Madre, tenemos hambre! – interjú Kemenes Henriette-tel

Mit jelent számodra Várad?

Gyalázatos otthonosságot, ahogy Petri mondaná. Azt hiszem, valami ilyesmit érzek én is, amikor Váradra gondolok. Persze, mint bárki más, én is imádok utazni, minél távolabb csapódok be valahol a komfortzónámtól, annál jobb, de mindig olyan jó hazajönni. Itt születtem, itt nőttem fel, ez a város formált azzá, aki vagyok, úgy érzem, hogy sokat köszönhetek az itteni embereknek és a közegnek, amiben szocializálódtam. Rettenetesen elkeserít, hogy a város kulturális élete most ennyire kilátástalan helyzetben van, mivel a Bihar Megyei Tanács jelenlegi vezetősége megvonta a kulturális intézmények támogatásainak nagy részét. Eszméletlenül meg kell dolgozzunk azért, hogy az, amit csinálunk, eljusson a kultúrafogyasztó emberekhez, hogy meg tudjuk szólítani őket, hogy párbeszédet kezdeményezzünk velük, és sajnos a városvezetés ebben egyáltalán nincs a segítségünkre. Nekem Várad sokáig a Várad folyóiratot is jelentette, illetve most az Újváradot, ahol szinte egy éve dolgozom vezető szerkesztőként.

Pont ott boldognak lenni, ahol a talpad a bolygóhoz tapad – milyen érzés ez egy olyan korban, ahol a múlt szellemei kísértenek, és a jövő szellemei még megszületésük előtt szorongatnak?

Őszintén szólva elég nehéz. Végignézek a generációmon, és szinte félelmetes, hogy mennyi szorongás sűrűsödött az emberekbe. Belém is persze, én sem vagyok kivétel. Igyekszem erősen kapaszkodni azokba a dolgokba, amik képesek a víz felszínén tartani, mikor már belefáradtam a kapálózásba. Lehet az egy jó könyv, egyetlen vers, amit orrvérzésig olvasok, a családom, a barátaim, a munkám, bármi. Az ember hajlamos rá, hogy valamitől függővé tegye a boldogságát, valami rendkívülire várjon, amitől majd teljesnek érzheti magát, pedig nincs olyan, hogy teljes. Minden sérült, és minden csak részlet vagy töredék. Nem mindig megy, de próbálok kíváncsi maradni, szerintem itt kezdődik minden. Hatalmas potenciált látok a kíváncsi, nyughatatlan és vakmerő emberekben. Azt hiszem, szeretnék kiegyezni a múlt és a jövő szellemeivel, ki tudja, talán együtt összedobunk valami maradandót.

Mit gondolsz a jelen időről: versben – versen kívül?

Szeretem azokat a szövegeket, amelyek képesek úgy megszólítani, mint ahogy több évtizeddel ezelőtt szóltak az akkori olvasóhoz, anélkül, hogy kliséket pufogtatnának. Közösséget akarok vállalni a holt költőkkel, sőt, közösséget a még meg nem születettekkel is, de igazából az élők az én embereim. Velük akarok osztozni, köztük lenni, olvasni őket, együtt alkotni, mert mérhetetlen inspirációt jelentenek számomra. A különböző irodalmi lapok és szerkesztőségek körül kialakult társaságok megmozdulásai, a táborok, a műhelyek, a különféle kulturális rendezvények, ezek mind-mind most történnek, itt kell lenni, észre kell venni, részese kell lenni ezeknek. Fontos az, hogy jelen legyünk. Szerintem szomorú időket élünk, de ilyenkor mindig el kell mondanom, hogy nem, nem vagyok pesszimista, csak nyitva tartom a szemem, látom, ami körülöttem, körülöttünk történik, és mit mondjak, nem egy szívderítő látvány. Nem szeretnék most neveket sorolni, mert valakit biztosan kifelejtek, de ha például szétnézünk a kortárs ökoköltészeti palettán, láthatjuk, hogy a klímaszorongás mennyire valóságosan és erőteljesen hat ezekre az alkotókra. Azt hiszem, én már nem tudok és nem is akarok szerelemről, évszakokról vagy platánfákról írni. Azért annál nagyobb a veszély, hogy megengedhessük magunknak az álnaivságot. Azt hiszem, a metamodern fogalma írja le a legprecízebben mindazt, ami körül a jelen költészete levitál.

2022-ben mit viszel magaddal tovább inspirációként, mik foglalkoztatnak mostanában?

Az utóbbi időben észrevétlenül tanultam meg nem ragaszkodni, elengedni azt, ami nem segít abban, hogy minden nap kicsivel több, jobb vagy boldogabb legyek. Én annyi jót kaptam az emberektől, hogy képtelen vagyok sajnálkozni, ha nem megy mindig minden olajozottan. Ami továbbra is foglalkoztat mind a magánéletben, mind az alkotás szintjén, az az empátia. Kemény István szerint nem ciki. Ez nem valami újdonság, de múltkor például olvastam egy cikket egy veracruzi asszonycsoportról, Las Patronásnak hívják őket. A La Bestia nevű tehervonaton utazó migránsokat segítik kajával, akik a Mexikótól délkeletre lévő Guatemalából, Hondurasból, Nicuaraguából és El Salvadorból próbálnak eljutni az AEÁ-ba, banda- és drogháborúk, mélyszegénység és állandó fenyegetettség elől menekülve. Az egész akkor kezdődött, amikor két nő hazafele tartott a boltban reggelire vásárolt tejjel és kenyérrel. A vonaton utazó emberek odakiáltottak nekik, hogy nagyon éhesek és segítsenek rajtuk: Madre, tenemos hambre! Mire a nők gondolkodás nélkül feldobták nekik a náluk lévő tejet és kenyeret. Üres kézzel mentek haza a boltból, mégsem kaptak szidást, hanem a közösség nőtagjai összeültek és azon kezdtek agyalni, hogy hogyan tudnának továbbra is segíteni a La Bestián utazókon. Mára közösségi konyhán főzik az ételadagokat, amiket talicskákban visznek ki a süvítve száguldó vonathoz, hogy azokat feldobják a rászorulóknak. Ilyenkor érzem azt, hogy mennyire kicsi vagyok, hogy annyi mindent kell még csinálnom ebben az életben. Azt hiszem, azt a meggondolatlan mozdulatot viszem magammal, amivel megküldöd a tejet és a kenyeret a robogó vonat felé, anélkül, hogy egyáltalán eszedbe jutna, vajon neked aznap lesz-e mit enned. Az empátia mellett továbbra is foglalkoztat a tökéletlenség, a szégyen és a megszégyenülés, a groteszk, a brutalizmus, a karnalitás, a folyamatos evolúció és a halál fogalma, amik egyelőre pont akkora káoszban kavarognak bennem, mint ahogy az első ránézésre tűnik. Általában a dolgok csak akkor tisztulnak le bennem, ha írok róluk. Azon leszek.

Kemenes Henriette (1988, Nagyvárad) költő, szerkesztő. Az Újvárad kulturális folyóirat munkatársa. Szülővárosában él. Kötete: Odú, FISZ, 2020

‍