Lisa titkos könyve

A szerkesztőség anyagot akart a városbeli prostitúcióról, mely az egyesülés óta megugrott. Legalábbis ez volt a közvélekedés. Francknak interjút kell készítenie egy nővel, s magával vinnie Hermest, a fotóst is. Kis portré.

Franck fellapozza az újságot. Átfutja a hirdetéseket, ide-oda telefonál. Aztán megkapja a megfelelő címet. Keletnémet nők. Megnézi őket. Elmennek hát Hermesszel, és elbeszélgetnek velük. Van dohány is, mondja Franck. Ötszáz. És máris megkapja az igazit. A nő egyszerűen jól beszél, nyíltan, legalábbis így tűnik neki. Ebből biztos ki lehet hozni valamit. Az indítékokról faggatja, hogy miért dolgozik ott, és a munkához való viszonyáról. Készségesen elmesél mindent. Csak a nevét ne árulja el, és a férje foglalkozását. Franck megígéri neki. A készülék kattog, Hermes elkészíti a képeket, most már minden megvan. Ötszáz, kápéban. Elmennek.

Franck megírta a cikket, de a nő nem hagyja nyugton. A cikk készen van, leadta, valamikor meg is jelenik. Újra eszébe jut a nő. És folyton eszébe jut, ma és holnap és holnapután is. Megnézi, hogy megvan-e még a telefonszáma. Igen, megvan. Aztán újból félreteszi a jegyzetfüzetét. Tesz-vesz, átsodródik a gyors városon. Telnek a napok, újra előveszi a jegyzetfüzetét, és ezúttal felhívja.

Julia ott van-e, kérdezi. Igen, itt van. Beszélhetek-e vele, kérdezi. Nem, hangzik a válasz, pillanatnyilag foglalt. De beugorhat, itt van. Ám Franck nem ugrott be. Lichtenradéba készült Grimme nagymamához, aki épp százat tölt, akinek ellopták a takarékkönyvét, és egyébként is, dolga van még. Nem ment el. Két nap telt el. Moziban ült és kocsmában, ott, ahol Anja korábban dolgozott. Anja elment, örökre el, hisz ismersz, és te is engem. Összeszedte a dolgait és elköltözött. Ha elköltözött, ám legyen. Úgyis elegem van belőle, mondta magában. Habár tudta, hogy ez nem így van.

Három nap múlva újra telefonál. Julia ott van? Igen, itt. Beugrom. Neu­köllnig megy, a Karl Marx út egyik oldalutcájában parkol. Azt mondják, Neukölln megváltozott az egyesülés óta. Ebből ő semmit nem vett észre. Még mindig tele van ezekkel az álüzletekkel és álvásárlókkal, és alapjában véve úgy néz ki, mint Duisburg sétálóutcája tíz évvel ezelőtt. Egy kicsit körbejár, majd betér a csendes kisutcába, ahol a bolt is van. Altberlini hangulat, törökösen megkavarva. Kebab-borágó. Szemben egy sarki kocsma, Holger lámpása.

Egy ideig a lepergett, sötétbarna mázolású házbejáratnál ácsorog, majd megnyomja a piros csengőt, és hátramegy az udvarba, jobbra. Egy nő nyit ajtót. Arcán közönséges mosoly, lábán fehér harisnya. Szia, gyere beljebb, mondja, gyere csak. Ülj le, kérlek, a lányok is mindjárt bemutatkoznak. Jártál már nálunk? A félhomályba borult szobában leül egy fotelbe. A fotelen kívül széles ágy is áll itt, rózsaszín takaróval. A falon hatalmas tükör, benne az ágy megkétszereződik. Az ajtó és fal között amolyan nőgyógyászati szék, a szemben levő falnak tolva üveges ajtajú fehér szekrény. Vitrin. Az üveg mögött gyógyszeres dobozok és orvosi eszközök. Egytől egyig NDK-termékek, állapítja meg. Középen vibrátor. Nyugati gyártmány. Az ajtótól balra tévé. A képernyőn a Tutti-Frutti-Show fut, az egykori RTL-adás, nyilvánvalóan felvételről. Kinyílik az ajtó, a lányok sorra bemutatkoznak. Julia az utolsó. Egy szót sem szól, s egyetlen mozdulattal sem árulja el, hogy felismeri őt. Majd megkérdi: kit szeretnél? Különösebb hangsúly nélkül kérdi. Mire ő ezt válaszolja: téged. A lány megáll, elmosolyodik és ezt mondja: Te csak tudod.

Anjáról semmi hír. És ez jól van így. Valószínűleg már nincs is a városban. Franck az elázott utcákon át bemegy a szerkesztőségbe. A város, az maga az utcakép. Semmi több ennél. Az utcakép a fekete-fehér filmben, a cselekmény kezdete előtt. Délután újra ott van. Végigtrappol a lakáson. Az üzenetrögzítőn senki. A hűtő dugig tömve, kinyit egy ásványvizet. Két hét telik el. Franck később nem emlékszik erre a két hétre. Újra a telefon után nyúl.

Kora este van. Akár kocsmába is mehetne. Az Uhland Caféba vagy a Badenscher Hofba. Mindkettő a sarok mögött van. Ám ő feltárcsázza a számot. Igen, mondja egy ismerősnek tűnő hang. Júlia, kérdi Franck. Igen, feleli a nő, ismersz engem? Á, szóval az újságíró. Gyere. Mindig örülünk a vendégeknek. Máris kocsiba ül, s olyan gyorsan hajt, amennyire csak lehet, Wilmersdorftól Neuköllnig. Julia megüli, zöld szeme fölényes mosolyt szór rá. Szeretnél többet írni rólam?, kérdi, és derűsen felnevet.

Többet írni róla. Franck nem is gondolt erre. De talán ezt kellene tennie. És mégis mit írjon? Hol a szerkesztőségbe járt, hol a városszélre, és a marzah­ni gyerekekről írt meg a zehlendorfi zöldekről. Így teltek a napok, és az újság eseményeket gyártott belőlük.

Az autóban ül, az ablaktörlők mögött. A tél nedves, nem hideg, a tél nem igazi tél. Emberek suhannak el az építkezések mellett, akárha nem akarnák az építőmunkásokat zavarni. Mindenütt terelőutak és egyirányú utcák. Keletnyugat, mi a fene ez. Franck a wilmersdorfi lakásából egyre gyakrabban megy kelet felé, ott történik a legtöbb dolog, amelyekből aztán események lesznek, legalábbis egyesek így gondolják. Franck nem tartozik közéjük. Keletről aztán mindig igyekszik vissza, nyugatra, délre.

Tulajdonképpen most el kellene hagyni a várost. Szabadságra menni. A Kanári-szigeteken túrázni. Vulkánokat fényképezni. Francknak azonban dolgoznia kell. És mégis miért kellene most elmennie, most, amikor Anja is elment. Csak a gyűlölet jut eszébe, valahányszor Anjára gondol. Így védekezik vele szemben. Igen, erre gyanakszik. Majd újra megpillantja maga fölött a zöld szemet. Felhívja. Nem, nem hívja fel. Itt van a közelben, otthagyja az autót. Szalad, becsenget. Egy húszas évei végét taposó, katalógusszőke nő nyit ajtót. Még új.

Amint belép, így szól: Britta vagyok, igen, van még egy lány rajtam kívül. De ő most foglalt, szobára ment, mondja. Maradhatsz nálam, vagy várhatsz. Mindezt monoton hangon mondja. Franck megkérdi: Julia nincs itt? Julia?, kérdez vissza. Igen, feleli Franck. Az a zöld szemű filigrán. És elkezdi leírni őt. Á, Julia, nem, feleli a lány, ő már nincs itt. Nem jön többet. Gondja volt a főnöknővel.

Szóval elment. Franck beindítja a kocsit. A Karl Marx utcán halad fölfelé, a Hermannplatz irányába. Hirtelen éhség kapja el. Csak el innen, gondolja. Neuköllnben enni őrültség. Végigmegy a Kottbusser Dammon, át a hídon, s megáll a Paul Lincke-parton. Miközben eszik, arra gondol: meg kell találnom őt. És azt is gondolja: reménytelen. Valójában biztos nem is Juliának hívják, és majd semmit nem tud róla. Csak azt, hogy valahol a keleti részen lakik. Egy tömbházban. Talán Marzahnban. Vagy Hohenschönhausenben. Reménytelen.

Újra kocsiba ül, az utcák felismerhetetlenül robognak el mellette. Egy darabig céltalanul és túl sebesen száguld körbe. Aztán újra Wilmersdorfban köt ki. Rosszul van, betér a Blisserstraßén lévő Eva-moziba. Megnéz egy filmet – mintha már látta volna. Valószínűleg Anjával. Ő a fekete-fehér filmeket részesíti előnyben, a fekete sorozatot.

Franck kimegy a moziból, és a szomszéd talponállóban megiszik egy sört. Kérdezik, ő nem válaszol. Valaki otthagyott egy újságot. Belelapoz, és kiszúrja a nagybetűs társkereső hirdetést. Tegyük fel, gondolja hirtelen az újságíró-énje, hogy nem hagyta abba. Talán egy másik helyen dolgozik. Vagy saját szakállra, és akkor pedig hirdetést tesz fel. Ő maga is csodálkozik azon, hogy ennyire kitartóan érdeklődik Julia iránt. Számol.

A következő napokban Franck elolvassa a hirdetéseket. Néhányat bekarikáz. Nem győzik meg. Egy Julia nevű hirdetést keres keleti, hohenschönhausi vagy marzahni telefonszámmal. Talál is egyet, melyben otthoni és szállodai látogatást kínálnak fel. Talán ez ő lehet, gondolja. Kitépi a hirdetést, és a telefonkészülék mellé helyezi.

Két nap múlva felhívja. Ismeretlen női hang szól bele, ő pedig Julia felől érdeklődik. Igen, mondja a női hang, ki tudná közvetíteni. És ekkor leíratja a női hanggal Juliát. Nem mond semmit a kívánságairól, és arról sem, hogy Juliát keresi. Csak leíratja a női hanggal Juliát, mire azt gondolja, ő lehet az, s hirtelen így szól: otthoni látogatásra szeretném. A női hang azt mondja, rendben, és mikorra, mire Franck azt feleli, most, a női hang pedig elkéri a nevét és a telefonszámát, s hozzáfűzi, tíz perc múlva visszahívja. Franck leteszi, és néhány perc múlva már csörög is a telefon, újra a női hang az, és azt mondja, rendben, Julia négykor ott lesz.

Franck leteszi, és takarítani kezdi a nappalit. Aztán olvasni próbál, egy Paul Cainről szóló történetet, de nem tud figyelni, csak fel s alá járkál a lakásban. Csengetnek. Átmegy az előszobán és lassan kinyitja az ajtót, bele sem pillant a kukucskálóba. Valóban Julia áll előtte. Köszön neki, félreáll és nevet. A nő fürkésző szemekkel végigméri, majd hirtelen így szól: Á, az újságíró. Te tényleg akarsz rólam írni, teszi hozzá.

Leülnek a kanapéra. Franck megfogja a kezét. Julia cigaretta után nyúl. Egészen közel ül hozzá, szorosan mellette, teste a teste mellett. Pár perc, s már benne is van. Fent, a hálószobaágyon. Anja mindeközben egyetlenegyszer sem jut eszébe. Julia szeme közel az arcához. Majd újra távol. Julia elnyomja a cigarettát, szájon csókolja. Elmesélem neked az egész történetet. Franck feltűnés nélkül a hamuzó mellé helyezi a pénzt.

Valójában Lisának hívnak. Szünetet tart, de Franck nem szól semmit. 1989-et írunk, mondja, megnyitják a határokat. Nem néz Franckra, ehelyett az ablakot bámulja, melyen még beszüremlik a fény. Délután van, hamar beesteledik. Szóval a határok megnyíltak, és Lisa Nyugatra ment a férjével és a gyerekeivel. Úgy gondolta, tegyük meg, míg nem késő. Nem mintha éjjel ismét lezárták volna. Utólag ostobaságnak tűnik, de mit lehetett tenni, mondja.

Megismertek egy családot az utcán. Ahogy ez a fal leomlásakor gyakori volt, mondja. A fal leomlása. Franck előtt a tévéképernyő. Fékezhetetlen emberek: ijedt keleti emberek és kíváncsi nyugati emberek. Akárcsak a futball-világbajnokság döntője után. A fal építőköveiről szóló riportjára gondol, melyet akkoriban írt. Az amerikaiak műanyagba zárt építőköveket vásároltak a Ku’dammon. Az építőkövek eredetiséget igazoló pecséttel voltak ellátva.

Az emberek azt tanácsolták, mondja Lisa, maradjatok itt, úgysem lesz egyhamar semmi nálatok. Majd találtok lakást, s mi is segítünk nektek. Meghívtak minket. Hogy menjünk hozzájuk. Gyerekeik is voltak. S hogy nem akarjuk-e a karácsonyt együtt tölteni. És így született meg az ötlet, mondja Lisa.

Aztán a családjával hazautazott Halléba. Gyorsan eladták, amit kellett, s vissza Berlinbe, éjszaka. És máris kezdetét vette ez a színjáték ezekkel az emberekkel. Nekik négy gyermekük volt, Lisának három. Bármi történt, mindig Lisa gyermekei voltak a hibásak. Ha csetepaté volt a kertben, vagy valami történt a kapuban, lévén családi ház, mindig Lisa gyermekei voltak a bűnbakok.

Ezek az emberek egyetlen szobát bocsátottak a rendelkezésükre, és Lisa egyik közvetítőtől rohant a másikhoz, őrült módra újságot vásárolt, minden egyes vasárnap megvette a Morgenpostot. A férje ugyan kapott munkát, a nyugati részen, ám a lakbérek, melyek a hivatalos ingatlanpiacon futnak, megfizethetetlenek.

Minden idegesíti, az egyetlen szoba és a három gyerek. Iskolába járnak. Lisa is kaphatott volna állást, de akkor mit csinál délutánonként a gyerekekkel. A legtöbb rudowi játszótéren ez a felirat áll: Belépés csak felnőttel. Így hát játszótérre járt a gyerekekkel, nagyjából fél éven keresztül. Novembertől márciusig, áprilisig. Minden oldalról csak a nyomás, így érezte. Azt mondta, visszamenne. A többiek viszont azt, maradj csak. Ő viszont: nem. Kudarc volt, mondja Lisa. De miért kellene az érdekeimet a gyermekeim kárára érvényesítenem?

Áprilisban meghozta a döntést. Bepakolta a takarókat. Vinné a gyermekeket, de azok nem akarnak menni. A gyermekek remeknek tartják az életet Rudowban, mert Lisának sok ideje van. Azelőtt reggel hatkor ment munkába, és délután négykor hozta el a gyerekeket az óvodából. Egy óra játszás, vacsora, fürdés, korán fekvés, mert ötkor kellett kelniük.

Azon a bizonyos áprilisi estén a gyerekek kész terrort gyakoroltak, de Lisa kiadta az ukázt: Csomagolni. A gyerekek sírtak. A nagyobbik lány annyira szerette az iskolában, a fia úgyszintén, a kicsi pedig imádta a játszótereket. Neee, nem akarok visszamenni a hülye Keletre, de Lisa azt mondta, itt nem megyünk semmire, jobb, ha visszaköltözünk. Végül megegyeztünk, a férjem és én, hogy mivel ő a pénzkereső, hát marad. Majd beültünk a kocsiba, a gyermekek és én. Éjjel fél egykor érkeztünk Halléba. Rettegtem az emberektől, hogy mit fognak szólni: Ezek elherdálnak mindent, aztán egyszer csak megint itt vannak.

Másnap elment a rendőrségre, nyugatnémet személyije lévén, a gyermekeinek úgyszintén, átjelentkezni, hogy munkát kereshessen. A rendőrségen pedig azt mondták neki, menjen át a belügyi osztályra, ott majd megmondják, hogy egyáltalán megtarthatja-e a lakást, én pedig, mondja Lisa, elmentem oda, remegő szívvel, hogy mégis mi jöhet még. Előttem hatvan ember, ugyanazzal a problémával, leforrázva, tehát nem vagyok egyedül ezzel a gonddal, ez legbelül megnyugtat. Szerencsének mondhatom, hogy a lányom, a kisebbik beteg volt, taknyos, náthás, majd összeesett, és a belügyi osztályon elmeséltem ezt-azt a gonoszokról, és azt is, hogy nem bírtam már azt a nyomást és azt a rendszert, ezért döntöttem úgy, hogy visszatérünk Keletre. Gratulálok, Görg asszony, legyen ilyen is, aki ezt belátja. Magamban azt gondolom, ti idióták, ha ti ezt tudnátok. Igen, a gyerekek, mondja, hisz látszik, hogy teljesen ki vannak készülve. Megtarthatja a lakást.

A takarókon és egy széken kívül, amiket a barátnőmtől kaptunk, ebben a halléi lakásban az égvilágon semmi nem volt, mondja Lisa. Lisa – Franck még szokja a nevét. Julia, Lisa. Sem függöny, sem edények, semmi, mondja. És a személyim sem volt még a kezemben. Ezt mondtam hát a barátnőmnek, Wiebkének, meg kellene szerezned a pénzt a számlámról, aláírom a csekket, s te elhozod nekem a pénzt. És ez így ment egy darabig, a férjem ugyanis nyugati pénzt keresett, nekem azonban keleti pénzre volt szükségem. A számlán már nem volt sok. Egy ismerősöm megelőlegezett valamennyit, abból vettem edényt és evőeszközt. A férjem pedig Nyugaton bevásárolt, és hétvégente leutazott hozzánk. Ilyenkor azt mondogattam, hogy nyugati látogatónk érkezik. Utazótáskával jött, kipakolt. Rama margarin és kivis sütemény és farmercuccok és egyszer színes kövecskékkel kirakott ruha is és fodros szoknya. Péntek esténként ért haza, és vasárnap indult vissza Berlinbe.

Szeptember elejéig ment ez így, mondja Lisa. Munkát kerestem, három órára, takarítást. Mindig arra a napra vágytam, amikor ki tudjuk cserélni a pénzünket. Amikor el tudom venni a férjemtől a pénzt. Háromezer, ennyit keresett akkoriban, néha még négyet is. Soknak tűnik. De neki is szüksége volt pénzre ott fent, Berlinben, hogy meg tudjon élni, és nekünk is szükségünk volt rá idelent. Szekrénysort is tudtunk vásárolni és ágyat és gyerekágyat és ruhásszekrényt is.

A gyerekek totál megbolondultak. A kicsi az óvodában csavarodott be, a többieknek az iskolában csökkent a teljesítőképességük, ez nyilvánvalóvá vált. Hisz Nyugaton sokkal lazább a tanügyi rendszer, még a tanáraikat is tegezték. Az egyik tanárnő itt, Halléban a kis csibészemmel nem tudott kijönni, a másik tanárnő a nagyfiammal. A legkisebb egész nap az óvodát szapulta és jeleneteket rendezett. Nem akar többet járni, s az étel is szar, mondta.

A bevásárlásokat pedig nem is lehet egy napon említeni: ha Berlinben mentem a COOP-ba vagy a Reicheltbe, teljesen más volt, mint ha Halléban az ABC-be ugrottunk be. A gyermekek joghurtot akartak, tejszeletet, banánt, duplót, kindercsokit, s a gyümölccsel is ugyanígy volt. Olyankor már nem akartak almát enni. Az egyesülés óta nem vásároltam almát. Nem eszem, s más sem a családból. A kivit szeretik. A férjem aztán kilószámra hozta Berlinből. No meg az ivótej. Itt is volt ugyan, de nem vanília- és csokiízű. Maradtunk volna ott, ahol voltunk, mondták a gyermekek.

Aztán itt is minden megjelent a boltokban, de uzsoraáron: nem tudtam megvenni. Nem tudtam egy joghurtért három-négy márkát fizetni. Meg egy Palmolivért huszonegy márkát. Lisa eloltja a cigit. Franck rápillant a kezére. Minden ujján egy-egy gyűrű. Szórakozottan bámulja őket. Az egyiket megcsavarja, a középső ujján levőt. Ez a férjemtől van, mondja.

A férjem mindig is Berlinbe vágyott, mondja Lisa. Akkor arra gondoltam, talán lakáscserével megoldhatjuk. Hallé olyan, akár egy ugródeszka. Egyszer, miközben reggelizek, kávézom és cigarettázom, fellapozom az újságot, s olvasom: Kiadok négyszobás lakást Marzahnban, keresek négyszobás lakást Halléban, és arra gondolok: nagyszerű, egyáltalán nem rossz. Szolgáltatás jeligeszáma megadva. Tudtam hát, hova kell mennem. Kérelmezést írni. Felkínáltam egy négyszobás lakást, s ezen felül még százhatvan márkát. S megadtam a telefonszámom.

Feladtam a levelet. Pár nappal később már csörög is a telefon, igen, megkaptuk a lakáshirdetését, szívesen megnéznénk. Ha nekem megfelel, egy órán belül. Én meg azt felelem, hát persze hogy jöhetnek, s a férfi már az elején így szól, tudod, mit, mielőtt elkezdenénk itt keresgélni, kivesszük ezt a lakást, s kész. Tehát igent mondott. Szeptember eleje volt, s én ennyit fűztem hozzá: van egy feltételem: hogy az újraegyesítéskor Berlinben szeretnék lenni. Mire ő azt felelte, semmi gond, összepakolunk, és tizennégy nap múlva lehet költözni.

Összeszedtem a dolgainkat, mondja Lisa, s a férjem felbérelt egy költöztetőcéget, akik aztán két nappal az újraegyesítés előtt már ott álltak Halléban a lakásunk előtt, s mindent felpakoltak. Bőgni kezdtem. Ott vannak a barátnőim s a szomszédnőm is. Mindannyian segítettek. Azt mondom, most Berlinbe költözünk, s ez most már végleges.

Wiebke megkérdi, nem akarod-e átgondolni, én meg azt felelem, nem, el innen, Berlinbe, akkor végre megint együtt lehetek a férjemmel. És ott álltam, a fák hirtelen tarkákká váltak, a szemem megtelt könnyel. A legszívesebben azt mondtam volna: kicsomagolni, maradok. De vonatra ültem, és ennyi volt.

Azóta soha többé nem voltam Halléban. Valahogy félek ettől. Olyan gyakran írták, hogy gyere már, de én azt hiszem, félek ettől.

[…]

Berlin nyugati felén nagyon jól érzem magam, mondja Lisa, de a keletin ott a csalódás. Ott túl sok minden emlékeztet arra a helyre, ahonnan jöttem. Ha kinézek az ablakon, szintén tömbházat látok. Virágok vannak a teraszomon. Fél méter széles, három méter hosszú. Jó, hogy látom az eget, s látom a repülőket. A repülők a szabadságot jelentik számomra, ami nekem nem volt régebb, mondja. Franck mosolyog. És mivel ilyen magasan lakok, és épp ott van a légifolyosó, még azt is látom, milyen gépek szállnak. Pont szemberepülnek velünk, a házunk felé, igen. Ha tehetném, kiköltöznék Tegelre, a kifutópálya mellé. Lenyűgöznek a repülők, mondja Lisa, és Franck nevetni kezd.

Szenkovics Enikő fordítása

Richard Wagner 1952-ben született Lovrinban. Bánsági sváb író, az Aktionsgruppe Banat egyik alapítója, vezetője. Hosszú ideig a Szekuritáté célkeresztjében állt, számos meghurcoltatásban volt része. Herta Müller irodalmi Nobel-díjas írónő első férje. A temesvári bölcsészkar elvégzése után Vajdahunyadon tanár, illetve a brassói Karpatenrundschau című lap temesvári tudósítója. A munkától és publikálástól való eltiltását követően, 1987-ben kivándorol Németországba. Berlinben él, irodalmi munkásságát és köteteit számos díjjal ismerték el. Az itt közölt szöveg a Lisas geheimes Buch című 2007-es regényének részlete.

‍