Magányos „pancsolás” a brutalitásban

Nehezen vettem rá magam arra, hogy elmélyüljek egy olyan színházi előadásban, amelynek szövegalapját néhány évtizede még azért támadták, cenzúrázni is akarták, mert a világnak egy túlságosan brutális képét mutatta meg, most meg ugyanaz a drámaszövet együtt lélegzik a hírfolyamokkal. Elég közelről figyelem még mindig, több forrásból is az ukrajnai háború azóta „időjárásjelentés-szerűvé” vált történéseit, onnan tudom, hogy ez így van.

Hát kell nekem azt a fajta agressziót a színpadon megmintázó cselekményzuhatag, amely ráadásul még azzal a látszatmenekvéssel sem kecsegtet, hogy esetleg puszta fikció, hogy legyinthessek rá a végén (önfelszabadítóan), hogy „na igen, ilyen történet is van a drámairodalomban”? Nyilván az ilyen produkciók még a retorikai kérdéssor után is ott motoszkálnak az ember tudatának rejtett bugyraiban, és előbb-utóbb „napirendre” kerülnek. Mostanra már egyre inkább úgy tűnik, hogy kifejezetten Bobi Pricop rendezői elképzelésében kellett látnom, tapasztalnom legelőször a zaklatott alkotói világú brit Sarah Kane Blasted című – általam korábbról ismert, mostanra már klasszikusnak számító – drámáját, amelyet az előző évad végén mutatott be a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház.

Ehhez az „all inclusive” színházi tapasztalatomhoz nehezen lehetne bármit hozzátenni. És azt azért hangsúlyozom így, mert Bobi Pricop nemcsak a színpadi, hanem a színpadon túli hatásokat is milliméterre kimérte: itt a brutalitás nemcsak a történetben mutatkozik meg a maga gyomorszájon vágós nyerseségében, hanem a befogadás körülményeiben is. Szinte tárcsáztam ugyanis az 112-őt, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy nézőként alkalmam sem lesz a kétórás produkció alatt belekapaszkodni a színház közösségi élményszerűségébe, egyik-másik nézőtársam hasonló reakciójába, megnyugtató közelségébe, mint amikor a gyermek horrorfilmet néz. Az ember önmagából való embertelen kivetkőzését ugyanis egy dobozt mintázó, azonban hátul nyitott fülkében, fülhallgatóval a fülemen fogom szemlélni, és mindenben csupán saját magamra hagyatkozhatok. Bobi Pricop néhány szempillantás alatt „felneveli” a nézőjét azáltal, hogy egyszemélyes „pancsolássá” teszi a dehumanizált emberi történet megtapasztalását. És igazából fogalmam sincs, hogyan fogadhatták ezt a zuhatagot azok a nézők, akinek az enyémnél kevesebb előzetes információjuk volt arról, mire számíthatnak. Őket valószínűleg telibe találta a sztori…

Kezdetben még sejtelmünk sincs, hogy velőnkig hatol majd mindaz, amit a szépen körülzárt magányunkban látni fogunk: a színen egy középkorú, életerősnek kinéző férfi jelenik meg a luxusszállodai szobát ábrázoló színen és vedeli a gint egyenest az üvegből, oldalán pisztolytáska, benne lőfegyver. Látszik rajta, hogy nem kispályás drinker, de az is, hogy valamire készül, bátorságot gyűjt, azonban mindezt a rosszfiúkra jellemző lazasággal és otthonossággal teszi. Kisvártatva csengetnek, és betoppan a szobába egy lófarokba kötött hajú tinédzser lány, aki baráti naivsággal üdvözli a férfit, és akkor már sejteni lehet, hogy ez a szemfényvesztő luxus és a férfi előzetes „erőgyűjtögetése” is baljósan neki szól. Az éltes alkoholista újságírót, Iant alakító Sebastian Marina és a naiv, kíváncsi lánykát, Cate-et megformáló Mădălina Mușat párosában a férfi-nő kapcsolat teljes palettája megmutatkozik – a szelíd és baráti huncutkodástól a férfiasság fitogtatásáig, illetve a nőiség verbálisan és gesztusokban is brutális eltiprásától egészen a szexuálisan túlfűtött dulakodásig.

Az árnyalatok hullámvasútján a közös szerelvény minduntalan kisiklik: a szín elsötétül, a második jelenettől pedig már elhatalmasodni látszik az enyészet. A tüdőrák végső stádiumában lévő Iannak nincs veszítenivalója, így (az életbe való végső kapaszkodásként) megerőszakolja a korábbi barátságuk leple alatt tőrbe csalt szűzlányt, Cate-et, aki az aktus másnapján már menekülne a férfitól. Durva kutya-macska küzdelmük tétje Cate szállodaszobából való kijutása, azonban ebből még fel sem eszmélünk, amikor a színre berobban egy kommandósnak öltözött, mesterlövészpuskás figura, a hóhér-áldozat szereposztás pedig átalakul: az agresszorból áldozat lesz az új agresszor színre lépésével. Amit ettől a pillanattól fogva látunk, minden képzeletünket felülmúlja: megérkeztünk a háború brutalitásába, amely még a brutalitásról kialakított addigi képünket is egészében átrajzolja. Itt már a területfoglalás „szent” eszméje által táplált elembertelenedéssel szembesülünk, amelybe nincs ami ne férne bele: a nemi erőszaktól az ellenfél megcsonkításán át egészen az emberi méltóság teljes felszámolásáig, az emberi lény megsemmisítéséig. Itt mindennek a legalját látjuk, ezen túl már a semmi van.

Bobi Pricop rendező a Sarah Kane által elképzelt tragikus, egyben morbid, összességében pedig lesújtó valóság formába öntését olyan halálpontosan kivitelezi, mintha alkotói ikertestvére lenne egyazon színházi anyaméhből. Méltó alkotótársaik ebben a sepsiszentgyörgyi román társulat láthatóan, tapasztalhatóan kiváló színészei is: Sebastian Marina, Mădălina Mușat és Costi Apostol. Ők a karaktermegformáláskor egyenként is felépítik az emberi (vagy inkább embertelen) brutalitás ok-okozati struktúráját, mélységeiben is megmutatják ennek félelmetes természetrajzát. Ian itt többszörösen gátlástalan, intoleráns, de ugyanakkor kétségbeesett és lelkileg is sérült haldokló, Cate egyszerre naiv, neurotikus, gyermekien tiszta, de elvetemült bestiaként is megállja a helyét, miközben a hazafias érzelmektől átszellemülő katona a pszichopatának egy olyan prototípusát állítja elénk, amelytől még az előadás után is remegett a gyomrom, hátra-hátranéztem, hogy vajon nem szegődött-e a nyomomba, olyan mindent elsöprő létbizonytalanságot kelt a nézőben…

Nyilván, az összképben kulcsfontosságú az egyszerű és hatásos térkialakítás és tüköreffektusos díszlet, na meg a produkció zilált hangvilága. Mindezek együtt teszik emlékezetesen felforgató élménnyé az előadást, amelyben a néző is főszereplő: ő a voyeur, aki titkon „meglesi”, mi is történik abban a bizonyos szállodaszobában, azonban bónuszként megkapja a háború lélekölő valóságát, amely után mindannyian visszatérünk az őskáoszba.

Az előadás során végig bőrfelületemen érezhettem Bobi Pricop lesújtó véleményét társadalmunk egyes emberének háború iránti érdeklődéséről, figyelméről… Kifejezetten és hangsúlyozottan rosszul éreztem magam nézőként abban a helyzetben, amelyben egyszerre voltam titkos rejtekhelyen settenkedő kíváncsiskodó, illetve lőtéren gyakorlatozó „élménylövész”, aki képzeletbeli fegyverét a szereplőkre fogja, így pedig aktív résztvevője a látott brutalitásnak. Egyszersmind hálás is vagyok a rám osztott szerepekért: sok mindent megtudtam ezáltal a háborúról, amit semmilyen más formában nem tudtam volna meg.

A végén már azon sem csodálkoztam volna, ha a színházteremből kibotorkálva az ajtóban a 28 évesen (1999-ben) öngyilkosságot elkövetett Sarah Kane-nel találkozom, aki elégedettségtől kisimult vonásokkal nyugtázza, milyen tűpontosan valósult meg a 27 évvel korábban írt, sokat támadott drámai alkotása. Mielőtt az előadásra beültem volna, emlékező portrét olvastam róla. A szerző ebben arra is kitért, hogy a drámaíró feljegyzéseket vezetett arról, ki hogyan és milyen helyzetben értelmezte félre az ő alkotói világát. Az általam „végigélt” színpadi alkotás viszont felülmúlhatatlanul tökéletes olvasata a Kane-féle univerzumnak.

Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház. Sarah Kane: Blasted. Fordította: Andrei Dósa. Rendező: Bobi Pricop. Szereplők: Sebastian Marina, Mădălina Mușat, Costi Apostol. Díszlet: Oana Micu. Zene: Eduard Gabia.

‍