Magyar lány Konstancán 1927-ben

[Konstancán] a vonat akkor bement egészen a város közepéig, s én mindig is féltem, hogy valami meggondolatlan szerelvény egyszer áttöri a zöld rácskerítést, és befut a város főterére az Ovidius-­szobor lábához. A tengert már messziről megláttam a vonatból, és repülni szerettem volna!

Az iskolában is kedvesen fogadott az igazgatónő, a titkárnő pedig a kezembe nyomta azonnal a két hónapi fizetésemet, amit én zavartan szorongattam, mert nem volt táskám. A titkárnő azonban csak kedvesen mosolygott és egy levélborítékot nyomott a kezembe, miközben arra figyelmeztetett, hogy jól vigyázzak a pénzre. Aztán elvitt két görög vénkisasszonyhoz, akiknél a fehér leányszoba egyenesen reám várt. Igaz, hogy az alagsorban volt a lakás, mert a földszint Konstancán mindenütt nagyon magas, és azt a két kisasszony bérbe adta, hogy megél­hessenek. Kosztot is adtak.

Nekem pedig minden tetszett. Önálló voltam, és senkire sem szorultam. A gazdag görög családnál felajánlott nevelőnői állás már nem is érdekelt, mert az iskolának dupla osztályai vol­tak, amelyekben a szülők fizették a tanárokat, és így a dupla fizetés­sel nem is tudtam eleinte, hogy mit kezdjek.

Konstanca vakáció volt az életemben! Sok szórakozás, ra­jongó tanítványok, kedves kolléganők, sőt, az egyik, a konstancai polgármester húga, még azt is elrendezte, hogy a második félév­ben már a város központjában lakjam egy szép, nagy, első emeleti szobában az egyik miniszter sógornőjénél, akinek nagy birtokai voltak a környéken. Az előkelő románok általában Konstancában mócoknak tartották magukat, mert a mócvidékről telepítették őket Dobrudzsába, amit 1877-ben Besszarábia helyett kapott Románia, Konstanca kikötővel. Akkor még nem tudtam, hogy Dél-Dobrudzsát 1913-ban a bukaresti béke csatolta Bulgáriától Romá­niához, és az 1920-as békeszerződések biztosították a határait Erdéllyel, Bukovinával és Besszarábiával együtt.

De mindez akkor nem is érdekelt, mert az új szobámban ágy volt az édesanyám számára is, ha kedve kerekedne meglátogatni a tengerparton.

Még a pesti doktor levele is hidegen hagyott, amelyben botránkozva figyelmeztetett az egyedülálló leányokra leselkedő veszélyekre. Nem is válaszoltam neki.

Igaz, hogy később szinte igaza lett. Szerencsére azonban a kellemetlen kaland jól végződött.

Az iskola ugyanis jó messze volt az első lakásomtól, és így kellemesen lepett meg, amikor hazabandukolásom közben egy kis autóból egy ismerős huszártiszt köszönt:

– Szép kisasszony, ha akarja, hazaszállítom. Aztán másnap is megjelent a kis autó, harmadnap pedig már azt ajánlotta, hogy nézzünk ki délután a tengerpartra, mert igen szép az idő. És a tiszt elmosolyodott:

– Hívja meg valamelyik barátnőjét is, elférünk hárman is a kocsiban. Délután háromkor bedudálok! Jó lesz? – és már indított.

Hívtam Lalát, aki a szomszédban lakott, és ő bele is egyezett, délután azonban visszamondta a kirándulást. Én is le­mondtam a dudáló tisztnek, de az bosszankodva mért végig.

– Hát ezt megmondhatta volna délelőtt is! Most felesle­ges utat tettem meg! – de aztán megenyhült. – Azért ide a város végéig kivihetem, hiszen olyan kellemes idő van. No, ne kéresse magát, mint a régimódi kisasszony a táncra!

– Csakugyan!… – gondoltam akkor, és felléptem a kocsi lépcsőjére.

Gyönyörű idő volt. A szél friss illatokat hozott és most már élveztem az autókázást, nem is ellenkeztem, amikor a kihalt tengerpartra vitt a kocsi. Csakhogy ott a tiszt közelebb nyomult hozzám.

– No, ne figurázzunk, kislány… Maga tetszik nekem… Szép lábai vannak… Márpedig a lovaknál is a lábaknál látszik meg a „rassz”…

Ki akartam szállni a kocsiból, de a tiszt most már hang­nemet változtatott:

– Nono… Hiszen láttam én már karón varjút! És húzódó kislányt is láttam eleget! No, üljön vissza. Csak nem akar itt leányrablást játszani?! Kérem, ne rendezzen cirkuszt itt!…

Úgy éreztem, hogy csakugyan nevetséges a viselkedésen. Hiszen az országút közel volt, és onnan autóbusszal is vissza lehetett menni a városba.

És csakugyan. A sarki korcsmánál megállt a busz, és én fel akartam ugrani, amikor egyszerre eszembe jutott, hogy nincs pénz nálam.

A busz utasai tolongtak, de én ijedten álltam félre. Hi­szen mi lesz, ha jegyet kell váltani?! És már láttam is magam körül a megbotránkozott tekinteteket, és a sofőr kezét is éreztem magamon, ahogy lelök az autóbuszról.

De a tiszt is indított.

– Bocsánat – mondtam akkor szinte sírva –, de nincs pénzem autóbuszra.

Fölényes tekintettel végigmért. A busz pedig már a távol­ból tülkölt.

– No, nem baj. Üljön csak fel. Hazaviszem.

Hálásan ugrottam fel, és a kocsi sarkába húzódva igyekez­tem minél kisebb helyet foglalni el.

S akkor a kocsi felhördült, és megindult – a várossal ellenkező irányba. A tiszt kacagott, és én megértettem, hogy most már a könyörgés sem segít, sőt, ha sokat beszélek, a férfi még letesz valahol az út szélén, ami ki tudja, hová vezet?

A tiszt pedig fütyörészve élvezte a helyzetet, de én imádkoztam. Nem tudom, hányadik Miatyánknál és Üdvözlégynél tartottam, amikor az úton feltűnt egy kis teherautó, és én erre kétségbeesetten kinyomtam az autó ajtaját, és kiugrottam az út­testre, majd segítségkérőn felemeltem a két kezem.

A tiszt káromkodva fékezett.

– Megbolondult?!

De a teherautó is fékezett.

– Megbolondult?! – kiáltotta onnan is egy férfihang. Nyomtam a szívemet, ami erősen dobogott, hogy a szájam ki tudja mondani:

– Kérem szépen…, ha lenne olyan kedves… engem bevinni a városba… Ott megfizetem…

A vezető talán megértette a helyzetet, amikor pedig a káromkodó tisztet is meglátta, megcsóválta a fejét, és végigmérte a kis teherautót, ami dugig volt áruval.

– Nincs helyem, mondta aztán mentegetőzve.

– A kislány hisztis… – bólintott a tiszt – megkért, hogy vigyem el a legközelebbi faluig, és most…

Az autós akkor végigmérte a tisztet, és már keményebben mondta:

– Én nem tudom felvenni a leányt, ha azonban egy órán belül nem lesznek bent a városban, jelenteni fogom az esetet a rendőrségen! – és már indított is.

Sírtam szégyenemben, a tiszt káromkodott. Aztán dühösen intett:

– No, mi lesz?! Üljön fel! Ismerem én a maga fajtáját! Csak bajba keverik az embert!

És miután rángatva megfordította a kocsit, hazafelé mind a magyar kurvákat csepülte, akik a férfiak nyakára telepednek, hogy bajt és kellemetlenséget okozzanak. És ráadásul költséget is!

Én azonban igyekeztem befogni a fülemet, és a vidéket néztem, hogy közeledünk-e már a városhoz? A kocsi végre megállt a város szélén, és én kiszállhattam.

Másnap azonban, amikor Lala furcsállva nézett meg, és megkérdezte, hogy tetszett-e a kirándulás, mérgesen rántottam meg a vállam:

– Én voltam a hibás, mert hülye vagyok, és eszembe sem jutott, hogy az a tiszt is férfi!…

És amikor szembejött velem az utcán a tiszt, egyszerűen nem ismertem meg, hanem keresztülnéztem rajta.

Ennek ellenére Konstancában minden jó volt.

‍