Jakobovits Miklós: Az anyag titka
Nem tudom, a macskák kollektív tudattalanja őriz-e emlékeket a paradicsomi időkből, de valami halványan felsejlő, torzult emlékfoszlányaik mégiscsak lehetnek a bűnbeesésről, mert úgy félnek a kígyóuborkától, mint az ördögtől.
Szeder ártalmatlannak induló csínytevéséhez az ihletet egy pocsék vígjátékból merítette, aminek egyik jelenetében egy gyanútlanul lakmározó macska háta mögé kígyóuborkát csempésznek: amint megfordul és észreveszi, gumilabdaként pattan hátra a rémülettől, aztán hatalmas ívet leírva, szélsebesen iszkol el. Hitetlenséggel vegyes kíváncsisága arra sarkallta, hogy a kísérletnek alávesse családjuk korosodó kedvencét, egy higgadt, hamuszürke kandúrt. Az eredmény minden váratkozást felülmúló riadalom volt, az állat nemcsak hogy a filmbélihez hasonló, komikus mozdulatsort bemutatva menekült el, de az esemény színhelyére még másnap sem lehetett odacsalogatni.
Mindezt Szeder röhögve, s talán kissé kiszínezve adta elő egy szellős, nyári estén, miközben törzshelyünk gyéren világított, zsúfolt kerthelyiségében felpuffadva kortyolgattuk a sokadik korsó sört. Ennek hallatán baráti körünk több tagjának is kedve támadt végrehajtani a kísérletet a szomszédság vagy rokonság cicáin, esetleg a negyedükben bóklászó kóbormacskák egyikén. Az ő beszámolóik pedig másokat ösztönöztek ugyanerre, s végül már nemcsak gyerekek és suhancok szórakoztak macskarémisztgetéssel, hanem tisztes családapák és dolgos háziasszonyok is rákaptak a gyerekkori csintalanságok ízére.
A változás alattomos lassúsággal, észrevétlenül állt be. Bár az uborkával megijesztett cicák olykor furcsán viselkedtek, az emberek csak egy fülledt, július végi napon döbbentek rá mókázásuk súlyos következményére.
A délután rezzenéstelen forróságát hirtelen kerekedett szél űzte el, vágtázó viharfelhők érkeztek, s villámok hasítottak végig az égen. Az addig árnyék hűvösében sziesztázó kandúrokat megbabonázta a látvány, és a mennydörgésre furcsa, artikulálatlan gyerekbeszédre emlékeztető hangon feleltek. Végül a város összes macskája bekapcsolódott a hátborzongató kornyikálásba, még a zuhogó eső sem tántorította el őket, bár a bádogtetőkön landoló cseppek zaja legalább tompította és elviselhetővé tette a ricsajt.
A zápor estére elvonult, de a kísérteties koncert nem ért véget. A lonc mézes, bódító illata ázott bunda szagával keveredve lüktetett a párás éjben, miközben az esőverte, csapzott szőrű állatok a kukák, autók környékén gyülekeztek, s egészen hajnalig folytatták a nyávogást, sőt, hörgő, rikoltozó, nyüszítő hangokat is hallattak. Kétségtelen volt: megőrültek.
Elgyötörten ébredt a város a nyugtalanító éj után. Az emberek étvágytalanul ültek reggelihez, karikás szemeikben szorongás motoszkált, s egyedüli beszédtémájuk az álmatlanságot okozó, rémes lárma volt. A derűlátók abban reménykedtek, hogy egyszeri, a vihar okozta esetről volt szó, de a vészjóslók azt rebesgették, ez még csak a kezdet. Igazuk az utóbbiaknak lett, a macskák ricsajozása éjről éjre ismétlődött, s egy hét elteltével már elviselhetetlen volt a helyzet.
A polgármester rendkívüli ülést hívott össze, hogy megvitassák a teendőket. A tanácstagok között akadtak hevesvérűek, akik a megoldást a macskák begyűjtésében és elaltatásában látták, de higgadt számítók is, akik hosszan fejtegették, hogy a mészárlás okozta közfelháborodás jócskán megnyírbálná újraválasztásuk esélyét, jobb tehát a kíméletesség, még ha tétovának tűnnek is emiatt. Ezzel végül mindenki egyetértett, mivel azonban más épkézláb ötlet nem akadt, s az események hátterében ördögi ténykedést feltételeztek, némi töprengés után úgy döntöttek, az egyházhoz fordulnak segítségért.
Másnap reggel háromszemélyes küldöttség érkezett a pópa házához. A polgármester idegesen kopogtatott, s amint az ajtó kinyílt, a jó modorról s tiszteletadásról megfeledkezve, pörgő nyelvvel kezdte magyarázni érkezésük okát. A pópa, akinek ingerlékenységéhez vélhetően a kialvatlanság is hozzájárult, tágra nyílt szemmel, egyre gyülemlő dühvel hallgatta a beszédet, mígnem elveszítette a türelmét.
– Az egyház feladata Isten és ember kapcsolatának erősítése. Macskákat érintő kérdésekben az állatorvos az illetékes – vágta rájuk az ajtót.
Pillanatnyi elképedés után a polgármester felocsúdott.
– A középkorban is ezen a véleményen volt az egyház? – döngetett felháborodva.
Válasz híján végül feladta, s a küldöttség szitkozódva ült vissza a kocsiba.
Azon a héten a szomszéd városban állomásozott a Pozzoni vándorcirkusz. A polgármester személyi titkára azzal a javaslattal állt elő, hogy keressék fel az állatidomárt, elvégre, ha a vadállatokkal elboldogul, csak nem fog ki rajta néhány kerge macska. Ígéretesnek tűnt az ötlet, így arrafelé vették az irányt.
Déltájban érkeztek a hatalmas, napszítta cirkuszi sátorhoz, amit a városszélen, egy szikkadt medrű folyó partján húztak fel. Csendes, kihalt volt a környéke, csak a tücskök cirpelése bizsergett a rekkenő hőségben. Körbejárták a sátrat, aztán a lepusztult lakókocsik között próbálkoztak, mígnem egy ásítozó alak útbaigazította őket, s rátaláltak a partmenti fűzek árnyékában heverésző, fűszálat rágcsáló állatidomárra. A polgármester kissé feszélyezetten szólította meg, s bátortalanul vázolta fel az esetet, amit az idomár fekvő helyzetben, szórakozottan hallgatott végig, néha bólintással jelezve, hogy figyel.
– Fel kell mérnem a terepet. De nem egyedül – szólalt meg aztán, a fülét piszkálgatva. Kelletlenül tápászkodott fel, s a legközelebbi lakókocsi felé indult.
– Finika! – kiáltotta többször is.
Őszülő nő lépett ki, akinek kócos dróthaja sörényként keretezte petyhüdt arcát.
– Mi van?
– Ezek az urak a segítségünket kérik.
A nő kérdőn húzta fel szemöldökét, de mozdulata inkább unottságot, semmint érdeklődést tükrözött. Visszalépett, majd egy csomag cigivel jött ki, s egy rozoga kempingasztal körül hellyel kínálta a férfiakat. A polgármester ismét belefogott a történtek elmesélésébe, immár élénken ecsetelve a részleteket. A nő égő cigarettával a kezében, vörös körmeit pecegtetve hallgatta a beszámolót.
– Ezt az ostoba bandát! – sziszegte megvetően a kígyóuborka említésére, de nem fűzött hozzá magyarázatot.
A polgármester elbeszélésének befejeztével válaszra várón emelte tekintetét a két cirkuszistára.
– Nem nyilatkozhatunk, amíg nem látjuk a saját szemünkkel – jelentette ki a nő határozottan.
– Ön milyen minőségben lenne jelen? – puhatolózott a titkár.
– Jósnő vagyok.
Értetlenül, s némi kétkedéssel pillantott egymásra a három férfi.
– Megeshet, hogy más dimenziókkal is érintkezésbe kell lépni a megoldás érdekében – próbálta eloszlatni aggályaikat az idomár.
Kísérlete nem volt eredményes, de jobb ötlet hiányában mégiscsak megegyeztek, hogy előadás után értük jönnek, és elviszik őket a helyszínre.
– És a fizetség? – jutott hirtelen eszébe a polgármesternek.
– Siker esetén megbeszéljük – felelték titokzatos mosollyal.
A csillagtalan, langyos estét dohányvirág édesen szivárgó illata szőtte át. A jósnő és az idomár látszólag céltalanul bóklászott világítatlan kis utcákon, düledező kerítések, elhagyatott kazánházak szegélyezte, gödrös járdákon. Végül egy parányi, tömbházak ölelésében megbúvó játszótérre értek. Leültek a korhadó, három színre mázolt padra, s elővették az üveg vodkát, amit előzőleg a polgármester titkárával vásároltattak, a helyzetfelmérés elvégzéséhez elengedhetetlen védőitalként. Szótlanul kortyolgatták, a macskák megjelenésére várva.
Hamarosan meglátták az első puha, ruganyos léptekkel közeledő rozsdaszínű kandúrt. Nyávogását meghallva egy erkélyről fényesszőrű, foltos cica ugrott át a közeli díszalmafára, s néhány kecses ugrással lent termett. Pár percig tartott csupán a gyülekező, ezalatt tucatnyian verődtek össze, s mikor teljes volt a létszám, rázendítettek hátborzongató, zavaros énekükre. Ezzel egyidőben a város minden szegletében csoportokba verődött macskák tették ugyanezt, kornyikálásuk nyomasztóan keringett az éjben.
Reggel a polgármesteri hivatal bejáratánál találtak rá a két részegen szundikáló cirkuszistára. A titkár idegesen tuszkolta be őket az autóba, orrát egész úton hortyogásuk áporodott bűze csavarta. A szomszéd városhoz közeledve az idomár megébredt, s hanyagul közölte, hogy a baj orvosolható, csupán be kell gyűjteni estére az összes macskát, a többit bízzák rájuk. A titkár csendesen bólogatott, de magában ádázul fogadkozott, hogy alkoholista szélhámosokkal nem fog üzletelni.
Sajnálatára a polgármester nem osztotta véleményét, s utasítást adott a közmunkásoknak, hogy járjanak házról házra, és szedjenek össze minden macskát. A féltő tulajdonosok nehezen akartak megválni kedvencüktől, mivel azonban a munkások biztosították őket, hogy ép bundával kerül haza minden állat, s maguk is belátták, hogy a helyzet valóban tarthatatlan, végül kötélnek álltak. Estére az elhagyatott állatmenhely évek óta üresen álló ketrecei nyávogókkal teltek meg.
Megérkezve a jósnő és az idomár kijelentették, hogy munkájukhoz magány szükségeltetik, így mindenki elhagyta a területet. Ez növelte az amúgy is izzó feszültséget a városban, az emberek ablakaikba kikönyökölve füleltek, árulkodó hangokra, jelekre várva.
A sötétség beálltával elkezdődött a már megszokottá vált, rettenetes kornyikálás. Sokan lemondóan legyintettek, s szorongva vették tudomásul, hogy az álmatlan éjszakák sorának még nincs vége. Azonban a jó zenei érzékkel megáldottak változásra figyeltek fel. Az addig zűrzavaros hangok kezdtek egymásba simulni, kivehető dallamfoszlányokká összeállni. Hirtelen a város minden zaja elcsitult, a csillagfényes éjben csak a macskák tisztán csengő hangja úszott. A lágy dallam egyre erőteljesebbé vált, és immár mindenki számára felismerhetően zengett az Örömóda.
A szimfónia elnémult, mély csend állt be. Az emberek megfeszült idegekkel várták a folytatást, de nem jött. Az elmúlt hetek első nyugodt éjszakája szállt városunkra.Azóta se tudni pontosan, miben állt a jósnő és az állatidomár fizetsége, bár néhány nyugdíjas rendíthetetlenül állítja, hogy a kóbormacskák száma megcsappant az eset óta, s az a hír is felröppent, hogy a Pozzoni cirkusz világhírűvé vált, egy utánozhatatlan mutatványnak köszönhetően, melyben egy titokzatos kórus énekel.
Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.