Lynchológia, lynchográfia, a világ legjobb filmes csókja és egyéb történetek

Ahhoz, hogy a jelen szöveg tárgyát képező könyv alapvetését valamennyire is megértsük, tisztáznunk kell két fogalmat. Az első: mitológia. A mitológia eredetileg elbeszélések (mítoszok) ismételt elmondását jelenti, amelyeket egy kultúra (lett légyen az bármekkora) igaznak hisz, és amelyekben istenek, hősök, démonok és egyéb természetfeletti lények szerepelnek. A második: mitográfia. A mitográfia olyan foglalatosság, melynek művelői azzal foglalkoznak, hogy valamely mitológia burjánzó szövevényét kibogozzák, rendszerezzék, magyarázzák. Ami vagy sikerül nekik, vagy nem.
És akkor most rátérhetünk a könyvre. Az a címe, hogy Aminek álmodom. (A magyar változatot mintha Tandori Dezső találta volna ki, lásd Vagy majdnem az.) És a világ egyik legfontosabb (hála Istennek, még nagyon is élő) rendezőjéről, David Lynchről szól. Hatszáznegyven (640!) oldalon keresztül. Ijesztő, nem? Na de lássuk az alapvetést, ha már ilyen komolyan megágyaztunk neki. David Lynchről és eddigi életművéről annyi monográfia, tanulmány, esszé, kritika, műelemzés, katalógus, album és mindenféle egyéb iromány született, hogy kicsit snassznak tűnhetett még eggyel előállni. Ráadásul ez a behemót (hogy mitológiai jelzőt használjak) opusz nem dönget filmelméleti, esztétikai, de – ismerve a Lynch-filmekben nyüzsgő rejtvényes elemeket – még csak kódfejtői mennyezeteket sem. Egyszerűen sztorik hatalmas halmaza. Ezért aztán a szerzők (egy bizonyos Kristine McKenna és tádám, maga David Lynch) előálltak egy első ránézésre igazán meghökkentő és frappáns ötlettel. Hadd illusztráljam.
Képzelje el, kedves Olvasó, hogy jelen sorok íróját ebben a pillanatban valaki nézi és elmeséli, mit lát: Szántai János ott ül biedermeier íróasztalánál, a Cactus Jack című westernparódiát hallgatja (igen, van ez a különös szokása, hogy kedvenc filmjeit néha nem nézi, hanem hallgatja, mert állítása szerint a néző az auditív dimenziót hanyagolja leginkább, amikor filmet néz), közben nagyokat szív az orrán, időnként rágyújt, kortyol egyet a balján álló pohár vörösborból és veri a klaviatúrát.
És akkor most azt is képzelje el, hogy Szántai János, aki itt ül a biedermeier asztal mellett satöbbi, mit gondol ugyanerről: nagyon meg kéne írnom ezt a recenziót erről a rohadt vastag könyvről, igen, imádom David Lynch filmjeit, általában, persze idegesít, hogy gyakran nem értem, miről beszél, de megbocsátok neki, például a Kék bársony, a Veszett a világ, a Twin Peaks vagy a The Straight Story – Igaz történet miatt, oké, de mi a Jóistennek kellett ezt a sok dumát beletolni egy hatszáznegyven oldalas könyvbe, na mindegy, milyen jó ez a Cactus Jack (a szöveg javításakor értesültem egyébként arról, hogy Cactus Jack, vagyis Kirk Douglas 103 éves korában elhunyt, ez a megfejthetetlen kód Lynchnek is tetszene)… és így tovább.
Kábé így született meg az Aminek álmodom című könyv is. Tulajdonképpen két könyv van benne (így már némileg érthető a hatszáznegyven). Az elsőben Cristine McKenna több száz barátot, ismerőst, munkatársat, rokont beszéltet, mégpedig bármiről, ami David Lynchcsel kapcsolatban eszükbe jut. A második Lynch saját sztorijait, anekdotáit, mítoszait, továbbá az előbbiek sztorijaira vonatkozó reflexióit tartalmazza. Így áll össze ez a vastag lynchológia és lyncho­gráfia. Az egyetlen szervezőelv, amely mintegy gerincként végigvonul az anyagon, az élet maga. Vagyis a történetek a rendező születésétől kezdve haladnak a kötet anyagának jelen pillanatáig.
A fentiek alapján nemigen ajánlom a könyvet senkinek, aki teszem azt, éppen megnézte Az elefántembert, megtetszett neki, aztán a Bookline-on böngészve ráakad a valóban szép könyvművészeti tárgyra, és épp azon morfondírozik, tegye-e a kosarába, vagy sem. Óhatatlanul bele fog fulladni a sztorik, emlékek, pletykák, anekdoták tengerébe. Ráadásul a szöveg mintha azt is sugallná, hogy az olvasó részéről itt valami cinkosságra van szükség, hogy bizonyos dolgokat eleve tudni, érteni kell. Értik?
A lynchológiában és lynchográfiában némileg járatos olvasónak határozottan könnyebb dolga van. Ismeri az életművet, a lynchi világ fontosabb motívumait és szereplőit, neki tehát nem kell megizzadnia olvasás közben. Viszont (így jártam én is) egy idő után a szerzők frappáns ötlete (mások mesélnek róla, ő mesél magáról és másokról) leereszt, mint a lufi. Arról nem is beszélve, hogy én készséggel elhiszem: Lynch­nek minden egyes munkatársa fontos volt (hiszen ezért választotta éppen őket) és minden egyes munkatársáról vannak sztorik, de az Istenért, miért kell mindezt velem elolvastatni? Egy idő után (200–250 oldal) határozottan az volt az érzésem, hogy egy magánmitológiában tapicskolok. Ami persze a résztvevőknek fontos, de a külvilág számára nem feltétlenül, még akkor sem, ha egy híres filmrendező életének tartozékai.
Amit határozottan szerettem a könyvben (amikor unalmas oldalakat követve rájuk bukkantam), a jó sztorikon kívül persze: rádöbbentett pár dologra, amiken aztán rendesen elgondolkodtam. Egyet elmondok, találomra: most lett világos számomra, hogy ez az ember nem sokkal fiatalabb, mint a Beatles. David Lynch ott volt a Beatles első amerikai koncertjén. 1964-ben. És ugye, a Beatlest már történelemnek szoktuk tekinteni. Lynchet meg nagyon nem. És mégis. A baglyok nem azok, amiknek látszanak, hogy egy híreset idézzek a Twin Peaks-ből. Az külön tetszett, hogy Lynch nagyon szépen beszél Ringo Starról. Tudomásom szerint kevesen szoktak szépen beszélni róla.
És persze ott vannak a sztorik. Komolyak, viccesek, hülyék. Mondok egy hülyét. Emlékeznek még az Ice Bucket Challenge-re? Na, Lynch is részt vett benne. Kétszer! Ugyanis ketten is kihívták. Ment rá a jeges víz, ő meg végig játszotta trombitán a Somewhere Over the Rainbow-t. Utána meg kihívta Vlagyimir Putyint. Mondom, hülye sztori.
Mondok egy komolyat. Lynch szerint, ha a nők intéznék a világ ügyeit, sokkal közelebb lennénk a békéhez. Ezzel mélységesen egyet tudok érteni. Főleg, hogy nem a feministákra gondol itt a rendező úr.
És mondok egy vidámat. Meg bájosat. Tulajdonképpen a kedvenc Lynch-sztorimat a könyvből. A Kék bársony Oscar-jelölést kapott a legjobb rendezés kategóriában, de nem nyert. Ja, Elizabeth Taylor adta át a díjat, és utána ott álltak egymás mellett valamilyen szobában, Taylor és ­Lynch, aki elmondta a színésznőnek, irtó sajnálja, hogy nem ő nyert, mert bezzeg Oliver Stone megcsókolhatta Taylort, mire Taylor felszólította Lynchet, hogy csókolja meg. És megcsókolta. Aztán később Cannes-ban ismét. Mégpedig úgy, hogy emlékeztette Taylort, hogy annak idején megcsókolta és megteheti-e megint. A második csóknak aztán következménye is lett. Taylor, tudjuk, szeretett házasodni, és a cannes-i csók után felhívta Lynchet, hogy megkérdezze, nős-e. Többet nem találkoztak.
Hát így. Nyájas Olvasó, ha nem bátortalanodtál el és mégis úgy döntesz, elolvasod ezt a könyvet, a Jóisten szerelmére, ne feledd: miként a baglyok, más sem biztos, hogy az, aminek látszik. Vagy ahogy ­Lynchék elmondják.

David Lynch – Kristine McKenna: Aminek álmodom. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018.