Napocalips. A Smith and Wesson (részlet, II. rész)

Soó Zöld Margit: Danaidák-Teremtés
Előző részlet A temetés egy ködös napon volt. Biber már fél kilenckor megérkezett. Néhány kofa árulta virágait a kapunál. Hatalmas kendőkbe burkolózva dideregtek. Görögök voltak. A folyón túlról jöttek a portékáikkal. A legkegyetlenebb télben is frissek voltak virágaik. Állítólag sosem fagynak meg. Legalábbis az öregasszonyok ezt mondták. Vadkan őrnagy szerint gyanúsak, mert rajtuk kívül senki más nem beszéli a nyelvüket, és kertészeteikből az időjárás minden zordsága ellenére a legszebb konyhakerti növények kerülnek ki.
– Egy nap – mondta Vadkan őrnagy – a katonaság kikergeti őket a házaikból, feldúlja a kertjeiket, aztán majd kvartyoghatnak, ahogy csak akarnak, mert már senkit sem fog érdekelni.
Biber persze tudta, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Már rég elmúltak azok az idők, amikor ilyeneket lehetett tenni. Vadkan őrnagy csak nosztalgiázott.
A hatalom, magyarázta Vadkan őrnagy, egy olyan dolog, amit akarni kell. Ha nem akarod eléggé, akkor nem is lesz a tied. De ha már a tied, nincsen nála csalfább dolog a világon. Hiszen minden percben attól rettegsz, hogy valaki más jobban akarhatja nálad. Az pedig szörnyű lenne. Mert ha már egyszer a tied volt, többet nem lehet élni nélküle. Ezért olyan veszélyesek ezek a görögök.
Vadkan őrnagy valamikor nagyon rég, még mielőtt beállt volna a politikai rendőrséghez, klasszika-filológiát tanult az egyetemen. Ezért úgy vélte, jobban érti a városban élő görögöket, mint bárki más.
– A görögök egykor a világ urai voltak. El tudod képzelni, hogy most megelégszenek azzal, hogy káposztát és hagymát termesszenek a folyóparton? Biztos vagyok benne, hogy készülnek valamire – magyarázta.
Biber gyanakodva nézegette a kofákat, de valahogy nem tudta elképzelni róluk, hogy palántázás közben, a sorok fölött hajlongva lázadásról konspirálnának. Az asszonyok halk hangon beszéltek egymás között, de ahogy Biber közelebb ért, azonnal elhallgattak. Nem néztek a szemébe. Szótalanul mutatták virágjaikat.
A szemközti járdán egy magas fiatalember dohányozott fekete bőrkabátban. Ezek hülyék – gondolta Biber. Egy másik bőrkabátos fiatalember érdektelen arccal sétálgatott a telefonfülke körül.
Békesség volt. A közeli templomban harangoztak. Ettől Biber ideges lett. Feszülten figyelte a bőrkabátosokat. De azok nem csináltak semmit. Biber kotorászni kezdett a zsebeiben. Otthon felejtette a cigarettát. Zavarában virágot vett. A kofák némán vették el tőle a pénzt. Lehet, hogy Vadkan őrnagynak mégis csak igaza van. Készülnek valamire. Nagyon félt. Nem tudta, mitől. Ez végül is csak egy temetés. Semmi más, csak egy temetés. És ráadásul hideg is van, biztos nem lesz sok ember. Fene egye meg Jordánt – gondolta –, miért pont télen kellett kiesnie a vonatból.

Sosem éltek a városban görögök. Mint ahogy rómaiak sem. De ez nem számított. Mert az igazság nem létezik, csak a meggyőződés, és ha hiszünk valamiben, akkor az úgy van. Mert a valóságra senki sem kíváncsi, arra mindenkinek ott van a saját élete.

Engem nem akart elvinni a mama a temetésre. De én sírtam. Egy kicsit műsírás volt.
– Hideg van – mondta – meg unatkozni fogsz, nem gyereknek való.
Nem érdekelt. Menni akartam. Már csak azért is, mert Wilfri is ott lesz, és ha ő mehet, akkor én is – érveltem.
Mama semmit sem mondott erre, mert nem igazán lehetett mit. Mert Wilfri igenis ment a temetésre, mert Jordán a nagybátyja volt. De persze nekem is a nagybátyám volt, csak éppen a mamának voltak furcsa elképzelései az életről, amely jórészt abból állt, hogy iszonyúan szenvedett, ha nem éppen egy szerepet alakíthatott, és a megfelelő szerephez megfelelő díszlet kellett, és valami miatt a temetőt elégtelennek, sőt kifejezetten alkalmatlannak vélte egy élethű karakter megformálásához. Hogy miért is pontosan, azt persze csak homályos magyarázatokban fejtette ki, amelyek sokszor ellentmondtak egymásnak. A lényeg, semmiképpen sem akartam kimaradni a temetési jelenetből. Mivel már annyit hallottam róla, amikor Janus fejtegette, hogy miért is olyan fontos az egész darab szempontjából, hogy a temetőjelenet ütős legyen. A mama persze ezen is felbosszantotta magát, és azt mondta, hogy ez most nem színház, hanem valóság.
– Miért, mi a különbség? – kérdeztem.
A mama mérgesen rángatta fel rám a pulóvert. Sapkát nem akartam venni. Utáltam a sapkákat. Nekem voltak a legidétlenebb sapkáim az egész iskolában.
Ez persze túlzás, de már gyerekkoromba is szerettem túlozni. Mindenkinek borzalmas sapkái voltak. Sőt a kabátunk is borzalmas volt, és a nadrágunk, a csizmánk, mindenünk. És mindenkinek egyforma volt. Mert mindenből csak egyformát lehetett kapni. A sapkák, sálak, kesztyűk annyiban képeztek kivételt, hogy azt sokunknak otthon megkötötték.
Itt kezdődtek számomra a problémák. Mert voltak olyan anyukák, akik remekműveket alkottak, azaz olyan sapkákat, amelyek méltán lettek volna díszéül bárkinek még nyáron is. Kivéve persze az enyémet. Nekem nem volt ilyen szerencsém. A mama pocsékul kötött. Egyszóval szó sem lehetett róla, hogy én abban a szörnyűségben kimenjek az utcára. És az sem érdekelt, ha zuhogott a hó, és fagy volt. Viszont ez volt a feltétele, ha el akartam menni a temetésre. A mama kézen fogva vonszolt maga után. Én összevissza botladoztam mellette, mert semmit sem láttam. Az orromig húztam be a sapkámat azt gondolva, hogy így nem keltek feltűnést.
– Miért hoztad el a gyereket? – hallottam a kérdést.
A mama játszani küldött. Én zavarba jöttem, mert otthon egész végig azzal rémisztgetett, hogy temetésen nem lehet játszani.

Goethe füle édes volt. Vadkan őrnagy meglepődött ezen. Mentségére legyen mondva, nem volt még tapasztalata költők fülével. Festőével, orvoséval, hegesztőével és elsőéves egyetemistáéval igen. Emlékei szerint kezdő korában még egy reálszakos gimnazistát is megharapott.
Goethe füle viszont egyikükére sem emlékeztetett. Egészen puha volt, hiányzott belőle a megszokott porcosság. Lágy volt és süppedős. Mint a habcsók. Vagy mint a vattacukor, amely finoman omlik szét az ember szájában. Egy szóval: teljesen más volt, mint amit egy fültől el lehetett volna várni.

Wilfri nagyapja tábornok volt.
Ez nagy bűnnek számított, mert rossz háborúban, rossz oldalon volt tábornok. Emiatt napjait rettegésben töltötte. Nem is maga miatt, hanem a családjáért aggódott.
Az a háború már nagyon régen volt, és Wilfri nagyapja már nagyon öreg. De adódott egy kis gond.
Az, hogy már régen le kellett volna tartóztassák, de ez nem történt meg. Ő pedig már akkor összecsomagolt, és várta őket. Megmondta a feleségének, Wilfri nagyanyjának, hogy ne várjon rá, mert valószínűleg nem fog élve visszajönni, csak annyit kért tőle, hogy a nővérére, Wilfri nagynénjére, legyen mindig gondja, mert szegénynek gyengék az idegei, amióta a férjét a szeme láttára érte bombatalálat. Aztán megsúgta mindkettőjüknek, hogy a szülei sírjába elásott egy kis dobozt az anyjuk ékszereivel a rossz napokra. Ha már minden nagyon rosszul megy, ássák ki onnan.
Ez nagyon régen volt. Akkor még Wilfri mamája sem élt. Aztán megszületett Wilfri nagybátyja, Jordán, de a tábornokot még mindig nem tartóztatták le. Aztán megszületett Wilfri mamája is, de még mindig nem jöttek érte. Végül megszületett Wilfri, de a tábornok még mindig hiába várt. Ez azért is érthetetlen volt, mert a nagyapa harcostársait már jóval Wilfri mamájának a születése előtt sorra letartóztatták.
Amikor a politikai rendőrség beköltözött a szomszédos villába, Wilfri nagyapja ünnepélyes arcot öltött. Eltökélt tekintettel ment le a pincébe. Egy hatalmas láda mélyéről elővette tábornoki díszegyenruháját. Felaggatta a kitüntetéseit. Magához vette a díszkardját. A bőröndjét még az elvesztett háború után összepakolta. Így állt ki a kapuba. Várta, hogy érte jöjjenek. A világért sem szerette volna, ha felzaklatják a családját. Közben elkezdett esni az eső, beesteledett, és Wilfri nagymamája sírva könyörgött, hogy jöjjön be a házba, mert a végén még tüdőgyulladást kap. A tábornok hajnalban ment be. Szomorúan.
– Ezek azért költöztek ide, hogy engem megfigyelhessenek – mondogatta. – De én túljárok az eszükön, nem csinálok semmi gyanúsat.
Ezt azonban olyan feltűnően tette, hogy rögtön gyanús lett. Beton hadnagy azonnal igazoltatta, de Vadkan őrnagy leintette. Hiszen csak a szomszédban lakó öregember az. Ezen Wilfri nagyapja annyira megsértődött, hogy újra lement a pincébe felvenni a régi tábornoki egyenruháját az összes kitüntetéssel, és átvonult a szomszédba. A felesége és a nővére sírva könyörögtek neki, hogy ne tegye, de az öreg hajthatatlan volt. Valamit motyogott a becsületről, és félrelökte a zokogó nőket. Döngő léptekkel vonult egyenesen Vadkan őrnagy irodája felé, de előtte még a lépcsőfordulóban lekapott egy irodistát, amiért nem tisztelgett neki.
– Nem látja, maga barom, hogy a feljebbvalójával áll szembe – üvöltötte vörös fejjel. Az irodista, aki már sok változást megért a politikai rendőrségnél, egy szót sem mert szólni, mert azt hitte, hogy a Rendkívüli Ügyek minisztere jött el hozzájuk személyesen. A tábornok viszont annyira belejött a szereplésbe, hogy a földszintig pofozta le az irodistát. Utána korát meghazudtolva rohant fel Vadkan őrnagyhoz.
– Vegyék tudomásul, hogy én Aureliano Reindt tábornok vagyok – rontott be Vadkan őrnagy irodájába.
Vadkan őrnagy meglepetten bámult rá. Először nem ismerte fel.
– Áh, a kedves szomszédunk – örvendezett az őrnagy.
– Azonnal álljon fel – kiáltott rá Wilfri nagyapja.
– Tessék? – döbbent meg Vadkan őrnagy.
– Ön egy tábornokkal áll szemben, őrnagy. Adja meg a tiszteletet, vagy kénytelen leszek jelenteni a dolgot a feljebbvalóinak – süvített Reindt tábornok hangja.
– Mégis minek a tábornoka? – érdeklődött Vadkan őrnagy.
Wilfri nagyapja elbizonytalanodott. Ez a kérdés zavarba hozta. Mert minek is a tábornoka ő? Szomorúan nézett az őrnagyra.
– Mondja, őrnagy úr, mikor fognak már végre letartóztatni?
De Vadkan őrnagynak jó napja volt. Nevetett. És megkérte Wilfri nagypapáját, hogy menjen haza az unokájához, és ne féljen semmitől, mert nem fogják letartóztatni, ugyanis semmi okuk nincs rá. Hiszen nem csinált semmit. Mert ha tényleg Aureliano Reindt tábornok lenne, akkor már régen elrohadt volna valami szénbányában, azonban mindenki tudja, hogy Aureliano Reindt tábornokot, az állam egyes számú ellenségét még a háború után főbe lőtték. Wilfri nagypapája lógó orral ment haza.
– Mi történt? – kérdezte a lánya.
– Főbe lőttek – mondta a tábornok –, és emiatt nem akarnak letartóztatni.

Isten veled, Wasseid szép tája! – Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája; –
Így végződik a földi pálya.
Alás’szolgája!

Janus fél tíz fele érkezett meg a temetőhöz. Biber addigra már kékre fagyott. Janus némi gúnnyal nézegette a tehetetlenül tipegő férfit.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle köszönésképpen.
Biber bambán nézett rá. Ő volt az az ember, aki soha semmit sem értett. Ez a legszerencsésebb típus. Mindig tágra nyílt szemmel járkál a világban, döbbenten szemléli a többiek küzdelmeit, amelyben ő még véletlenségből sem vesz részt, néha sír-rí, panaszkodik, óbégat, de egy biztos, mindent átvészel. Igazi túlélő típus. Janus biztos volt benne, hogy valamennyiüket ez az alak fogja eltemetni, sőt még lehet a gyerekeiket is, mert a Biber-félék elpusztíthatatlanok.
– Van egy cigid? – kérdezte Biber.
Igen. Ez a másik: mindig elfogy a cigarettája, és másoktól kunyerál. Középiskolában is ilyen volt, állandóan kunyerált: van egy almád, van egy tollad, van házid. Neki persze soha sincs egyik sem, de ha lenne, akkor sem adna. Bibernek persze mindenki ad, mert nincs nála szánalmasabb ember. És Biber tudja ezt. És ettől még szánalmasabbnak érzi magát. Janus adott neki egy cigarettát. Biber hálásan nézett rá. Mint egy orgyilkos – gondolta Janus.
Biber gyanakodva méregette a főnökét. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Vadkan őrnagy: a legrosszabb, ami megtörténhet bárkivel is, az, hogy gyanússá válik. Janus egyértelműen az volt. Több jelentés készült róla, mint bárki másról. Hogy miért is volt gyanús, azt persze Biber nem értette. Vadkan őrnagy, akit nem hiába hívtak így, mert állandóan túrt valamit, azt találta ki, hogy addig nem nyugszik, amíg Janust börtönbe nem juttatja. Ezen dolgoztak a politikai rendőrségen, és az ezredes hűen vitte tovább ezt a feladatot.
Biber nem értette Vadkan őrnagy ügybuzgalmát. Tény, hogy ez a Janus egy barom, de mégsem lehet csak ezért bezárni valakit. De végül is ki volt ő, hogy megítélje a nála okosabbak indítékait. Egy kicsit büszke volt magára. Mert lehet, hogy nem ő a legjobb színész, sőt lehet, hogy nem is a legokosabb, de ő legalább nem gyanús, mint a többiek.

Wilfrivel találtuk meg a Smith and Wessont. Nagyon örültünk neki, mert igazi pisztolyunk még sosem volt. Nem tudtuk, hogy működik, de így is jó játék volt. Azt játszottuk, hogy a tatárok megtámadják Wilfriék házát, és nekünk kell megvédeni. Nem jöhetnek be a kertbe, és a házat végképp nem érhetik el. A tatárok körülbelül heten voltak, és mind nagyon furfangosak. Azt találták ki, miután rájuk szegeztük a Smith and Wessont, hogy alagutat ásnak a pincéig, és úgy jönnek fel a házba. Elsősorban természetesen a pisztolyunkat akarták megkaparintani, utána elfogták volna az egész családot, rabláncra fűztek volna valamennyiünket, és messzire vittek volna, hogy eladjanak gályaraboknak.
Ezen is egy kicsit összevesztünk, mert szerintem nem gályaraboknak adtak volna el, hanem rabszolgának, azonban Wilfri ragaszkodott a gályához. Szerinte a rabszolgaság nem buli, sőt marhaság, de a gálya azért jobb, mert jöhetnek a kalózok, akik kiszabadítanak a gályarabságból. Szóval így gálya lett. Wilfri mamája vette észre a pisztolyt nálunk.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ezzel védjük meg a házat a tatároktól – mondta Wilfri.
– Honnan van? – érdeklődött.
– A tatároktól vettük el – hazudta büszkén Wilfri.
Nagy balhé lett belőle. Először is a nagypapa kapott ki. A nők azt hitték, hogy az övé a pisztoly. A tábornok mindent tagadott, de nem sok esélye volt az áradattal és a női könnyekkel szemben. Végül mégis csak sikerült meggyőznie őket, hogy abban a régi háborúban, amelyben ő tábornok volt, ilyen fegyverek még nem voltak. Nehezen, de a nők is belátták, hogy igazat beszél.
Ekkor jöttünk mi. Wilfri mesélt a tatárokról, akik meg akarják támadni a házat, még egy titkos járatot is vájtak a föld alatt, és ha elérik a pincét, mindenkit elvisznek gályarabságba. Kapott két pofont. Erre én sírni kezdtem, mire Wilfri bevallotta, hogy a kertben találtuk az orgonabokrok alatt. Megindult a tanácskozás, hogy mi legyen a tiltott tárggyal. Végül úgy döntöttek, hogy Wilfri mamája „véletlenül” elhagyja valahol egy újságba csomagolva a városban. Nekünk meg megtiltották, hogy bárkinek is beszéljünk arról, hogy mit találtunk a kertben.
A mama nagyon megszidott, amikor tudomást szerzett a dologról. Annyira megijedt, hogy másnap elcipelt az örmény misére. Egy szót sem értettünk belőle, és nem is voltunk katolikusok, de nem számított. Úgy megijedt, hogy félelmében össze-vissza kapkodott. Még keresztet is vetettünk, bár nem tudtuk, hogy hogyan kell, hiszen soha előtte nem csináltuk.
– Ha még egyszer ilyen ostobaságot tesztek Wilfrivel, akkor végig kell térdepelned két ilyen misét – mondta.
De én nem szeppentem meg, mert tetszett a templom, meg az, hogy semmit sem értünk az egészből. Arról nem is beszélve, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb képek voltak a falon.
– Az a bácsi mit csinál ott? – kérdeztem az egyik képre mutatva.
A mama rájött, hogy más eszközökhöz kell folyamodnia.
– Szenved – mondta.
Dühösen ráncigált ki a templomból.
Wilfrivel nem értettük az egész felhajtást. Egy pisztoly. Na és? Új játékot kellett kitalálnunk. De ezúttal óvatosabbak voltunk. Nagy titokban megszereztük a tábornok díszkardját. Azt találtuk ki, hogy Wilfri huszár, a seprű volt a ló, én meg királylány, akit meg kell menteni. Ezen is összevesztünk egy kicsit, mert Wilfri nem akart királylányosat játszani, ő jobban szerette volna, ha én kozák vagyok, és megküzdünk egymással. De nekem nem volt kedvem küzdeni. Így azt találtuk ki, hogy az aranyesőbokor a hétfejű sárkány, aki engem elrabolt, és Wilfrinek azt kell összekaszabolnia, hogy engem kiszabadítson a gonosz sárkány fogságából.
Wilfrinek ez sikerült. Teljesen megsemmisítette az aranyesőbokrot, mindketten felpattantunk a lóra, és boldogan vágtáztuk körbe a kertet. Wilfri nagyokat kurjongatott, és többször a levegőbe vágott a tábornok kardjával. A napfény vakítóan csillant meg a fémen.
Ezt egy, a kapu előtt elmenő járókelő is meglátta. Egy férfi volt az, aki szintén a szomszédban dolgozott. Mézesmázos hangon kérdezte meg, hogy mit játszunk. Mondtuk neki, hogy huszárosat. Aztán megkérdezte, hogy megnézhetné-e a kardunkat. Wilfri büszkén odaadta neki. A férfi elvette, és alaposan megvizsgálta. Érdeklődött, hogy honnan van. Egy kicsit megijedtünk. Azt hazudtuk, hogy egy bácsitól kaptuk.
– Milyen bácsitól? – kérdezte.
Hallgattunk. Tudtuk, hogy baj van.
– A Vadkan őrnagy bácsitól – mondtam.
A férfi ránk nézett.
– Aha – csak ennyit mondott, és elment a kardunkkal.
Beton hadnagy volt, ahogy azt később megtudtuk, az ezredes hű embere. A bokorból megint nagy balhé lett. Wilfri nagynénje két napig sírt miatta. A kard eltűnését azonban nem fedezték fel.

A férfi, aki fejedelemnek szólíttatta magát, rendkívüli ember benyomását keltette. Először is úgy itta a konyakot, mintha víz lenne. És meg sem látszott rajta. Bundája cobolyprémes volt. Biber nem tudta, de vette a bátorságot és megkérdezte.
Derekán ezüst tokban tőr lógott, és bundája zsebeiből pedig olyan hangok jöttek, mintha ott több tucat óra ketyegne.
– A feleségem – magyarázta a férfi – megelégelte az órákat. Nem akar többet beengedni velük.
Közben érdeklődve figyelte a Biber zsebéből kikandikáló ezüstórát.
– Az idő, az egyik legcsalfább dolog olyan, mint a nők – mondta az idegen férfi.
– Nem értek a nőkhöz – mondta Biber.
A férfi mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mond.
– Az idő mindig akar valamit tőlünk. Persze, nekünk fogalmunk sincs, hogy mit. És várunk. De a mulandóság a várakozást meddővé teszi.
Bibernek fogalma sem volt, hogy miről beszél a másik, de teljesen lenyűgözte ez az ember.
– Azzal kecsegtet, hogy bevárja lassú gondolatainkat. Azonban mire észbe kapnánk, már késő.
– Magát már megcsalták? – kérdezte Biber.
– Kik? – vonta fel szemöldökét a másik.
– A nők – mondta Biber.
A fejedelem ekkor nézte meg jobban azt az embert.
– Hogy hívják magát, fiam? – érdeklődött.
– Biber. Albi Biber – válaszolta.
A cobolyprém pihéi között megértően bólogatott az órás férfi. Nyerítés hallatszott kintről. A bundás férfi felhajtotta az italát, és kiment. Biber rohant utána. De mire az utcára ért, már nem volt sehol. A földön azonban még gőzölgött egy lócitrom. Nem értette. Elindult.
Az Április utcába ment. Egyenesen a rendőrségre. Az ezredes még bent volt. Kérdőn nézett Biberre.
– Mit csinál ilyenkor? – mordult rá.

– Jelenteni szeretnék – dadogta Biber.
– Írja le, és adja oda az összekötő tiszt­nek – mondta az ezredes, és a papírjaiba mélyedt.
Biber nem mert hazamenni. Inkább bement a színházba. Gondolta, hogy ott senki sem fogja zavarni. Sokat gondolkodott, hogy mit írhatna. Tiltott fegyverviselés, azt mindenképpen, meg tiltott állattartás, mert szabad-e lovagolni a városban. Ebben mondjuk nem volt biztos, hogy az tilos-e vagy sem. De cobolyprém, az biztos tilos. Meg államellenes. Hiszen az idő múlásával egyértelműen a felbujtásra utalt a furcsa idegen.