Lovász Krisztina rövidprózái

Körfolyosó

Itt sosem vagyok egyedül. Hisz körfolyosó és szeretsz dohányozni, és pont szemben, amikor én is szeretnék. Van, amikor kinyitom az ajtót, de már késő visszabújni, így állunk bambán egymásra nézve és az időjárásról meg a szomszédról a harmadikon, akinek két kutyája, néha nem bírják ki a kapuig, de úgyis mindegy, mert az utca is tele piszokkal, más kutyák is, más utcákban, az egész város egy balettlépés.

Elköszönsz, én feladom a számlákat a postán, és amikor lekaparom helyetted a sorsjegyet, örülsz egy kis aprónak, amiből meghívod a haverokat egy sörre. Szólok, hogy ott felejtetted a nyüszítésedet az izzadt párnahuzaton, amit aztán kimosok, és a napon szárított hülye kis bókjaidat utánad hajítom, a titkárnődnek talán még jó lesz. Alacsonyan szállnak a levegőbe feldobott, kerengő dervis-tészták a sarki pizzériában, ahová meghívod őt, raszta csávók üzemeltetik, ettől talán te is fiatalabbnak tűnsz.

Délután végre labdázunk a játszótéren, te kiszúrod egy kővel a labdát, és a levegőt a szoknyám alá fújod, én sikítok, futok magam elől, felszaladok a körfolyosón, beárullak és kérek egy új labdát az anyádtól, hogy holnap is mehessünk játszani.

Holnap feladod a számlákat, nyüszítek, bókolsz, meghívsz egy pizzára, olcsó kis hely, de a lakásod közelében van, nem figyelsz, de már nem tudom visszacsukni az ajtót, és rá kell gyújtanom, az időjárás legalább biztos menedék.

Arról, hogy mi a jó (1.)

A kisföldalattira várni vasárnap este, tőled hazafelé. Aztán verssé válni hétfőn reggel és kifésülni hajamból a metaforákat. Kedden egy tökéletes röpte előtt kimerevíteni a pillanatot, a mozdulat ívében magamba szívni a salak szagát, ujjongva mesélni neked, hogy bár kikaptam, de enyém volt a legszebb pont. Szerdán az izzadó villamos, hogy mindjárt leszállok, időt hagyni magamnak, hogy gyalog is beérjelek, mozivászon a délután. Csütörtökön a bizonyosság, akár az antracit.

Pénteken a reggel, hogy már este lesz nemsokára, és újra a kisföldalatti rángatózó zakatolásával rohanni hozzád, és aztán várni a vasárnap estét, aztán vers, salak, izzadó aszfalt és antracit, aztán még vagy százötvenötször pontosan ugyanígy, eltávolodni és újra megérkezni, akár a végtelen tengerek.

Arról, hogy mi a jó (2.)

Játékban csalni, hadd nyerjen az a gyerek, de aztán kajánul mégsem hagyni.

Kikiáltani a vécéről, hogy elfogyott a papír, várni, míg beadod. Álmodni veled, aztán felébredni, hogy ott vagy.

Egyedül beülni a moziba, és ott nevetni, ahol mások nem. A sötétben megsejteni, hogy ki néz rosszallóan. Gyorsan elmenekülni, ha felkapcsolják a lámpát, vagy inkább megvárni, hogy megnézhessenek.

A villamoson idegenek szemébe nézni. Elfeledettnek lenni egy délután.

A csipkefüggönyt félrehúzni, szemérmes tájban havazást nézni. Aztán az esőt, ahogy madarak keresnek menedéket. Elindulni, megérkezni oda, ahol madarak keresnek menedéket. Kibontani a téliszalámis zsemlét, ahogy megindul a vonat. A főtt tojásba beleharapni, ugyanott.

Hajnalban felriadni, majd visszaaludni. A körfolyosóra kiállni és félni a szürkületi denevérektől, mert kell még egy cigi. Közben észrevenni a nemzetközi űrállomást, amint éppen a kihasított udvarnyi ég felett, integetni a semmibe. Ebben a pillanatban baráttól üzenetet kapni, hogy gyereke lesz, lehet majd játszani vele, hadd nyerjen az a gyerek, de most igazán hagynád.

Kényes

A hajléktalan nem jön veled szembe az utcán, mert te mész el mellette, láthatatlan, mert nem nézel rá. A hajléktalan büdös, és egy fosztóképző van a kabátjára varrva, ha mégsem ismernéd fel benne az otthontalant, aki benned is él, mindannyiunkban, fogalmazod a céges érzékenyítő tréningen, mert az önkéntes napon sajnos nem tudsz részt venni. Az érzés legalább egyszer elkapott kamaszként, aztán ifjú szerelmesként kerested az otthonérzést a másik hajának illatában, lakáskassza, hitelek, túlóra, másodállás egy csecsemővel, aztán kettővel a válladon próbáltad felhúzni fejetek fölé a tetőt, hogy legyen fedél, és még mindig nem érezted, hogy otthonra leltél, arra az életkörülményre, amely biztonságos és megfelelő minőségű, mert már nem ültök egy asztalnál, új barátai vannak, elkezdett önmegvalósítani, végül elviszi a sampont is, amelybe időnként beleszagoltál, ha vágytál a hajának illatára.

A hajléktalan rettenetesen büdös, amikor elmész mellette, egyszer azért a szemébe nézel és dobsz egy százast is, miközben a saját félelmed koppan vissza és pörög a kalapjában, a fejedben, hogy nehogy egyszer ilyen szagod legyen, szorgosan sietsz hát a munkába, elvonszolod mellőle a gyerekedet, mert a hajléktalant nem lehet kikerülni, mindig ott van százalékosan a lakosság arányaihoz képest, ezt válaszolnád, ha a gyerek kényelmetlen kérdéseket tenne fel, de szerencsére még álmos. Hiszen vannak nappali melegedők és éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások, nyugtatod meg, hogy mi is csak átutazók vagyunk, amikor egyszer mégis rákérdez iskolába menet, igen, csak felnőttek lehetnek hajléktalanok, de ott van a népkonyha, a rehabilitációs intézmények, nem beszélve a krízisvonalról, ugye. Vannak híres hajléktalanok is, például egyszer Sylvester Stallone pár hétig az volt az egyik filmjében, Misike, nem, nem öltözhetsz hajléktalannak a farsangon! A fedélnélküliség kicsit pontatlanabb kifejezés, hiszen egy ponyva is lehet fedél, egy kartondarab, a Fedél nélkül újság is kihajtogatható éppen annyira, hogy ne ázzon meg az illető, vagy éppenséggel a buszmegálló plexitetője alatt is meg lehet húzódni. A szabálysértést úgy lehet megúszni közterületen, ha várakozást színlel az illető, de fontos, hogy azért váltogassa a megállókat, nehogy gyanús legyen: egyetlen buszra várok, de soha nem szállok fel.

Sir David Attenborough szomorúsága

Eltapostam egy ázsiai márványpoloskát (Halyomorpha halys), a címeres poloskák családjából. Mindenki óvott ettől, mert büdös, de ha rajtam múlna, akkor végleg kiirtanám őket, és gondolkodás nélkül csökkenteném a biodiverzitást. A fajok kipusztulása pedig direkt hatással van a globális felmelegedésre, ami egyenes út az ökológiai katasztrófához, nos, ezzel a tudattal kellene tovább élnem, ameddig lehet. De ezek a félfedelesszárnyúak egészen a nyolcadik emeletig is fel tudnak repülni, és alattomosan megbújnak az erkélyre kitett kempingasztal üreges alumínium lábacskáiban. Az asztal hanyagul lefűrészelt végén mennek be, ahol nem ízesül rendesen a láb a laphoz, hiszen szocialista tömegtermék. Ilyen asztalok tömegével tűnnek fel családi albumokban, cakkos szélű fényképeken: boldog nyaralások a Lada, Zsiguli gépjárművek árnyékában, azt a pillanatot megőrizve az örökkévalóságnak, amikor anyáink nevetséges fürdőruhában elnyomják a direkt otthonról elcipelt hamutálban a cigarettáikat. Némi szomorúságot is érezhetnék ilyenkor, amikor sercegve ropogtatom szét büdös kis testüket. Van, hogy komolyan üldöznöm kell egy-egy példányt, mert rendkívül cselesek, mint valami csúcstechnológiával kifejlesztett drónhadsereg, amit az emberek bosszantására tervezett egy megkeseredett kibernetikus, aki egy északi fekvésű dolgozószobából irányítja a lakótelepre őket, boldogtalan vagy éppen csak közhelyes gyerekkora miatt.

Sir David Attenborough láthatóan nem boldog, pedig hangyászsünfajt neveztek el róla, és lovaggá ütötte őt az angol királynő – akinek boldogtalansága körülményeit szintén érdemes lenne vizsgálni. Még az sem boldogítja különösebben a Sirt, hogy egymillióan kezdik el követni az Instán aznap, amikor 93 évesen úgy dönt, hogy influenszer lesz, túlszárnyalva ezzel Jennifer Aniston rekordját, aki viszont emiatt tényleg boldogtalan.

Sir David Attenborough, napjaink kedvenc természettudósa annyira szomorú, hogy felszólal a Világgazdasági Fórumon Davosban, szirtekről lezuhanó, egymást lökdöső, véres fókákról vetít filmet az ENSZ Klímakonferenciáján, annyira, hogy már én is kezdem rosszul érezni magam a poloskák miatt, de azért csak szétzúzok egyet óvatosan az újrahasznosított papírból készült zsebkendőmben, melyet aztán gondosan kidobok a szelektív szemetesláda papír feliratú rekeszébe, bár a vér miatt nem biztos, hogy oda kellett volna. A poloskák vére is piros.

Teljesen leromboltuk a világot – mondja bolygónk krónikása a filmben. Közben megy a számláló: éveink, a Föld lakossága, a szénmonoxid-kibocsátás és a még érintetlen erdőterületek százalékai mérnek csapást a nézőre. Halljuk is a számlálót, akár a pénztárgép csörgését a Kockázat című műsor főcímzenéjében, ami valójában egy Pink Floyd-nóta, hogy pontos legyek, mint a Sir jóslata.

Nem csak tönkretettük, teljesen leromboltuk a világot – mondja egyszerűen, és közben szomorúan néz a kamerába, aztán lehajtott fejjel hallgat 47:17-től egészen 48:50-ig. Nem, ezt a hallgatást nem lehet megrendezni vagy eljátszani. Mintha engem nézne áttetsző, kék szemével, akkor is, amikor lehajtja a fejét. Talán hályogos már a szeme, nem bírja az erősen világító lámpákat. Kínosan kezdem érezni magam, mert nem akarom, mégis könnyezek, akár egy nevének parancsára engedelmeskedő pálma (Monstera deliciosa).

Az emberek eltaposták a világot – mondja. Kicsit megkönnyebbülök, hogy én csak egy-egy poloskát, néha talán hangyát is, de ez utóbbit véletlenül.

Aztán hirtelen rám tör a szégyen, átérzem az orángután magányát Borneó szigetén, ahogy a nagy erdőirtás után megmaradt csupasz fa legtetején lengedezik, vagy inkább én vagyok a fa, aminek megmaradt még néhány levele, de sem árnyékot, sem táplálékot nem tud már nyújtani, a reménytelenség katedrálisa.

És akkor meglátom a szoba sarkában az alattomosan cirkáló poloskát.

‍