Lovász Krisztina rövidprózái

Zsinett
– Maga nem tudhatja, milyen érzés, amikor első alkalommal hallja azt, hogy üljön csak le a néni… körbenéztem, hátha valaki másnak szól, de nem.
Genovéva néni a fenti, sóhajba átívelő mondatot egy fiatal nő felé intézte, aki éppen felugrani készült, hogy átadja helyét, de Genovéva néni egy erős mozdulattal visszanyomta a lányt az ülésre és folytatta. – Maga, kedveském, még nem ismerheti azt az érzést, amikor az ellenőr nem kéri a jegyet-bérletet, hanem udvariasan tovább sétál. Természetesen ilyenkor arra gondolok, hogy nem nézi ki belőlem a bliccelőt, szólítson csak Zsinettnek, aranyos.
Fiatal anyukának: – Maga is megtudja majd egyszer, kedveském, hogy milyen erőfeszítésbe kerül a májfoltokat kihalványítani a kézen, hogy mennyibe kerülnek a kenceficék, amíg rá nem jön az ember, hogy a friss citromlé és a hideg víz a leghatásosabb. Jegyezze meg, kedveském, később magának is szüksége lesz efféle kis praktikákra.
Délceg idős úrnak: – Egyszer egy ellenőr nyakába borultam, amikor hitetlenkedve elkérte a személyimet – kuncogott Zsinett néni, és igazított egyet frissen mosott-berakott frizuráján. Fejét átlátszó buraként lengi körül a hajlakk, ezüstös haján megcsillan a jármű ablakán besütő napfény.
Bura nélkül is különleges jelenség volt – most éppen a trolin –, ahogy retiküljéből kihalászta zsebkendőjét, hogy a krémektől fénylő ráncaiba ragadt, izzadt púderdarabokat felitassa, mert a púderhez a nyári meleg ellenére is rendületlenül ragaszkodik. Néha a könnyeitől ázott arcán vált masszává a smink, de ezt már csak az otthon biztonságos előszobájában, szeretett Gusztija fényképe előtt engedte meg magának.
Zsinettnek már nagyon fájt a lába a magas sarkú cipőben és a melegben, várja, hogy az újabb helyátadós jelenetet kihasználva beszélgetést kezdeményezhessen várandós anyukával, gyerekkel, idős úrral, bárkivel, akik aztán a saját jószándékuk csapdájába esve próbálnak menekülni Zsinett néni életmódtanácsai elől.
– Manapság nem szeretnek az emberek ismerkedni, beszélgetni, inkább bedugják a fülüket és pörgetik az ujjukat a telefonon – dohogott magában Zsinett.
A nap végére nagyon elfárad, olyankor csak biccent finoman a fejével és lerogy a felkínált helyre.
Órarendje: hétfőn HÉV-en döcög, kedden trolin száguld, szerdán szünnap és fodrász, oda gyalog megy, és Évikével, aki szintén özvegy, amúgy is lehet beszélgetni; csütörtökön villamosok (mikor melyikhez van kedve), a pénteki nap a budai buszoké, szombaton Évike, hogy a vasárnapi fogaskerekűzésen ismét friss frizurával tündökölhessen. Évikével barterezni szoktak, Zsinett készíti el Évike adóbevallását, bankügyekben segít, cserébe a mosás-berakásokért.
Eddig senki nem állt szóba vele úgy igazán, tiszta szívből, mindenki csak udvariasan és a megállókat lesve bólogatott az idősödő hölgyre, végül monológgá vált Zsinett minden kezdeményezése. Már nem szólt semmit, csak egy halk köszönömöt, ha átadta valaki a helyét. Pedig már néhány járaton felismerték, furcsállották is megváltozott viselkedését, mindenkinek feltűnt öltözködésében a hanyatlás. Már nem húzott magas sarkút, már csak egy héten egyszer járt Évikéhez, a gyíkbőr retikült egy egyszerűbb válltáskára cserélte le, egyáltalán: hanyagabbul öltözött és néha egy kis morzsa is fennakadt a blúza fodrán.
Zsinett néni elhatározta, hogy a vasárnapi fogaskerekűzés után felhagy az utazgatással, inkább moziba megy, de most kihasználja a szép időt és még egyszer kiöltözik rendesen.
Vasárnap volt, délelőtt. Zsinett felszállt a fogaskerekűre, korán volt még, így akadt hely bőven. Kinézett a jármű ablakán és éppen azon tűnődött, hogy vajon hol lehet most a fia, aki már húsz éve csak karácsonykor hívja fel őt, milyen lehet az unokája, akit csak fényképen látott, amikor az Adonis utcai megállónál megszólítja valaki:
– Kisztihand, kedves kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Mártonffy Gusztáv banktisztviselő vagyok, engedelmével, elkísérném a végállomásig és még feljebb is, ha nem veszi tolakodásnak.

Ágnes

A nő sietve ugrik fel az ülésről, hogy megnyomja a leszállást jelző gombot és végre megszabaduljon a hajlakktól illatozó idős hölgytől, aki zsebkendőjével legyezgette magát, miközben a májfoltok eltüntetésének technikájáról értekezett a buszon.
A nő – nevezzük Ágnesnek – már késésben van, mert a nagymama is elkésett a délutáni dugó miatt. Ma az anyja vigyáz a gyerekekre és ott is alszik, mert Ágnes éjszakás. Elvált már két éve, a férje lecserélte őt valami fruskára, aki alig múlt 25, persze a tartásdíjjal állandóan késik, a gyerekeket se lehet rábízni, mert az új nő szeret utazgatni és soha nincsenek otthon, amikor szükség lenne rá. Micsoda nyomorúságosan közhelyes ez az egész történet, még a pletykaújságban se kapna helyet a keresztrejtvény utáni oldalon. „Közhely-rangadónk nyertese ezúttal Ágnes, akit orvos férje elhagyott, miután egy konferencián összeszűrte a levet egy fiatalabb nővel, aki recepciós egy szállodában, tehát mutatós és trendi. Gratulálunk Ágnesnek, a kategória győztesének!”– hangzana a Hogyan váljunk el közhelyesen verseny eredményhirdetésén, szinte látja magát a dobogón. Ezen kénytelen volt egy kicsit elmosolyodni.
Ágnes váltott műszakban dolgozik a kórházban, néha a főorvos magánrendelőjében segédkezik, de így is nagyon keveset keres, ezért nem bánja, ha időnként a hálás rokonok a zsebébe csúsztatnak egy-egy borítékot vagy ajándékot.
– Kérem, fogadja el, látom, hogy Zsinett néni körül mindig rend van és tisztaság, kedveském, na, csak egy kis kávé…
Zsinett néni a fogaskerekűn lett rosszul, már nem tért magához, de ha közel hajol hozzá, hogy megigazítsa feje alatt a párnát, hallja, hogy a néni sóhajtózva hív valakit: „Guszti, Gusztikám!” Csak egy látogatója van a néninek, Évike, aki gondosan fésülgeti, és aki máris szerzett magának pár klienst a kórházban. Jelenlétének fontosságát rendszeresen szereti hangsúlyozni:
– Nővérke, kérem, értesíteni kellene drága Zsinettem fiát, valahol Ausztráliában lakik, nehogy késő legyen, drágám, szívesen igazítok a frizuráján, látom, hogy egy kicsit lenőtt ott a tövénél, majd holnap is jövök, pá!
Ágnes nagyon siet, de még be kell ugrania a sarkon a kínai boltba, mert otthon felejtette a nagy rohanásban a váltás fehérneműt. A kínai boltos – aki valójában vietnámi, de mindenki kínainak hiszi – énekelni szokott pakolás közben, valami elnyújtott fájdalmas orrhangon, az embernek sírnia kell tőle. Biztos, a hazáról, hegyekről, útról, elválásról szól a dal – gondolják a törzsvásárlók.
Ágnes beront a boltba, felkap egy egyszerű fehér darabot, siet a kasszához, de nem látja az árcédulán a termék árát, és akkor kicsúszik a száján a kérdés: – Ötszá’?
A kínai vagy vietnámi boltos felnéz rá, elnézően mosolyog, majd tisztán és egy kicsit emelt hangon, tökéletes kiejtéssel válaszol: – Ötszáz, hölgyem!
Ágnes hebeg valamit, hogy elnézést, nem akartam! Megszégyenülve oldalog ki az ajtón, nem, ez nem vele történt, ő nem ilyen, csak nagyon fáradt már, rettenetesen fáradt és éjszakára van beosztva, és bár csak 36 éves, de úgy néz ki, mint egy ötvenes, és igen, lenőtt a haja, és ez az egész történet annyira közhelyes, hogy már ő maga is unja, sírni sincs kedve, mint az elején.
Mire beér a kórházba, elfelejti az egészet, teljesen elmerül az önsajnálat kellemes iszapjába, gyorsan átöltözik, és már megy is bekötni az infúziót Zsinett néninek. Évike még ott lebzsel öreg barátnéja ágyánál, Ágnest várta, hogy átadja neki Zsinett fiának telefonszámát.
– Kérem, Ágika, hívja fel, itt a száma, Gusztinak hívják, azt hiszem! Tudja, nekem nincs pénzem az interurbánra, és nehogy késő legyen! – fogalmaz szemérmesen Évike.
Teljesen fölösleges, az ilyen esetekben soha nem érkezik meg, akit várnak – gondolja Ágnes, de azért zsebre dugja a cetlit, hogy persze, persze, mikor elkapja torkát a szorongató felismerés, hogy már késő, nagyon is késő, mindenhez késő.

Putyika

Putyika néni diszkréten megereszkedett, púdertúladagolástól recés tokája, félhosszú, fekete, loknis haja, melyet laza selyemszalaggal kötött át, egy falusi Hófehérkét idézett, aki nem látta a Disney-rajzfilmet, csak hallott róla. Hajában megcsillant néhány engedetlen ezüstszál, amit a rossz minőségű hajfesték nem fogott be, olyan hanyagul lógott bele minden nap az udvar életébe, mint ama magányos tarka pulyka, akit a háta mögött csak putyikáztunk és kavicsokkal bosszantottunk, titokban remélve a mágikus áttételt. Az ingerlésre hátha Putyi néni is megrázza egyszer a fejét gluglugolva és akkor lehámlanak róla a lejárt szavatosságú flastromok tapétadarabjai, a valódi pír egyszercsak áttöri a kőpúder rétegeit és feltárul a toka titokzatos palimpszesztje alatt a történet, Putyika néni története, megjelenése és áttűnése azokban a vészterhes időkben és az életünkben. Szerettük hergelni a vénlányt, aki olyan régóta volt már özvegy, hogy senki nem emlékezett a boldogult férjre. Olyankor felfúvódott és rikácsolt, hát nincs bennetek irgalom szegényözvegyfejemnek, várjatok csak, majd sütök egy jó almás pitét nektek! Ez aztán bevált egy ideig, amíg újabb nagyszerű ötletünk nem támadt, kilincsmézezés vagy a konyhaablak előtt, létráról öntözés, mire Putyika néni gumicsizmásan, talpig esernyőben ki nem jön a verőfényes napsütésben tyúkokat etetni, aztán minket hajkurászni felindultan és bőszen, mígnem egy jó, engesztelős túrós buktával lezárhattuk a kergetőzést.
Az igazi nevét senki sem tudta, de ez nem is volt fontos egy olyan közösség életében, ahol Szaporaerzsik, Halálöcsik, Piszkulybandik és a Lord keverték az aktuálpolitikát, a piac vagy az állatvásár volt a legizgalmasabb esemény a kötelező legelőtakarítás után.
Putyika peckesen nyitott be minden nap a jobboldali kapubejárón, mert volt egy baloldali is. A jobboldali kapubejárót Böske néniék használták, a baloldali bejárón mi közlekedtünk, középen az udvar kockaköves színpada, hátul a csűr, állatudvar és utána a kert. Néha átvágtunk a háztól átlósan kifelé, és a jobboldali kapun hagytuk el a teret, a tét nélküli szabályszegés titkosan édes ízével a szánkban. Akkoriban más szabályt nem is nagyon lehetett áthágni.
Putyika néni nagyanyánkhoz járt „vigyázni”, aki agyvérzése után félig bénán, ékesszólásának igen-nem bináris oltárára helyezkedve is olyan tekintetet tudott kilőni nem sokkal fiatalabb gondozója felé, akár egy mesterlövész, aki egy golyóval teríti le három kilométer távolságból a motoros terroristát és a mögötte ülő társát is, így spórolva a lőszerrel. Ha valami nem tetszett neki. Ilyenkor Putyika néni lazán rúzsozott egyet ráncos száján és lepallotta kötényéről a lőport, Erzsikém, hiszen ennie kell egy kicsinyke lágy puliszkát, hadd örüljenek az unokák! A puliszka és örömünk közötti bonyolult matematikai összefüggést azóta is kutatják brit tudósok, valamint odatévedt skót letelepedők.
Putyika néni egy szabad országból és a jólétből csöppent a bivalyszaros faluba, senki nem értette, kiért, miért, ezért kénytelen volt maga köré áporodott púderpajzsot vonni, ez bevált, senki nem kérdezett semmit, Putyika beépült a segítségre szorulók udvaraiba. Mosott, főzött, takarított, hozta-vitte a híreket, néha hátra ment a kertbe egy kis petrezselyem zöldjéért, ilyenkor farkasszemet nézett a pulykával, titkon méretet vett, ellesett tőle néhány divatfogást, majd ünnepélyesen vonult menyasszonyi zöld csokrával.
Egyszer aztán nem jött többé. A pulyka nyaka levesben végezte a tiszteletére rendezett toron, nagyanyánk jóízűen evett belőle és vígan élt még vagy nyolc évet, de a gyerekkorunk hirtelen véget ért.

Karola

Igen, Karola néni, mindjárt indulunk, közben elrejtem az ajtó mögé a forró edényt. Soha nem engedte, hogy én vásároljak, de elkísérhettem a piacra: miközben ő mesél, én cipelek. Fillérre kiszámolja mindig, mi mennyibe kerül, nem alkuszik, nem ad borravalót. Ebéd után aztán egy csésze cikóriakávé, és kezdődhet az éveken átnyúló zongoraóra. Előveszi az utolsó listát, amit reszketeg betűkkel, alig olvashatóan írt, amikor még fogott a toll. Egy héten egyszer rakott krumpli, mint annak idején a tanyán a többi osztályidegennel, szegény Matild soha nem pucolt még krumplit, neki is megmutatja, hogyan kell összerakni.
Minden héten szerdán, kendőjével a fején vár. Piac csak keddenként van.
Karola néninek már nincs egy története sem, nehezen beszél, de a rakott krumplihoz valami kibogozhatatlan szinapszis kapcsán még mindig ragaszkodik. A nevét már nem, de a rakott krumplit tisztán ki tudja mondani, az orvos sem érti a Jóisten eme durva tréfáját, csak nehogy Kopja Tóni is ezt faragja majd a sírkőre, amilyen részeges.
Fülbevalóját gyerekkorom óta csodálom: arany, pici drágakövek veszik körbe a középen homályosan fénylő követ, erre mondják, hogy opálosan fénylő, talán éppen opál. Reménykedem, hogy rám hagyja egy világos pillanatában, ezért sosem mulasztom el megdicsérni. Ilyenkor mintha fellibbenne a függöny szélütötte fejecskéjében, amely egyre kisebb és kisebb, akár egy báránykáé, gondosan ondolált, kissé elfeküdt rövid, ősz frizurájával mókásan teszi idézőjelbe Isten bárányát. Indulunk.
Karola néni kitől is kapta a fülbevalót? – Ilyenkor finom mozdulattal odanyúl egyetlen megmaradt becses ékszeréhez, és ifjúkorának dicső pillanatait idézve kacéran félrenéz az elhangolódott zongora tetején délcegen feszítő alakra, hosszasan. Erőlködik, hogy kimondja a szavakat, de aztán inkább csak mosolyog, mert már el is felejtette, hogy nem tudja kimondani.
Ezt a félrenézést használom ki mindig, hogy behozzam, mintha abban a pillanatban kaptam volna ki a sütőből, nézze, Karola néni, ez megint milyen jól sikerült, ilyet tényleg csak Karola néni tud! Ilyenkor elégedetten biccent egyet, leveszi a kendőjét és hellyel kínál az ágya mellett. Mosolygunk, eszik egy-két falatot. Szerencsére soha nem hűl ki annyira, hogy gyanússá váljak és majdnem olyan finom, mint az övé.

Mama

Mama, ott a vízforraló, amit névnapjára kapott, nem kell begyújtani!
Kislányom, hozz már egy kis gyújtóst, tudom én azt, jobb lesz a tea íze, ha így forr fel a víz, ha egyáltalán elbírod azzal a sovány karoddal, oldalast kellene enned, nem azokat a vegetákat. Vegetáriánus étrend, Mama, de miért rakott a mosógépre terítőt meg azt a cserép büdöskét?
Csak anyád mos néha vele, amikor meglátogat, de annak már egy éve, én a dézsában szapulom azt a kis szennyest, sokkal tisztább lesz a ruha, az ágyneműről nem is beszélve, na és ez a szárítógép, micsoda butaság… Már nem tudjátok, hogy mit csináljatok jódolgotokba, lelkem, ne hozzatok többet ilyen kacatot nekem! Majd eladom Palkó Gazsinak ócskavasba’. Persze már nem megyek ki a patakra, ne aggódj, ha láttál volna lánykoromban… nagyapáddal is a pataknál ismerkedtünk meg, az volt ám az igazi tritter meg csettintés – csetelés, mama, na én is ezt mondtam, csak magyarul, édes lelkem… kimelegedtünk, szál pendelyben, térdig felhúzott szoknyában, még az öregasszonyok sem szóltak meg, hisz ők is, annak idején, talán még jobban. Régebben valahogy több gyerek is született, kislányom, mikor vesz már el téged az a Bandi, nekem csak Bandi, ki se lehet mondani, hogy Endrjú, akkor már miért nem Endre, az sokkal szebb, gyereket kellene csinálnotok, nem azt a píédzsdi nyavalyát… mindjárt meghalok, dédunokám meg még a Jóisten ablakában, bezzeg Bözsi ángyodéknál már kettő is…
Na, pont a Bözsiékhez fogunk igazodni, Mama, jól néznénk ki, azért szült, hogy legyen nekik a mezőn még egy, aki szénát takar, a moslékosvedret is alig bírták el szegények, iszákos lett mindegyik.
Jól van, jól van, én soha nem küldtem ki anyádat a mezőre, inkább meggebbedtem, hogy anyád egyetemre mehessen, aztán mi lett belőle az apád mellett… a fene nagy szabadságotokban ti is csak összeálltok, mint délben a lovak, aztán ha megunjátok, tovább álltok egy másik zabostarisznyához, nagyapáddal mi jóban-rosszban, nem mondom, hogy a rosszban olyan könnyű volt, tudod, milyen egy mogorva, hirtelen ember volt, hogy nyugodjék a föld mellette.
Mama, ne átkozódjon már, hozza inkább azt a három gyertyát, és induljunk a temetőbe, Bözsiék már régen kint vannak világítani.

Megjelent a Helikon 2021/10-es lapszámában.