Magyar lírát Törökországba!

Fezek, kezek, élve, halva.
Ahogy ereszkedünk befelé a fellobogózott sugárúton, mintha a víz szintje emelkedne. Később sem áll be végleges helyzetébe: a Márvány-tengerre nyíló kijárat közepében a kis szigetre épült Leánytorony körül mintha lejtene – az érzékcsalódás első jelei. Európa és Ázsia határvárosába megérkezni az érzékszervek átrendeződését jelenti. Belekeveredtünk valamibe. Tejhabba a légy. (Sziszüphosz analógiájára boldognak kell elképzelnünk a tejhabba esett legyet.) Isztambul olyan, mintha egy gyerekkori altatódalt hallgatnál maximális hangerőn. Mélyről ismerős, de nem ebben a formában. Kerülgetjük a jóltápláltan heverésző kutyákat, macskaetető tálakat. Ezek nem kóbor-, hanem közösségi állatok, mivel otthon nemigen tartanak az emberek sajátot. A forgalom izgalmas stratégiai játék: a piroson kell átlavírozni, ha kivárod a zöldet, ráddudálnak, „ne légy már olyan stréber”. A balesetek csekély száma arra utal, hogy ha szabályok nincsenek is, szokások azért vannak. Legutóbb, amikor ősszel útba ejtettem Isztambult, én is átmásztam az autópálya ellenkező sávjába, hogy egy taxit leintve elérjem a repülőt. Ezt tanácsolta nekem a busz sofőrje. És bevált. Mindenki tolakszik, ha visszatolakodsz, nagy tisztelettel engednek előre. Ha emberükre akadnak benned, körüludvarolnak. De ha jólnevelt európaiként viselkedsz, akkor csak egy érdektelen turista leszel, akin mihamarább túl kell esni.
Négyen fogjuk képviselni a kortárs magyar lírát az eskișehiri nemzetközi költészeti fesztiválon, a jelenleg itt élő Nagy Hajnal Csilla és Szőllőssy Balázs, Simon Márton és én. Fogunk majd a szép magyar nyelvről beszélni legalább négyféle megvilágításból, a periféria centrumhoz való viszonyáról, illetve ezek változó pozicionálásáról (az irodalomban legalábbis), aztán ott van még a kisebbség problémája, amihez el kell majd magyarázni a rendszerváltást és felvázolni az azt megelőző kommunizmust, a külhoniság margójára pedig nem árt egy kis trianoni gyorstalpaló. Egyelőre szonban Csilla és Balázs beșiktași lakásának tetőteraszáról bámuljuk Kis-Ázsia nemrégiben átadott óriási mecsetét, a város új szimbólumát, amit az egyszerűség kedvéért csak Erdoğan-mecsetnek neveznek (az elnökkel ma éppen elkerültük egymást Budapesten). Sultanahmet, az óváros nem látszik a szomszéd háztetőtől, ahonnan röhögő sirályok néznek le ránk. A levegő sós és illatos, ragyogó napsütés november közepén. Balkéz felől a Boszporusz-híd. Alig akarunk elmozdulni innen, de Csilla azzal kecsegtet, hogy áthajózunk Ázsiába, ott fogunk vacsorázni. A parton Boszporusz-­vigécek, mint valami tavaszi násztáncot lejtő hímek, olyan vehemens és dallamos hangeffektusokkal fűzik a turistákat: kám-kám-kám-kám, verinájsz-verinájsz-verinájsz, boszporüsztür-boszporüsztür-boszporüsztür. Aztán indirim-indirim-indirim, birlira-birlira-birlira. Mintha csak gyerekkorom ornitológiai műsorát, az Oxigént hallgatnám a rádióban, és már csak a madárfajta beazonosítását várnám ­Schmidt Egontól. A hajón megisszuk az első igazi török teánk, amit rengeteg fog követni az elkövetkező pár napban. A tálcás emberek mindenütt ott vannak, belengetik eléd az egy lírás čaj-t, ami olyan forró, hogy az üvegpohár peremét a hüvelyk- és a középső ujj közé csippentve kell kihörpölni. Az üres pohár letehető egy hozzánk legközelebb eső tálcára – nem okoz gondot az eltolódás, mindegyik teaárus lényegében ugyanaz. A teaivás kis időszigetein elméláznak az emberek, ez az intervallum megfeleltethető a dohányszünetnek, de mégsincs olyan konkrét keretek közé szorítva, mint mondjuk egy cigaretta hossza és égési időtartama, elnyújtható akár fél napig is, arról nem is beszélve, hogy nem olyan káros. Nem is értem, annyi török örökség mellett ez a szokás miért nem honosodott meg nálunk.
A vacsorahely-keresés azt az érzést kelti bennünk, hogy meg kell verekedni az élelemért. Pedig ez csak a szertartás része, a lakoma előjátéka. Préselődünk a szűk utcácskákon, amiket kétoldalról vendéglők asztalai tesznek még keskenyebbé. Előételként bekanalazunk egy-egy kagylót az utcasarkon. Az árus egy fél citromot nyom a kezünkbe, facsarjunk belőle a szétnyitott kagylóba, aztán az egyik héjjal kotorjuk ki a másik tartalmát. Végül találunk egy üres asztalt, különböző mártogatósokat, pasztákat és salátákat rendelünk egy kosár kenyérszelettel, amely mindig újratöltődik, mint a kánai menyegzőn. Furcsa módon egyáltalán nem zavar, hogy mindkét oldalamban egy-egy tőlem független könyököt érzek. Bekebelez ez az életigenlő fesztelenség, amely körülzsong. Az asztalszomszédok egymásnak magyaráznak a fülembe, fújják a képembe a füstöt, szinte rámdől egy kedélyes, csupaszőr férfi, de ez különösebben nem zavarja. Feltűnik, hogy Csillán és rajtam kívül nincs egyetlen nő sem, de odalent a parton sem láttam (nyilván nem horgásznak), sem az utcákon. Ez, gondolom, az iszlám hatása, még akkor is, ha nem mindenki él a tradíciók szerint (vagyis a nők hátrányos megkülönböztetése nem olyan egyértelmű itt, mint vidéken).
Persze Isztambul nem Törökország, hanem egy különálló sziget, mint ahogy Berlin az Németországban. Itt még feminista újság is van (egyébként csodálatos a folyóirat-kultúrájuk, mutatós, tartalmas, kreatív kiadványokkal). Arra emlékszem, Berlinben mennyire kirívóak voltak a törökök, mert magukkal hozták ezt a svungot, nagy helyen jártak a decens és indulataikat kanalizálni tudó németek között, nem tudtak halkabban beszélni, mint ahogy, ezért nem tudtak nem zavaró tényezők lenni. Rendetlenek voltak, problémákkal küzdöttek az iskolában, nehezen kezelhetők voltak a munkahelyen. Feleseltek, kikérték maguknak, kiálltak a családtagjaik mellett, esetenként a törvény ellenében. Összetartottak, nehezen asszimilálódtak. Egyedül a saját negyedeikben voltak megtűrhetők, de oda meg a németek nem tették be a lábukat. Csak a többi bevándorló, mert ott minden olcsóbb volt, jobb volt a piac és finomabbak az ételek. Isztambulban hiányzott ehhez a felismeréshez a kontraszt, a német ellenanyag. Hogy ez ugyanaz a népcsoport, arra itthon jöttem rá. Isztambulban tisztaság volt, és a maga módján rend is – valahogy teljesen koherens volt ez a sokrétűség, nem a káosz érzetét keltette, hanem az organikusságét. Mivel késő este hajó már nem jár, Ázsiából dolmușsal keltünk át a Boszporusz-hídon. Ez a szociális készségeket fejlesztő közlekedési eszköz a taxi és a busz között mozog, 8–9 ember fér bele. Ha a leintett dolmușban van hely, felvesz. Menet közben be kell mondani a célirányt, előre küldeni a pénzt a sofőrnek, amiből a visszajáró kézről kézre adogatva visszajut hozzád. Ehhez képest a metró, amivel másnap megyünk ki az állomásra, a technika csúcsa. Már maga az Istambulkart is irigylésre méltó praktikummal, vagyis átruházható pontrendszerrel működik (sajátjukkal utaztatnak vendéglátóink), aztán a biztonsági ellenőrzés szinte feltűnésmentes szervezettsége, majd a végtelen hosszúnak tűnő szerelvény, ami gond nélkül elnyeli a peronon várakozó tömeget. Isztambul külvárosain átvágni több mint egy órába telik. Akkor szembesülünk méreteivel igazán, amikor elveszíti színeit, zamatát, csak a mennyiség arctalan tömbjei, az újépítésű lakótelepek ismétlődnek a vonat ablakában.
Eskişehirben olyasmiben lesz részünk, mint egy harminc évvel ezelőtti kulturális tömegmozgalmi esemény. Már az állomáson kis küldöttség vár, megejtő ez az igyekezet, amellyel elkalauzolnak szállásunkra, a Madame Tadia Hotelbe, ami egy francia luxusszállóra hajaz, balkán kivitelben. A szalonban rekamié, csörgedező szökőkút és blondel rámás festmények, a lift viszont éppen most romlott el (a felfutó harisnyaszem-effektus). A lakosztályom akkora, hogy az egész családomat bekvártélyozhatnám. Pedig csak egy kis költő vagyok, Magyarország farvizén. Az esemény megnyitóján a vörös zászlók, a recsegő színpadon felsorakozó népzenészek, a virágkosarak, a ritmusra tapsoló közönség és a fehér inges költők között Balázs az Eskișehir-focicsapat piros–fekete melegítőjében köszöni meg a meghívást. A szabadságról írt ódákat hallgatva azt érezzük, mi már el vagyunk rontva, varázstalanítva mindenféle kritikai attitűd, recepcióelmélet és különböző diskurzusok által. Boldogok a költők, akik könnybelábadt szemmel tudják felolvasni önnön verssoraikat.
Egy szervező leszólít, hogy álljunk be Simon Marcival egy közös fotóra, azzal az instrukcióval, hogy forduljunk egymás felé. Nem nagyon értjük, kissé kínos. A kijelzőn már Atatürk hologramja áll közöttünk, nálunk is élethűbben (a törökök app-ja, hehe). A város fellobogózva készül halálának évfordulójára. Kézenfekvő magyarázat kínálkozik arra, miért nem iható a csapvíz: mert onnan is Atatürk folyik. Reggel kilenc óra öt perckor megszólalnak majd a szirénák, ekkor halt meg az isztambuli Dolmabahçe-palotában, ezt az időt mutatja halottas ágya mellett az óra. Megpróbálom megérteni ezt az autokrácia ellenében megizmosodott személyi kultuszt. Atatürk felszabadította Törökországot a szultán uralkodása alól, reformokat foganatosított, megteremtve a mai köztársaságot, de a jelenkori török nép legalább olyan tekintélyként tiszteli, mint anno a szultánt, és nyolcvanegy évvel a halála után is „hiányzol!” feliratú pólókban jár, és nagy eséllyel csatlakozhatsz rá egy csomó wi-fi-re, ha jelszóként Atatürk születési és elhalálozási dátumát adod meg. Persze, itt egy önként ápolt kultuszról van szó.
Bár Törökországban nem volt kommunizmus, az építkezésben ugyanúgy felismerhető a mennyiségi kényszer által meghatározott normarendszer, mint egy tetszőleges káeurópai lakótelepen. A piskótaköves járda, a beton és a vas térhódítása, a ritkás fű a többre hivatott virágágyásokban, de még a nacionalizmusuk is, amely kidekoráltatja velük a villanyoszlopokat – ismerős. A bazársoron kávét darálnak, kávéfőzők csilingelnek, sorsjegyárus kiabál. Sültgesztenyét veszek papírtölcsérben. Este hat óra lesz, sétaidő. Az idősebbek kezében imamalom, ezt morzsolgatják; fiatal párok frissen facsart gyümölcslére hívják meg egymást; kamaszfiúk alkudoznak egy perecessel; kendős asszonyok hajolnak össze a padon egy képernyő fölött; árusok vonulnak, botra erősített színes vattacukrokkal, mint valami körmenetben. Egy vendéglő teraszán lélegzetelállító gyorsasággal pörgetnek egy agyagedényt, ritmikusan ütögetik az oldalát egy kés pengéjével, aztán nagy hókusz-pókusszal lecsapják az alját, és a tartalmát a vendég tányérjára zúdítják. A főutcán padon beszélgető nők szobrára találok. Valamiért minden köztéri szobor aranyra van festve – ez valami Midász-kultusz maradványa lehet. Csillognak a telehold fényében Mahmut Pehlivan birkózó mellizmai.
Furcsa hely az 1993-ban meggyilkolt tényfeltáró újságíró, Uğur Mumcu emlékparkja. A pokolgéppel felrobbantott kocsi maradványai egy óriási üvegkoporsóban vannak közszemlére téve, egy virággrupp közepén. Huszonegyedik századi ereklyetartó. Sokan látogatják, szelfiznek a ronccsal. Az író könyvei is megtalálhatók a kihelyezett könyvállványokon. Kicsit ízléstelenül, de azzal a megbocsátható életigenléssel, mint minden kegyeletsértés, vendéglő áll az idézeteket hordozó kapusor végében. Felirata „Légy egészséges!” Ha már itt vagyunk, rendelünk is a teraszán egy-egy katmert, Csilla kedvenc édességét. Édes és meleg pisztáciakrém omlik el ropogós réteslapok között.
A teljesség igényével nehéz Isztambulról beszélni. Anélkül pedig a jelenség karakterétől lenne idegen. Lapos, felsorolásjellegű bekezdés következik arról, hogy például miről lehetne. Amikor az Ayasofia előtti téren átjárja a tested az egymásnak felelgető müezzinek éneke. Vagy a Bazár labirintusában rátalálsz egy eldugott kis lugasra, ahol valaki egy pumpás kútnál éppen a lábát mossa. Amikor a szemed sarkából elkapsz egy gépfegyvert asztalra tévő mozdulatot, vagy egy híd alatti vendéglő teraszán ülve egyszercsak halak emelkednek melletted az égbe (damilon). Milyen, amikor két nikábot viselő nő (csak a szemet szabadon hagyó viselet) egy női mosdóban illegeti magát a tükör előtt. Milyen, amikor két rövidhajú lány összeverekedik az Istiklal utcán, és egyiküket majdnem elüti a villamos. Milyenek ugyanitt a fagylaltot áruló mutatványosok, akik kikapják a gömböt egy kisgyerek ostyájából, milyenek az ügyeskezű árusok, akik egy nyélbeütött vétel alkalmával mintha nemcsak a portékájukon adnának túl, hanem egyenesen lapot osztanának (a sors kezeként), kedveznek, javakat juttatnak, és megtiszteltetésnek érzed, ha ezekből te is részesülsz. Vagy azon kapod magad, hogy azon gondolkozol, honnan olyan ismerős egy olajos tekintet. Aztán rájössz, hogy több ezer évről, hiszen egy fajjúmi múmiaportré élő mása jött szembe veled az utcán.
Isztambuli búcsúsétánkon útba ejtjük a tengerparti temetőt. Tele van macskákkal. A fenyők között az arab betűs hófehér hengerek, ezek mögött a kobaltkék tenger. Minden az ég felé tör, a tuják és a keskeny sírkövek. A férfiakénak fez vagy turbán van a tetején, a nőkének párta vagy virágcsokor, hasonlóan a kopjafák tulipán-, illetve buzogányvégződéséhez. Mahmut született 1361-ben, meghalt 1969-ben. Élt hatszáz évet. A mecset mintha egy nipp belseje volna: csipkés oszlopai között puha csend lebeg, a faltól falig tartó perzsaszőnyegen egy-két térdeplő, homlokára boruló férfi, az ablakokban a tenger. Törökülésbe ereszkedünk, futtatjuk tekintetünket a körös-körül frízként futó arany betűkön. Amikor megszólal a müezzin, egy kikötni akaró csónakos megáll az evezésben és leveszi a sapkáját. Csak a sirályok köröznek a minaret körül, várják, hogy elinduljon a boszporuszi sétahajó.