Madárbölcső

Eugen Gâscă: Alkonyat

(regényrészlet)

Ami már megtörtént, illetve megvolt, az mindenképpen jelzésértékű. Micsoda különbség a megvolt és megtörtént között, egek! Mondjuk, hogy a megtörtént, az gyűjtő fogalom? Nem végső igazság. De mért ne lehetne? Ami nem történt meg, azt igen nehezen tartják számon az emberek. Sőt, még a megtörténteket is egyre kevesebben. Történik ez a park itt énvelem. Alig várom, hogy ki tudja, hol, felém jövögető, késegető kisebbik unokámnak megmagyarázhatnám, ez a park nem a várossal együtt került ide. Piac volt itt egykor, mint másutt is, annyi rengeteg évvel ezelőtt. Most madárbölcső. Madáróvoda. Madártemető? Valahol olvastam madártemetőről. Az nincs ebben. Nehéz ez a négy üveg. Fogy az erőm, nagy üreg. Mi a bánat! Négyszer hét deci bort már cipelek, ahelyett, hogy ujjongva s hazarepülve e kora délutáni órán? Ja, igen, van rajtuk üvegkabát is. És gyümölcs is a családkának.
Hihetetlen, akár a valóság köröttem. Hiszen ez az itt fekvő, hatalmas gesztenyefa volt. Ó, rettenetek igazgatója, hiszen ez az óriási fa néhány órával ezelőtt még élt. Itt helyben darabolták fel. Fűrészpor, másfél méter magas a gyökérzet halma. És egyetlen lefelé mutató gyökere nincs neki. Hogy létezik? Ágak, a lomb már eltakarítva, és a törzs épsége látható a daraboló három vágásnál. Leülnék, de visszajött az erőm a rettenettől. Egy öreg hölgy ül a hullafa melletti padon. Mert a fa kidőlt, nem vágták tőből. Nem ülök egy nemes halott és egy vén halandó mellé, fájva. Ha nincs györkérzet, kidőlhet a test. Nyugtatja a homo sapienst, a gondolkodó embert, hogy történhetett volna rosszabbul is. Szemközt a Művészeti Népiskola. Ez nem szullák, nem futórózsa volt, ez maga a döndülés. Nincs miért sietnem haza ezzel a cuccal, viszont remeg a horgasinam. Mondhatni, rogyadozom a látványtól. A templom néma. És Márton Áron püspök szobrát se láttam ilyen elgondolkodónak. Ő tudhat dűlésről, elhúzatásról, darabolásról. Ő igen. Kedves asszonyom, kegyed tud erről az eseményről többet? Én ma először járok itt, üzletig csak…
– Mit is tetszik mondani? Ja, igen. Éjszaka történt, viharocska volt. Attól dőlhetett. Tudja meg, uram, jöjjön közelebb, rosszul hallok ezzel a fülemmel. A fiacskám pontosan hatvan évvel ezelőtt erre a fára mászott, a szemem előtt. Mert akkor még nem volt ilyen derék, mármint a fa, én akkor nem féltem, boldog voltam, hogy megértem azt a percet. Mára megkorhadt a sok jó gyökér, aztán ez leve belőle.
Megsimogatta a vállát, fölvette a szatyrot, átment a füves templomudvarra, szalmakalapját most is megemelte Márton Áron püspök ülő szobra előtt. Meghajolt, ereje nem volt szólni hozzá, még hangtalan se. Gesztenyefák, élők teszik valósággal otthonossá a park templomkertjét. Egyik oldalon, háttal a járdának, a gesztenyék alatt két pad, a felsőhöz ment, már nem inogott s nem rogyadozott a két térde. Leült a padra, maga mellé tette a szatyrot, akkor fölállt, meghajolt a kalap és a szatyor között a másik, a mellszobor előtt is, avval leült. A fiúcska hát ezelőtt pontosan hatvan évvel, átölelte a mára óriás, halottan fekvő gesztenyefát, fölmászott rá. Anyja most ott ül, reggel óta tán, vagy dél óta, sírdogál befelé csöndesen. Nem is kérdeztem tőle, hol van most a hetven-valahány esztendős fia. Ő se mondotta. Igen, igen, jó, hogy nem kérdeztem, mert hátha az is valahol, ki tudja, hol. Csípője fölött a tartó izmok köszönték a pihenőt. Az idős hölgynek csak a jobb vállát látta, de nem firtatta még távolról sem. Mi is a távol? Az anya legfennebb 25 méterre. Bőven jut föléje is, körötte is, mindenkinek gesztenyefa, pad. Imázni is lehet. Az ima engem nem pihentet már. Nem fölszabadulás, inkább tűnődés, okfejtés az elérhetetlen mindenségben.
Riadtan kapkodott zsebeihez, ugyanbiza melyikben szól a telefon. S ki? S minek éppen most? – Szia, Zsolt. Mi a gond?
– Hol vagy s mire fel? – Itt ülünk Ferivel a parkban… Melyik Ferivel, melyik Ferivel. Hát a másodikkal… Mondom, II. Rákóczi Ferivel. Odébb Áron is errefelé indul… Melyik Áron, melyik Áron? Hát Márton Áron, a püspök. Ki más… Van, gondoskodtam. Találtam debrői hárslevelűt, aztán csak úgy, beszélgetünk. A székelyek csüggtek fejedelmeiken, már akikben megbíztak. Kétkulacsos politikát is, alkudozást is kellett folytatni a török s a nagyobb, a Habsburg veszedelem ellen, hazáért s létért. Erdély oltári szentség volt mindig is. Báthoriak, Bethlenek. Nem sorolom.
Mint egy tünemény. Kik járnak itt a fűben, uram? Két pálcikalábon arasznyi magasságú, derűben teljes arcú emberke. És megy, élő fűben, élő bogárkák között nekiindult egyik gesztenyetörzstől el a másikig. Élete nagy mindenségében tipeg és nevet. Egyesztendős ha van, járni tanul. Fölötte, mögötte lebeg egy asszony. Azok ott mit csinálnak, uram? Fehér hajú asszony, nem vén még, de meglátszik, hogy már nem ő szülte azt a csöppséget, azt a jövevény tündért, aki most közelít. Madárbölcső. És itt kiáltom a gesztenyefák csúcsai felé, hogy madártemető nincs, a madarak nem halnak, csak ha elüti őket egy-egy baromarcú, kocsival, miegymás. Vagy ha róka, vadmacska.
Kisgyerek, félmaréknyi eleven szépség jön felém, talán mellém, elém. És fölöttem is ő lehet, azt is érzem, hiszen soha ilyen semmi porszemnek, a múlandóság egyetemes képviselőjének nem éreztem magam, mint most, egy emberbimbó csupa életes ragyogású szeme előtt. Egy aranygomb a város mellényén. Na és én a magam hetven esztendejével, meg debrői hárslevelűvel a szatyromban, nyilallással tél-túl a csípőforgómban. Az idősebbecske hölgy tereli két-két ujjával az el- s nekiindulót. Isten segélje őket. És most felfedezhette – idejében – a fejedelmet, II. Rákóczit, mert arra térül el, hatalmas, közel tíz méteres távolság áttipegése után. Fölnéz a szoborra, egy ág odafönn madarakat ringat, azok lakják a lombot. Az elindulókat kezdetben a mozgás vonzza, a mozgás fölfedezésének akkora hatalma lehet benne, mint egy madárszívnek a levegőbeni kóválygásban.
Kocsiba pakolja a boldog nagymama a következő évszázadot, cipőcskéjét leoldja. Az ember-ígéret majdnem ül, és ahogy mosolyogva elviszi előttem a gyereket kocsistól a hölgy, úgy mosolyog felém, mintha ketten hoztuk volna össze ezt a látványt a város számára. Két selymes, fehér talpával mintha integetne nekem, markoló talpmozdulatok, és abban az értelmes, hasonlíthatatlan arcban az a két ragyogó kék szem.
– Ne aggódj már annyit, Zsoci. Ott leszek az imaházban. Képzeld, láttam Ferit mosolyogni. Amikor az élet mohón adja vallomását, a maga súlyát, meggyőzően és meggyőződéssel, akkor a szobrok is moslyoghatnak. Feri mosolygott az imént, nagy élmény lehetett számára is az ismerkedés egy emberbabával… Kidugtam. A tiszteletükre. Kívántam is. Ittam most egy ízlelésnyi kortyot belőle. Rendes a debrői… Baja, hogy tizenkilenc pénz üvege, holott két évvel ezelőtt szimpla kilenc volt. Ott leszek, ne aggodalmaskodjál, nézz istenedre fel, ő felruház és táplál… Mért ne mondhatnék akár zsoltárt is egy mosolygó szobor előtt, és magának az egykor legyőzött és örökké élőbe merevedett fejedelemnek?
Elhagyta a templomkertet, a járdán a kapu elől még visszanézett a feldarabolt, fekvőben maradék gesztenyefára. A hullajelet, a pusztulást igen-igen kiemelte a maradék gyökértömb, élére, oldalára dőlve. Ez is madártemető. A talajban gyökérmaradvány sehol. Lehetséges, hogy a földkéreg tartotta annyi évtizeden át a hatalmassá igazodott fát, lombot, madárfészkeket? Lehet, meglehet majdnem minden. Legszívesebben azt hiszem el, hogy a park, a templomkert készült fogadni ezt a pici, tipegő életcsipetet, aki a talpa markoló mozdulatával integetett vissza nekem a gyerekkocsiból. Az öregasszony ott ült, a hatalmas fát siratva, gyászolva, melyre hat évtizeddel ezelőtt a fiacskája mászott, integetve.