Madách angol fordítója: egy Tihamér, akiből Iain lett

Robert Bosisio alkotása
Az ötvenhatos tömeges emigráció sok érdekes karriernek lett táptalaja, fontosabb írói és fordítói sok színnel gazdagították a magyarság kulturális palettáját. Közöttük is rangos hely illeti meg az 1931-ben született Dybas Tihamér Jánost, aki Iain ­MacLeod néven lett ismert Skóciában, jóllehet neve nem szerepel az 1994-ben kiadott Új Magyar Irodalmi Lexikonban, és azt Nagy Csaba Világraszóló Magyarokja (Budapest, 2000) éppen csak hogy megemlíti. Mivel Dybas-MacLeod nem csak személyes ismerősöm, de levelezőpartnerem is volt, azt hiszem, nekem kell rá most, születésének kilencvenedik évfordulóján megemlékeznem. És hol tegyem ezt másutt, mint abban a Helikonban, ahol sok évvel ezelőtt egyszer már írtam sikeres Madách-fordításáról.
De az emlékezést ősrégi anekdotával kell kezdenem. Az az ember, akit én Dybas Tihamérként ismertem, sötét hajú, markáns arcú fiatalember volt, aki előttem pár évvel végzett angol szakon az ELTE-n, a budapesti bölcsészkaron. Hallottam róla, mint az angol és amerikai irodalom tehetséges fordítójáról, legnagyobb „dobása” Milton Sámsonjának megmagyarítása volt, bár fordított Whitmant és Janus Pannoniust is. Egyszer találkoztunk is Budapesten, lehet, hogy láttam egy versét a Londonban újraindult Irodalmi Újságban is, ezért amikor 1959-ben a skóciai Dalkiethben részt vettem egy helytörténeti kulturális tanfolyamon és utána pár napot Edinburghban töltöttem, elhatároztam, hogy fölkeresem. A fogadtatásra viszont egyáltalán nem számítottam.
Becsöngettem a közös ismerősök által megadott címen, és amikor egy szakállas, nagyon sovány fiatalember nyitott ajtót, harsány „Szervusz, Tihamér!” szavakkal üdvözöltem. Az akkor már „Iainná” skótult Tihamér levegőért kapkodott, majd elfúló hangon megkérdezte, meddig leszek még Edinburghban. „Ha még itt vagy, gyere át holnap délelőtt!”
Másnapra Dybas össszeszedte magát, beinvitált a házba, kávéval kínált és elmondta, két éve én vagyok az első, akitől magyar szót hall. Menekülése után tudatosan elkerülte a magyarokat és egy ­MacLeod nevű skót család „adoptálta”, keresztnevét pedig egyszerűsítette második nevéből, Jánosból Iainra. Magyarra már nem fog fordítani, de talán magyarból skót nyelvjárásra vagy angolra? Ki tudja. Viszont, hogy bizonyítsa barátságát, elővette furulyáját és magyar népdalokat kezdett furulyázni, amitől kicsit meghatódtam. Ki így próbál beilleszkedni, ki úgy; bár különcnek találtam, próbáltam megérteni Tihamér-Iaint, akinek úgy emlékszem, már nem éltek a szülei és Skóciában nem keresett magának magyar barátokat.
Évtizedekkel később valahol azt olvastam, Iain MacLeod angolra fordította Madách Imre főművét, Az ember tragédiáját. Újra fölvettem vele a kapcsolatot, leveleket váltottunk. Első levelét még angolul, a következőt már (1993. október 23-án!) magyarul írta. Közben kaptam a Cannongate kiadó jóvoltából recenziós példányt fordításából, amit az addigi fordítások közül a legjobbnak találtam, s ezt egy megfelelő történelmi-irodalomtörténeti háttérrel (Victor Hugóval összevetve), meg is írtam a Times Literary Supplementnek, a legismertebb angol irodalmi lapnak. Ebben megemlítettem Kass Jánosnak a kötethez készített drámai illusztrációit – ezeket Iain különösen szerette. Kass járt nála korábban Skóciában, Iain körülvitte, megmutatta neki azokat a „Gaelic” (ősi skót) gyökereket, amiket átvett, vagy próbált átvenni a MacLeod családtól. Ami megörvendeztetett, az nyilvánvaló elégedettsége volt, amivel Iain-Tihamér kritikámat fogadta. Kétoldalas levelében részletesen foglalkozik vele, a többi közt azt írja, „örülök, hogy hogy megérted fordítói és átdolgozói célkitűzéseimet”, és mivel egy-két megoldását megkérdőjeleztem, ezeket vitatta, de levelét mégis ezekkel a szavakkal zárta: „Még egyszer, Imre nevében is, nagyon szépen köszönöm méltatásodat”. Kiemeltem azt a pár szót, ami – jóllehet mulattatott de – különösen jól esett ebben a levélben: Iain úgy érezte, ő csak médium, akin keresztül Madách szelleme beszél az angolul olvasókhoz.
Azt hiszem, még ugyanebben az évben felutaztunk családostól Edinburghba, ahol az az évi fesztivál Fringe-eseményeinek sorában egy kis társulat bemutatta a Tragédiát. Mivel sem pénze, sem embere nem volt elég a társulatnak, nem lehetett szó teljes (magyar) színpadi bemutatóról, csak egy sűrített, lerövidített előadásról, ahol három-négy szerepet ugyanaz a színész játszott. Azt hiszem, erről röviden beszámoltam a Helikonnak, kiemelve a fordító érdemeit, de szóvá téve a rendező kényszermegoldásait is. Ennek Iain nem örült, mégis, én voltam (úgy emlékszem) az egyetlen, aki a magyar nézők közül komolyan vette az edinburghi előadást. Utána levelezésünk nem szakadt meg, még vitatkoztunk a Clive Wilmerrel közösen készített Radnóti-fordításainkról is, ahol Iain „skót füle” másképp hallott sorokat, mint Clive „angol füle” – de vitáink nem változtattak a barátságon, amit a Madách-átültetés alapozott meg.
Évekkel később Iain még feleségestől ellátogatott Cambridge-be, ahol egy rangos hotel vendéglőjében találkoztunk. Ekkor elmondta, hogy bár polgári foglalkozása az angol irodalom tanítása skót középiskolákban, föltalált valamilyen szerkezetet (kütyüt?), amivel a repülőtereken rejtett fegyvereket vizsgálnak, és ebből kicsit meg is gazdagodott. Lehet, hogy mást is fordított magyarból, de legjobb tudomásom szerint főművének – méltán – a Tragédia fordítását tartotta. A Dybasból „MacLeodosodott” kétidentitású barátomat 2008-ban a Scotsman című napilapban búcsúztattam. Ideje, hogy neve végre bekerüljön az irodalmi lexikonokba.