Madeleine Albright és Václav Havel iránytűje – Író és feladat a 21. században (1)

Amikor Illyés Gyula 1982 májusában megtudta, hogy találkozik a Magyarországra látogató François Mitterrand-nal, Franciaország köztársasági elnökével, joggal írhatta a naplójába, hogy „nagy tekintély-pumpálás lenne”, erősen növelné az író szavainak súlyát.

A találkozó 1982 nyarán megvalósult, és ahogy Illyés írja, „jó háromnegyed óra hosszat figyelhettem ölnyi távolságból a francia köztársaság hét évre megválasztott elnökének elme- és arcvonásmozgását. Négyszemközt. Ő kérte ezt azzal, osszam meg vele első napjának villásreggelijét.”

Esterházy Péter egy húsz évvel később tartott előadásában író és irodalom súlyát is értékeli. Beszél azokról, akik az irodalmat a történelem felől nézik. „Ez a felfogás az irodalmat a közösség vagy a nemzet szolgálólányának tekinti, valaminek, amit egy magasabb cél (a haza üdve) érdekében be lehet vetni.” Ez a „fölfogás azt is feltételezi, írja, hogy az irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra”.

Így van ez, valaha a politikai vezetők és az írók keresték egymás társaságát, mert a politikus tekintélyét növelte, ha súlyos írót tudhatott maga mellett, és az író súlyát is növelte, ha úgy tűnt, befolyással van a politika befolyásos intézőire. García Márquez még diktátorokkal haverkodott, de ő és a barátja, Álvaro Mutis már harminc éve megjósolta, hogy jó lesz leszállni a magas lóról, a szappanoperáké és a televíziós sorozatoké a jövő. Hogy mennyire igazuk volt, azt a születőben lévő új Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij példázhatja, aki már megválasztása előtt, 2015 és 2019 közt is a „népe szolgája” volt saját, hason című tévésorozatának főszereplőjeként. Az igazán remek ukrán író, Jurij Andruhovics például labdába sem rúgott. (Igaz, valamiért azt gondolom, ha ökörrel vontatják, akkor sem állt volna kötélnek.)

*

Különben gyönyörű, amikor a mindenségben összesimulnak a dolgok. Andruhovics szülővárosa például egy másik íróról, Ivan Frankóról kapta a nevét, aki 1856-ban született Galíciában, és 1916-ban halt meg Lembergben. Az oroszlánok városa, Leonberg, vagyis Leopolis még ma is erősen osztrák–magyar hangulatú város. Andruhovics Lemberg ürügyén megfogalmazza, hogy nem hisz a kultúrák idilli, fájdalommentes egymásra rakódásában. Hajó-város című írásában egy álmatlan ember forgolódik az ágyában, hallgatja az éjszaka hangjait. „A katolikus katedrális harangjai jól kivehetően, súlyosan kondulnak: két óra.” Egy perc múlva „válaszol a pravoszláv templom harangja gyengébb, de áthatóbb hangon, ugyancsak két órát jelezve. Rövid szünet után a mecset órájának rekedtes, távoli harangja hallatszik, ez azonban tizenegyet üt, valamilyen idegen, furcsa időszámításnak alárendelt, rejtélyes török időt. A zsidó templom tornyán nincs óra, s csak Isten tudja, milyen órát mutatnak kronométereik a szefárd, és milyet az askenázi idő szerint.”

Szép, ugye?

Ám ez nem Lemberg. Andruhovics egy balkáni óriást idéz, Ivo Andrićot. Az éjjeli város pedig Szarajevó.

A kép az éjszaka hangjaival már-már idilli. Csakhogy Andruhovics ismeri és tiszteli a történelmet, ezért kimondja, hogy a kultúrák egymásra rakódása „vér, szenny, etnikai tisztogatás, emberevés, deportálás is”.

Andruhovics szülővárosa, Ivano-Frankivszk az egykori Galícia nagyvárosa volt. Benne – boldog békeidők! –, ha nem is szeretve, de szépen tűrve egymást éltek együtt lengyelek, ukránok, örmények, zsidók.

Csak érdekességképp említem, hogy Ivan Franko, akit 1916-ban Nobel-díjra jelöltek, és aki jelölése évében még az Osztrák–Magyar Monarchiában halt meg, abba a Drohobicsba járt iskolába, ahol Bruno Schulz született (és ahol ma egyebek közt Kárpát Irodalmi Múzeum, Kárpáti Nemzeti Kulturális Múzeum, Kárpáti Nemzeti Történelmi Múzeum is létezik). Előbb a bazilita szerzetesek kolostoriskolájában tanult, majd az I. Ferenc József császárról elnevezett állami középiskolában.

Megint szinte mellékes, hogy ez az a világ, melyben a lembergi vagy stanislavovi polgár útlevél nélkül utazhatott Bécsbe, Prágába, Triesztbe vagy Budapestre, Abbáziára és a Tátrába. Kikocsizott a vasútállomásra, megváltotta a jegyét és utazott. Hiszen ugyanannak az államalakulatnak a határain belül élt a fiumei tengerésziskola olasz térképészettan-tanára, a Kárpát hegyi legelőin barangoló hucul pásztor, a szamosújvári fegyházban harisnyát kötő Rózsa Sándor vagy a prágai Assicurazioni Generali biztosítótársaság német–zsidó származású hivatalnoka, Franz Kafka.

Jurij Andruhovics tud minderről. A 2019-es év ukrán Sevcsenko Nemzeti Díj díjazottja, Okszana Zabuzsko nem tud. Pedig tudhatna, hiszen a volhíniai Luckban született. Andruhoviccsal igen, Zabuzskóval nem közös történelemben élünk. Neki valami mása van. Olyan elfogultsága, ami vakká teszi. 2017-ben, midőn Kárpátalja egykor magyar városaiban járt, így nyilatkozott. „Ezt a régiót több éven keresztül ugyanúgy készítették Orbán számára, ahogyan ezt tették Donbásszal Putyin számára.” „Kárpátalja szeparatizmusát fel kell ismerni, és deaktiválni, mint az orosz propagandát.” „Rengeteg itt a magyar szimbolika. Beregszász látványa megrázott. Minden házon emléktáblákat láthatunk – »itt élt és itt dolgozott« vagy »itt szállt meg a híres magyar költő« feliratokkal.”

Ezt olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy hiányzik belőle az, amit T. S. Eliot olyan történelmi érzéknek nevez, „mely nélkül nem működhet egyetlen alkotó sem, és ami ha megvan, Homérosz, Dante, Cervantes rokonává tesz minden írót, éljen bárhol és bármikor”.

*

Lassan valamit a címről is illenék.

2016. október 5-én, Washingtonban, a Nemzeti Demokrácia Alapítvány konferenciáján Madeleine Albright asszony, az USA egykori külügyminisztere felidézte, hogy néhány hónappal Václav Havel halála előtt sokan összegyűltek Prágában, hogy megünnepeljék az író hetvenötödik születésnapját. „Az én ajándékom egy iránytű volt, amilyet az amerikai katonák az első világháborúban használtak, abban a konfliktusban, amely Csehszlovákia megszületéséhez is vezetett.” Az iránytűt, mondta Albright asszony, egy olyan embernek adta, „aki egy generáción át Sarkcsillagként szolgált”.

A North Star kifejezés elég sokértelmű, például egy észak-amerikai képregénysorozat nyíltan meleg szuperhősének a neve is ez. Albright asszony feltehetően inkább a Sarkcsillagra, a Polarisra gondolt, amikor iránytűjét átnyújtotta. Az északi félteke azon csillagára, mely látszólag mozdulatlanul áll az égen, és évezredek óta segíti a tájékozódásban a hajósokat.

A jelenlévők közt is bizonyára többen is emlékeznek még rá, hogy Václav Havel 1998-ban Atlantában felkérte az Amerikai Egyesült Államok frissen kinevezett külügyminiszterét, Madeleine Albrightot, hogy pályázzon a Cseh Köztársaság államelnöki pozíciójára.

„Életem végéig imádni fogom a helyet, ahol megszülettem. Ugyanakkor lojális állampolgára vagyok az Amerikai Egyesült Államoknak” – válaszolta a külügyminiszter asszony, aki különben a prágai Smíchov kerület szülötte, mely nem utolsósorban a Staropramen sörről nevezetes.

Madeleine Korbel édesapja, Josep (Körbel) Korbel jól ismert csehszlovák diplomata volt. Lánya kétéves, amikor 1939-ben a zsidó származású szülők Londonba emigrálnak, ahol a papa Eduard Beneš tanácsadójaként teszi hasznossá magát. A háború után hazatérve a család egy pazar prágai villába költözik. Az épület a cseh–német iparmágnásé, Karl Nebriché volt, akit a Beneš-dekrétumok értelmében fosztottak meg ingatlanaitól. Josep Korbelt hamarosan Belgrádban találjuk Csehszlovákia jugoszláv nagyköveteként. Aztán a cseh Kommunista Párt 1948-as hatalomra jutását követően, 1949-ben politikai menedékjogot kér az Egyesült Államoktól. Van abban valami pikáns, amivel a kérését indokolja, idézem: „a demokrácia eszméihez való hűséges ragaszkodása miatt Csehszlovákiában bizonyára letartóztatnák”.

*

Kanyarodjunk vissza François Mitterrand és Illyés Gyula 1982-es találkozójára. Húsz évvel később, 2003-ban, Trianoni serpenyő című dolgozatában Csoóri Sándor azt írja, hogy „a Szent Korona hazahozatala mellett Magyarország másik, máig emlékezetes sikere volt, hogy 1982-ben hazánkba látogatott Franciaország nagytekintélyű elnöke”.

Csoóri szerint a francia elnök azért akart találkozni Illyéssel, mert tudta, hogy a szocialista Magyarország irányítója Kádár János, ám a nemzet „erkölcsi kormányzója” Illyés.  Úgy emlékszik, hogy a találkozó másnapján, midőn kíváncsiságtól hajtva rohant Illyéshez, azzal fogadta őt: „Ha hiszed, ha nem, a kés- és a villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk. (…) És az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa.”

Illyés naplójában azt találom, hogy Mitterand-nal méregetik egymást.

„Politikusokkal szót váltva nem zavar kisebbrendűségi érzés” – írja Illyés. – „Észlelve, hogy a francia elnök udvarias mosolya közben is a sorozó orvosok tárgyilagosságával szemrevételez, magam is így jártattam meg rajta a tekintetem.”

Tudjuk, nyilván Illyés is tudta, hogy a francia államfőt, az „ördögi ember”-t nem különös szimpátia, nem mardosó lelkifurdalás, hanem politikusi taktikázás, rideg érdek hozta éppen Magyarországra. Ez nyomban ki is derül az egyik kérdéséből:

„Trianon és következményei még mindig elevenen él a magyarok emlékezetében?”

Ne feledjék, ezt nem egy mai európai vezető kérdezi. Negyven évvel ezelőtt járunk. Nem száz év telt el Trianon óta, hanem hatvan. Nem ártatlan holdlakó kérdez, hanem annak az államnak a vezetője, amelyik aktívan részt vett a két világháborút lezáró lelkiismeretlen egyezségek tető alá hozásában. Egy jól megfontolt, alaposan előkészített látogatás alkalmával. (Arról már nem is szólok, hogy ez ugyanaz a Mitterand, aki egy évvel korábban, hatalomra kerülésekor négy kommunista minisztert hívott a kormányába, annak a pártnak a tagjaiból, amelyik akkor még helyeselte Magyarország 1956-os és Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanását, és amelyik párt tagságának zöme hallani sem akart Szolzsenyicinről és a Gulag létezéséről.)

Trianon. Amint elevenen él. Töröm a fejem, hogy mely jelző vagy határozó közelítené meg inkább a vélt tartalmat. Megfogyva bár, de elevenen? Félholtan él – nemzet a hazán?

Ott akkor, 1982-ben a Béla király úti rezidencián Illyés (a hivatalos feljegyzés szerint) tizenhatmillió magyart említett a francia elnöknek, és hozzátette: a tizenhatból hatmillió idegen hatalmak irányítása alatt, nehéz körülmények közt él.

Illyés nem említi, hogy az elnök indulatba jött volna. Nem ejtett krokodilkönnyeket, nem szórt hamut a fejére, nem tépte átkozódva a szakállát. És nem jelentette ki, hogy Trianon mocskos ügy volt. Fölmérhetetlen katasztrófa.

„Trianon tévedés volt. Magyarország hátrányos helyzetbe került.” Ennyit mondott.

Ez így már hihető. Életszerű.

*

Több verzióm is volt, hogy mivel kezdjem ezt a felolvasást.

Az egyik változatom a következő lett volna.

2019 decemberében a nemzetközi ügyek államtitkársága konferenciát szervezett Trianon századik évfordulója alkalmából. A konferencia érdekessége az volt, hogy a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság külföldiekből állt, a zártkörű rendezvényre kizárólag a Magyarországra akkreditált diplomatákat hívták meg. Körülbelül százhúszan el is fogadták az invitálást. Az előadók többsége történész volt, de címzetes kanonok, pszichiáter professzor és filmrendező is kifejtette gondolatait. A megnyitó beszédre személyemben egy szépírót kértek fel.

A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartott rendezvényen, abban a történelmi levegőjű, nagyszerű térben, a rendelkezésemre álló huszonöt percben azt próbáltam megosztani a hallgatósággal, a részben netán ellenséges, de reményeim szerint többségében mégis talán közömbös, netán őszintén érdeklődő hallgatósággal, hogy Trianon miért fáj – nekem.

Nem a nemzetnek, nem a hazának, nem a magyarság egészének, hanem nekem. Így kezdtem:

„Hölgyeim és Uraim, nem szeretjük hallgatni a panaszkodó embert. A panasz untat, fáraszt és lelkifurdalást ébreszt. Mi pedig nem szeretjük, ha lelkifurdalás gyötör minket. Ezért én most nem fogok Önöknek panaszkodni. Azt sem akarom, hogy szemrehányást érezzenek ki a szavaimból. Nem szeretném, ha úgy éreznék, bármiért is Önöket okolom. Hogy felelőssé akarnám tenni a népüket vagy az országukat bármiért. Azt szeretném, ha meghallgatnának és megértenének.”

Azért beszéltem így, mert tényleg azt szerettem volna, ha megértenek a teremben ülő németek, brazilok, kanadaiak (és most persze szlovákokra, románokra, ukránokra gondolok).

Amire, valljuk be, kevés az esély.

Miért? Mert minket sem érdekel a mások baja. Nem dobáljuk el ékszereinket és láncainkat, s kapkodunk rozsdamart, régi kardunk után, sajnos nem tesszük ezt – sem Ukrajnáért, sem a kurd szabadságért, ahogy nem tettük még a lengyelekért sem 1939-ben, amikor a német haditengerészet lerohanta a Westerplattét. És, sajnos, a mi bajunk sem érdekel senkit.

És még valami. Itthon sem értünk egyet. Hogy várhatnék megértést idegenektől, ha a honfitársaimmal sem értek szót?

*

Akkor hát mit akarok?

Mit akarhatok?

Mit akarhatunk?

Harminc év telt el. Nincs Szovjetunió. Nincs Csehszlovákia. Nincs Jugoszlávia. Hogy a legfrissebbeket is idevegyem: nem tudjuk, holnap miféle Ukrajna lesz a szomszédunk. Ha Ukrajna lesz a szomszédunk. Nem tudjuk, mi lesz a Baltikummal. Nem tudjuk, mi lesz Lengyelország jövője, és főleg a Tengerközé, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjeszkedő, bizonyos értelemben elárvult és elárult, hatalmas térségé. Csak egy valami bizonyul stabilnak: Trianon, és persze a Beneš-dekrétumok. Csöndesen jelzem: utóbbiak élnek. Nem meglapulva enyv- és tintaszagú, elfelejtett fiókokban. Szlovákiában ma, 2022-ben is alkalmazzák őket. Negyven év telt el, államok estek szét és születtek (újjá), és mi milyen eredményeket könyvelhetünk el?

Tudom, nincs munkásőrség, többpártrendszerben élünk, szólásszabadság van, megírhatjuk, amit csak akarunk (és az ellenkezőjét is), kivonultak a szovjet csapatok… A gyógyulás jele volna, hogy alig környékez meg az érzelemdús eltakarodtak, vagy a pökhendi elhordták az irhájukat kifejezés? NATO-tagok vagyunk, része annak az idealizált Európának, amiből 1945 után kiszakíttattunk, és amelyik úgy, ahogy negyven súlyos éven át álmodoztunk róla, ha valaha létezett is, ma már biztosan nem létezik.

Ezek a saját eredményeink, amennyiben megestek velünk. De valljuk be, Európának ebben a régiójában akkor is megvalósult volna mindez, ha a magyar élet összes ismert szereplője helyett mások szerepelnek az elmúlt évtizedekben. Megvalósult volna – jobban vagy rosszabbul.

Mi az, ami a mi sajátosan magyar, sorsfordító, történelmi sikerünk?

Kodolányi Gyula egy friss interjújában Antall József híres kijelentését említi: „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni”. Említi a Duna Televízió megalapítását is.

Mindkettőt fontos dolognak tartom magam is, ugyanakkor természetesnek veszem.

Az antalli mondat csak egy mondat. Lélekemelő és felszabadító mondat. Elhangzása pillanatában számomra is eufórikus. Szándékot és politikát meghatározó mondat. De csak egy mondat.

Ezzel szemben az tény, hogy amikor a más jogát sérteni nem akaró, csak a maga népe jogát védeni kívánó Illyés a szocialista Magyarországon találkozik Európa, a Nyugat (amúgy szocialista) küldöttjével, François Mitterand-nal, akkor Illyés még hárommillió erdélyi magyarról és tizenötmilliós magyarságról beszél.

És az is tény, hogy a magyarság lélekszáma a Kárpát-medencében már 2011-ben (több mint tíz évvel ezelőtt) is csak 10 millió 400 ezer volt (a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének 2013 májusi közlése szerint).

A Duna Televízió megalapítása és működtetése szintén fontos és szintén lélekemelő tett volt, de a kor technikájához mérten elvárható, sőt talán kötelező.

Azt kérdik, miért lovagolok a szavakon? Mit számít, hogy negyven évvel ezelőtt pontosan mit mondott François Mitterand, mit mondott Illyés Gyula és Csoóri?

Először is azért lovagolok a szavakon, mert ez a mesterségem. Másodszor meg azért, mert Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a kíméletlenül pontosan felmért határok, valamint a realitásokon belül elérhető maximális lehetőségek az egyetlen utunk.

Tudnunk kell, hogy mi a helyzetünk. Hogy európai „kis tigrissé” lettünk-e? Hogy valóban Záhony-e a Kelet és a Nyugat gigászi átrakodó állomása? Hogy a magyar géniusz, amire oly büszkék vagyunk, tényleg paradicsomi állapotokat teremtett-e a maradék hazában? Hogy a nyomunkba sem érnek, hiába utánoznának minket a hajdani kisantant államai?

És ha így volna, ha – teszem azt – valóban fürdő-, gyógyvíz- és hévíznagyhatalom vagyunk, akkor miért áll zárva több mint egy évtizede a Rácz-fürdő? Miért akar összeomlani a Csaszi és a Király? Miért nem jár egész éjjel a 100-as autóbusz?

Ha nem mérjük fel kíméletlenül pontosan, hogy hol tartunk, mi a helyzetünk, akkor a válaszaink, a terveink nem működnek, és azt sem nyerjük meg, amit megnyerhetnénk.

*

És ha már a szavakon lovaglásnál tartunk.

Építész barátom azt mondja, tégláról téglára, meg azt is mondja, hogy az építésznek tényleg van egy csomó feladata, megrendelő, funkció, statika, de az írónak mi a fene más feladata lehetne, mint hogy iparkodjék jól és még jobban írni.

Szóról szóra igaz. Ahogy az építész tégláról téglára, úgy az író szóról szóra. Építkezik. És ha jól építkezik, akkor az építmény megéled. Ez az irodalom mágiája. A semmiből felépíteni valamit, ami nincs, és mégsem semmi. (Röstellem, de elsütöm: ez azért nem semmi.)

Beszéljünk most a hangokból, betűkből, szavakból épített semmiről.

Kínálja magát a kérdés: mi ez a semmi? Adódik a válasz: bármi. A szavak cédák, lotyók, szinte hallom, ahogy Ady élvezettel mondja: cemendék. Mindenre kaphatók. Szavakból bármit építhetünk. A bármi, ugyebár, minden. A minden pedig lehet (és most Csengey Dénes szavaival élek, vagyis ő él, hiszen azzal, hogy kimondom a szavait, mintha fel is támasztanám egy kicsit), a minden tehát lehet egy csónakkirándulás, egy ember formájú akáctörzs, egy többféleképpen eltervezett mauzóleum, egy lidércesen furcsa pofozkodás emléke, egy rémálom, egy különös helyzetű kávéscsésze, egy vérrel és gennyel az asztallapra rajzolt szív, a berendezett gyerekszoba, a fák szabálytalan formája, a ruhátlan nők lecsorduló mosolya.

Azon túl, hogy tetszenek Csengey szavai, azért citálom ide, mert a Találkozások az angyallal eme bekezdésében a naplóíró elbeszélő kimond még valamit. Ami már nem az írás eszközéről, hanem az írás hiteléről szól.

„Abban a korszakban, amely könyvek és újságévfolyamok formájában, filmen, hangszalagon és brosúrakötegekben, jegyzőkönyvek, rendeletek, engedélyek és folyamodványok, besúgói jelentések és jogerőre emelkedett elmarasztaló ítéletek gondosan iktatott halmazaiban annyi hazugságot és tévedést, őrült elmeszüleményt, cinikus hamisítást és földhözragadt balítéletet, annyi érvénytelen elméletet, cenzúrázott tudósítást és beteljesületlen reménységet rögzít, hagyatékoz önmagáról, hogy azzal örökre hozzáférhetetlenné és áttekinthetetlenné teszi magát az ámuldozó túlélők előtt, ebben a mai korban (…) Ha valaki veszi a fáradságot, és pontosan rögzíti egy gondolatát, vagy a szeretője ruhaviseletét, vagy egy sírógörcs lefolyását, semmivel nem pótolható beszédes nyomot hagyott maga után, a valódi történelem fennmaradásának és folytatódásának egérútját tapossa a néma adatok és hamis tanúvallomások burjánzó őserdőiben.”

Mit tehetnék én ehhez hozzá?

Szóról szóra ezt csinálta Hajnóczy, Császár István, Tar Sándor is.

Az író eszközei a szavak.

Ostort fon a szavakból és ostoroz. Kötelet fon és megbéklyóz. Kötőféken vezet. Lovas nemzet vagyunk, a puszták népe, mondjuk hát úgy, hogy a magyar író szavakkal tereli nyáját, az olvasót.

Czesław Miłosz idézi Gombrowiczot, vagyis együtt mondják, hogy nem mi beszélünk a nyelv által, hanem a nyelv beszél általunk, és hogy „korunk nagy felfedezése az, hogy a nyelv uralkodik fölöttünk. Állítólag csak annyira vagyunk képesek kifejezni magunkat, amennyire a nyelv, mindig függően a történelemtől, ezt megengedi. Nemcsak a költők tudják ezt, hanem a hatalmon lévők is, akik céljaiknak megfelelően változtatják meg a szavak értelmét.”

Budai házának romjainál Márai így morfondírozik: a honfoglalóknak kevés volt a szavuk ahhoz, hogy elmondják Európában mindazt, amit addig tapasztaltak, gondoltak. Nem tudták megértetni magukat azokkal, akiknek már sok szavuk volt (…), „nem tudtak eszmét cserélni, mert az Eszméhez szó kell, szó nélkül nincs csere, csak bizsergés van a tudatban”.

Szerb Antal azt mondja, a szavak az író szíve-vére, és hogy nemzeti bűnünk a szó, a szép és nemes szavak szinte morfinista szeretete.

A nyelv és a szavak varázslatát bizonyítja számomra az Enigma. A németek rejtjelező készülékére gondolok. A gép szövegeit a kriptográfusok végül is megfejtették, míg az angolszász légierődök legénysége által a rádiózásban használt navajo szavakkal és mondatokkal, az emberi nyelvvel sehogy sem bírtak a tengelyhatalmak kódfejtői.

Folytatása következő lapszámunkban

‍