Luther, a műfordító

A művelt olvasó, de még a középiskolás diák is tudja, hogy Luther Márton lefordította német nyelvre a Bibliát, ezzel jelentősen hozzájárulva a német irodalmi nyelv kialakulásához. Mégis, a reformáció 500. évfordulóján érdemes felidéznünk, hogy milyen szerencsés összjátékra volt szükség ahhoz, hogy ez a vállalkozás megszülethessen, és a sokoldalú Luther műfordítóvá váljék. Bármely mű fordításához a nyelvi felkészültségen, a nyelv tökéletes birtoklásán és megzabolázásán túl szükséges, hogy a fordító idővel is rendelkezzék ahhoz az elmélyült munkához, amelyet a műfordítás igényel. Luther Márton zaklatott, eseményekben dús életében megadatott egy ilyen rövid időszak, amelyet, nem bírva a tétlenséget, ki is használt.
A fordítási munkának igen kedvező körülményei annak voltak köszönhetőek, hogy Luthert, miután meghívták az V. Károly által összehívott wormsi birodalmi gyűlésre, amin kísérettel részt is vett, úgy bocsájtották el onnan a kihallgatás után, hogy még 21 napi veszélytelen utazást biztosítottak számára.
Bölcs Frigyes fejedelem még a birodalmi gyűlésre való elutazása előtt megüzente neki, hogy biztonságba fogja őt helyezni. A Wormsból Wittenberg felé vezető úton 1521 május 4-én Frigyes emberei színileg elrabolták Luthert és Wartburg várába vitték, így még azelőtt biztonságba került, hogy 1521 május 25-én V. Károly aláírta a Luther és követői ellen kiadott birodalmi átkot. „A választófejedelem tanácskozott embereivel és megparancsolta tanácsosainak, hogy rejtsenek el engem. Ő nem tudta a helyet, hogy szükség esetén jó lelkiismerettel tehessen esküt arra, hogy nem ismeri rejtekhelyemet.” Az ott tartózkodásának körülményeiről így emlékszik: „Amikor Wartburg várában, az én Pathmosomban (Jel 1,9) tartózkodtam, távol voltam az emberektől egy szobában és senki sem tudott hozzám jönni, csupán két nemes ifjú, akik nekem naponta kétszer ételt és italt hoztak.”
Az Újtestamentum fordításához 1521 no­vem­berében-decemberében látott hozzá, és azt 1522 szeptemberében nyomták ki Luther, mint fordító megnevezése nélkül. Érdekessége a kiadásnak, hogy a könyv végére fűzött hibajegyzék mindössze 8 (!) sajtóhibát tüntetett fel és 85 kiadást élt meg 1533-ig. Rendkívüli teljesítmény, hiszen munkája sok szempontból újító volt. Fordítása elkészítéséhez nem álltak rendelkezésére szótárak, szószedetek. Érdemes elgondolkodnunk Luther munkájának korszerűségén, újszerűségén. Amikor nekilátott munkájához, nem létezett egységes német nyelvtan, a bibliai földrajz vagy régészet ismeretanyaga hiányzott, a szövegkritika, mint segédtudomány még meg sem született. Egyedül alapos teológiai felkészültségére és szentírásismeretére támaszkodhatott. Valamint a józan észre, mely talán a legvonzóbb tulajdonsága volt. Utóbbi megmutatkozott nyelvválasztásában, hiszen olyan nyelvet választott a Biblia fordításához, amelyet a déli és az északi nyelvterületeken egyaránt megérthettek („meisseni norma”). Arra törekedett, hogy a Szentírás szövege az egyszerű emberek számára is világos legyen, gondolkodása a műfordításról ma is korszerű. „Nem a latin nyelv betűitől kell kérdezgetni, hogyan beszéljünk németül... hanem a családanyát az otthonában, a gyerekeket az utcán, a közembert a piacon kell megkérdezni efelől, az ő szájukat kell figyelni, miképpen beszélnek, s a szerint kell tolmácskodni. Akkor megértenek minket, és észreveszik, hogy németül beszélünk velük.” Fordításában a németek gondolkodásának megfelelő kifejezéseket alkalmazott, sokszor inkább a pontosság rovására, mivel az érthetőséget tartotta elsődlegesnek. Pontosan tudta és érezte, hogy a szövegnek az átültetett nyelvben kell működnie ahhoz, hogy jó fordítás legyen. A pénznemek, mértékegységek fordításánál a német köznyelvben használatosakat részesítette előnyben, a római századost (centurion) főembernek (Hauptmann) fordította. Még a barbár szó helyett is inkább a nem német (undeutsch) kifejezést használta. Előszeretettel használt közszájon forgó betűrímes kifejezéseket, mint Geld und Gut („pénz és javak”), Land und Leute („ország és nép”), Rath und That („szóval és tettel”), Dornen und Disteln („tövis és bogáncs”). Mindemellett olyan gyönyörű szavakkal gazdagította a szókincset, mint például holdselig (kecses) vagy Gottseligkeit (istenfélelem).
Ahhoz, hogy megértsük munkájának jelentőségét, tudnunk kell, hogy a Biblia nem tartozott az ismert, naponta forgatott könyvek közé. Ennek nem egyszerűen a nagyarányú írástudatlanság vagy a technikai akadályok voltak a legfőbb okai, hanem az, hogy hiányoztak az anyanyelvű, nemzeti Biblia-fordítások. Még az 1229-ben tartott toulouse-i zsinat kimondta: „Megtiltjuk, hogy a laikusoknak megengedjék akár az Ó-, akár az Újszövetség egyes könyveinek birtoklását, kivéve, ha valaki kegyes szándékkal egy zsoltároskönyvet vagy az istentisztelethez szükséges breviáriumot, vagy a Mária-tisztelethez szükséges könyvet akar birtokolni. De kimondottan tilos még ezeknél a könyveknél is, hogy azok a nép nyelvén legyenek írva. Megparancsoljuk, hogy akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy föld alatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.” Hangsúlyoznunk kell, hogy Luther fordítói munkáját megelőző századokban is születtek anyanyelvi fordítások, de ez nem volt a jellemező. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen mély lehetett a negatív írástudói örökség, mely átfűtötte korának széleskörű gondolkodását, az az attitűd mely mindenféle bibliafordítást fenntartásokkal kezelt. Berthold mainzi érsek 1486 januárjában kiadott rendeletében megtiltotta minden szent irat, különösen a német Biblia engedély nélküli kiadását, mert véleménye szerint a német nyelv képtelen a latin és a görög szövegek mély értelmét visszaadni. Fordításával Luther radikálisan fordult szembe ezzel a látásmóddal, s valóban újítónak bizonyult a bibliafordítás területén is.
„A fordításban mindvégig azon iparkodtam, hogy tiszta és érthető német nyelven szóljak. Azt hiszem, Szent Lukács, a héber és görög nyelvben egyaránt járatos lévén, azt a héber szót, mellyel az angyal szólott, a görög kecharitoménével egyeztette s tette világossá. Azt kell gondolnom, Gábriel arkangyal ugyanúgy beszélt Máriával, mint Dániellel, midőn a hamudóthnak, isch hamudóthnak, vir desideriórumnak nevezi, ami kedves Dánielt tesz. Ha a betűkhöz ragaszkodva, a szamarak tudománya szerint akarnám lefordítani, így kellene írnom: Dániel, te embere a sóvárgásnak (Daniel, du Mann der Begie-rungen) vagy: Dániel, te embere az örömnek (Daniel, du Mann der Lüste). Ez volna ám a remek fordítás! Ezek után búcsút kell mondanom a betű szerinti olvasatnak, és törnöm a fejemet, hogy is mondják németül azt, amit a héber isch hamudóth kifejez; úgy találom, a német ezt így mondja: Dániel, te kedves; Mária, te kedves; vagy te kegyes leány, te édes szűz, te gyenge nő, vagy más ehhez hasonló fordulattal. Mert nagy tartalékai legyenek szavakból annak, aki tolmácsoláshoz (fordításhoz) kezd, hogy ha rászorul, mindig kéznél találja a legmegfelelőbbet.” Fordítását sokan kritizálták, szemére vetve, hogy nem ragaszkodott szolgai módon a latin fordításhoz. Erről így vélekedett: „Aki nem szenvedheti fordításomat, tegye félre. Ha mégis javítani kell rajta, majd én megteszem. Ahol én nem teszem, ott más is hagyja békében fordításomat, készítsen olyat, amilyet akar, s éljen boldogul! (…) Tudja azt az Isten, az én Uram, hogy nem kerestem a magam dicsőségét. Hanem a jóravaló keresztyéneket szolgáltam vele az Ő dicsőségére, az övére, aki odafönn trónol, és aki a nap minden órájában annyi jót cselekszik velem, hogy tolmácsoltam volna bár ezerennyit ezerszer ekkora szorgalommal, mégsem volnék méltó arra, hogy akár egy óráig is élhessek, vagy egészséges szemem legyen. Az Ő kegyelmének és irgalmának köszönhetek mindent, ami vagyok, és amim van.”