell, máj kell”, sziszegi egy csúfondáros hang a fülébe, és ezzel azt is tudja, hogy ez sem sikerült, itt sincs helye neki, itt sem tartozik senkihez és semmihez.
Innen is tovább kell állnia.
Este, vacsora után mégis bemegy a többiekkel a tévészobába MTV-t nézni. De nem a Gunst várja, sem a Nothing Else Matterst a Metallicatól, az Aerosmithet, azzal a két bombajó csajjal, pedig ezeket adják gyakrabban, hanem a Hardline-tól a Hot Cherie-t. Ritkán tudja elkapni a klipjét, kazettán sincs meg senkinek, csak itt lehet néha látni, amikor éppen nem Bobbyn csámcsognak és Sue Ellenen szörnyülködnek a lányok, mert akkor tilos átkapcsolni a tévét. Nem elég, hogy ritkán megy a szám, de nem is adhatja át magát neki, a többiek le se szarják, ezeket a gyapjas hajú, merőkanállal formázott felsőtesttel tündöklő, cicanadrágban vonagló álrockereket senki sem szereti. Ő sem, csak ezt a számot, de ezt nagyon, pedig ki sem mutathatja, hogy mennyire, ezért csak belül hagyja zakatolni az érzést, miközben unott képpel, fél fenékkel egy asztal szélén ücsörögve, egymáson átvetett lábakkal, egyik térdére felkönyökölve elnéz a tévé irányába.
Pedig nincs semmi különös ebben a számban. Mégis, ahogy belép az egymásra úszó gitár- és szintihang, ahogy magasságot váltva előrefele kezd lépegetni, ahogy jönnek a képek, a fények, a színpadi reflektorok, a gitárok, a hangszerládák, majd feltűnnek a zenekar tagjai, a gitáros, a dobos, a pengetestű énekes, majd ahogy berobban az első riff, azzal a vijjogó nyújtással a végén, ahogy alája döngöl a dob, a basszus, és szárnyalni kezd a dallam az egész fölött, előremenetelve a ragadós refrénig, „You’re gettin’ me hot, Cherie” – egyszerűen megunhatatlan. Könnyedség, jókedv, magabiztosság árad a zenéből, olyan szárnyaló erő, amit, tudja, ő sohasem fogja felérni, amire mindig vágyakozni fog. Pedig azt is tudja, hamis ez az egész. Hiszen nem félisteneket lát, hanem csak szőrös seggű, bepállott honaljú rockereket, akik nem ilyenek a valóságban. Legalábbis sokkal bonyolultabbak: korlátoltak, előítéletesek, sokszor durvák, de azt is hiszi, hogy érzelmesek és igazságszeretők. Ez az a zene, ami azt mondja: kell ez. Hogy így hamisan, érzelgősen, de lüktetve, menetelve, bólogatva van jól az egész.
Mintha egyenesen a videoklipből vágódna ki, úgy tör előrefele az autó a szerpentinen. Négyen ülnek benne, elől a kormánynál Mihály, mellette Kristóf, míg hátul Cika és Alfréd. Mihály kocsijában ülnek, egy legalább húszéves, de még midig jó állapotban lévő, zöldszínű Merciben, amit Németországból hozatott Mihály apja, a fia tizennyolcadik születésnapjára. A szomszéd városba utaznak, valamilyen rockkoncertre, de valahogy több minden szorult bele az utazásnál ebbe a kocsiba, a köztük szinte rúgkapáló, fiatalos közelségbe. Türelmetlenség és jókedv, lendület, ami akármeddig elvisz. Ami akár a jövőt is felszántja.
Az autó egy hatalmas fennsíkra ér fel. Kitágul a tér, jobb oldalon hegyek emelkednek az ég fele, sziporkázó fények törik porhanyósra a levegőt – olyan, mintha egy fénydobozban ülnének. Ekkor löki be a kazettát Mihály az autó lejátszójába. A Bon Jovi Runaway című száma kezdődik el, pattogó szintetizátorhangok töltik ki az autó belsejét, amit az ütemesen belevágó gitárhang és a dobütés tagol. Nem egyezkedtek előre, nem beszéltek össze, de amikor lecsap a dob és megpendül az elektromos gitár, mintha egy befoghatatlan erő irányítaná őket, mind a négyen egyszerre bólintanak egy hatalmasat előrefele a fejeikkel. Érezhetően bemozdul ettől az autó. Majd még egyszer, még egyszer.
Még egyszer.
Mintha a sorsnak intenének be.
Itt el is lehet engedni az autót. Hagyni kell tovább suhanni a fennsíkon. Mint egy könnyű csónak repül tovább a levegő óceánján, benne a négy fiúval, akik nem akarnak semmit, akik majd mindent elfelejtenek.
Miért is kellene megérkezniük?
Miért is kellene az éveknek átvezetniük valahova?
