Líra most

Másfél éve próbálok írni a könyvről, érthetővé tenni a fenntartásaimat, amelyek a metamodernizmus modelljének az erdélyi fiatal költészetre való applikálhatóságával kapcsolatosan felmerültek bennem. Valami nem passzol, ezt a homályos érzésemet igyekszem kifejteni, hangsúlyozva, hogy nem vitatom a kötet megjelenésének rendkívüli fontosságát (turnéztam én is a szerzőivel), valamint az új irodalmi elmozdulások jellemzésének, értelmezésének, megvitatásának szükségességét, amihez elengedhetetlen lépés egy ilyen jellegű, markáns felvezetéssel indító, iszonyú nagy munkával és figyelemmel összeállított antológia.

Előrebocsátva fő bajomat: a metamodernizmus Akker és Ver­meulen-féle koncepciója, amelyet a címtelen föld szerkesztői vezérfonalul kínálnak a kortárs fiatal erdélyi költészet értéséhez, olyannyira megengedő és tág, jól hangzó, de helyenként zavaros elméleti konstrukció, amely bár jórészt találó jellemzése adott generáció (ezt most szintén tágan kell érteni) közérzetének és világképének, értelmezési modellként kevéssé tűnik termékenynek vagy messzire vezetőnek néhány általános poétikai sajátosság megragadhatóvá és normatívvá tételén túl. Lehet a saját korlátoltságom, de akárhányszor olvastam végig az antológiát, a bevezető és a verstömb alig tudott kölcsönhatni bennem. Azaz a versek értelmezésekor inkább csak kivételes, mondhatni illusztratív esetekben éreztem hasznát a metamodernizmus keretének, például maguknak a szerkesztőknek az alkotásainál, nagyobb lélegzetvételű, összegzőbb hajlamú poémákban vagy olyan tételek pillanatában, mint „a hit a szélsőségek szépségében” (Fischer Botond: Marijuana). Egyéb munkákat olvasva is az az érzésem, hogy kurrens kidolgozottsági fázisában konkrétan a műértelmezéskor kevéssé revelatív a metamodernizmus fogalmi apparátusa. Például Nagy Anna tanulmánya az alapos elméleti összefoglaló után végül egy kivétellel – Simon Márton Polaroidokja esetében mutatkozik igen hasznosnak a metamodern koncepció – nem is annyira a metamodernizmus modelljét alkalmazza, hanem az intermedialitás mozzanatait és jelentésrétegeit térképezi fel négy kortárs kötet elemzésével.¹ Regényekkel sokkal összecsengőbbnek tűnik egyelőre a modell, lásd ehhez Selyem Zsuzsa paradigmaváltást jelző minielemzéseit² és Ádám Szilamérnak a D. F. Wallace kultikus regényéről írt tanulmányát.³

Miközben az előszó teljesen korrekt abból a szempontból, hogy fogalmi tisztázásokra törekszik, kontextualizál társadalom- és irodalomtörténeti távlatban, ismerteti a posztmodern utáni törekvések definiálási kísérleteit, és kitér a kötetben szereplő művek jellemvonásaira, feltűnő, hogy André Ferenc és Horváth Benji mennyire problémátlannak mutatnak be bizonyos tendenciákat, amelyek a metamodern kulturális logikába íródnak bele. Például azt állítják, hogy a metamodernben a közös műveltségnek az egymással párhuzamos műveltséghalmazokra való szétesése következtében egymás mellett szinte gond nélkül (14.) megférnek a nagyon különböző, olykor radikálisan egymással szembeforduló vélekedések, ideológiák, attitűdök stb. Holott még az antológiában is találunk írást, amely épphogy – pajkos iróniával ugyan – a közös (nyelv, konszenzus) meglétének vagy hiányának paradoxonait problémaként kezeli. „annyira lesújtott, hogy az első francia, akivel / beszélgetek, nem ismeri a prototípust, a sok / másolat és hamisítvány közül nem villan ki vakító / egyértelműségével az eredeti / késpenge egy tengerparton heverő test kezében”, „bár kétségtelen, egy ilyen alkalmi úton együtt utazók / a kénytelenül megosztott téren kívül nem osztoznak másban / kivéve, ha úgy alakul az utazás maga, hogy az megpecsételi / sorsukat, közös véget kerekít a párhuzamos életeknek / mint a leszakadó Szent Lajos hídja” (Láng Orsolya: egy strucctenyésztő nyara).

Összefügg ezzel egy másik elnagyolt metamodernista állítás: ti. a művek általános érvényességre való törekedése (12.), reakcióként az igazságok és az állítások posztmodern irónia általi kiüresítésére és dekonstruálására. Nem derül ki az antológiából, miként jön létre az általános érvényesség – nehéz is lenne ezt kitapintani ilyen szövegmennyiség alapján –, de a kelet-európai kisebbségi lét mint közös meghatározottság és – ha nem is minden esetben reflektált vagy poétikai eljárásokon keresztül érzékeltetett, de mindenképpen megnevezett – valóság többször említésre kerül. [Kis kitérő a címtelen föld alcímében vállalt címkékre. Terheltek, de nem látom értelmét mindegyiken lovagolni, elfogadom módszertanilag szükséges, eligazító kategóriáknak („fiatal”, „líra”). Még az „erdélyi”-be sem bonyolódnék most bele, mert elég zavaros dolgok sülhetnek ki, mint ahogy némi logikai bukdácsolásnak lehetünk tanúi, amikor a szerkesztők Balázs Imre Józsefre hivatkozva az erdélyiséget az olvasási attitűdben vélik megragadhatónak – de hamar rátérnek a szerzők identitáskomponensére, a kisebbségiként való (ön)meghatározásukra, amelynek következménye a másságra való állandó reflexió (amelyről nem írják konkrétan, de implikálható, hogy a művekben is tükröződhet, tehát nem is annyira az olvasó térfelén van a labda), hogy végül mégis egy ettől elemelt identitásról adjanak számot: „Nem a jó–rossz, román–magyar, többség–kisebbség vagy egyéb bináris oppozíciók mentén képződik meg az identitásuk, hanem egy fluid, heterogén tapasztalás nyomán, mindenféle összetett alanyok és állítmányok súrlódásában” (6.). Elég bonyolult dolog ez.]

Érződik ugyan az általános érvényesség igénye a kötetben felvonultatott versekben, mégis kevésbé jön létre valamilyen valódi univerzalitás. 2021 augusztusában egy Zsobokon tartott művészetelméleti összejövetelen a Borbély András és Székely Örs (jelen antológiában szereplő szerzők) által vezetett műhelyben arra jutottunk – mielőtt meddő vitába torkollott volna a beszélgetés a „posztmodern” egzakt definíciójáról –, hogy a címtelen föld darabjai legtöbbször nem lépik meg a szintet (ezt most nehogy minőségileg értsük) a személyes, epizodikus stb. felismeréstől az univerzalitás síkjáig. Azóta többször elgondolkodtam, miért is vágyunk univerzalitásra ahelyett, hogy beletanulnánk a partikulárisan más átélésébe, de rövidre zárom kérdésemet azzal, hogy jelen esetben azért, mert ezt ígéri a kötet előszava. A versek túlnyomórészt elbeszélő jellege, az epizodikus vagy magánesemények példáira alapozó gondolati futamok, a fokozott vallomásosság (pl. Horváth Benjinél, Kali Ágnesnél), de még a kapitalizmuskritikából származó víziók (pl. Borbély Andrásnál) is szűkebb körben determináltak. A k-európai fíling sem annyira megteremtődik a versekben, mintsem megidéződik az olvasó számára potenciálisan/remélhetőleg familiáris referenciák, valóságelemek említésével. Egyébként, ha a metamodernizmus szerint oszcilláció van a végletek között, a halmazok gondtalanul megférnek egymással párhuzamosan (de egymással nem kölcsönhatva), akkor ebből milyen univerzalitás jöhetne létre? Tovább: ha ez is meg az is belefér, egyszerre és problémátlanul, végeredményben a „metamodern” ernyő nem jelöl sokkal többet annál, mint hogy a „posztmodern” kategórián kívánunk továbblépni.

Ha az antológia elméleti felvetéseihez úgy közelítünk, mint keresési kísérletekhez – amint ezt a párbeszédre invitáló szerkesztők sugallják –, mégiscsak közelebb lépünk annak körvonalazásához, hogy miből áll a kortárs fiatal erdélyi líra tágas tárháza. A címtelen földben szereplő alkotásokból jó néhányat már ismerhettünk folyóiratközlésekből és egyéni kötetekből, így együtt azonban nyilván szembeszökőbbek a mintázatok. A címtelen föld elengedhetetlen kiindulópont annak, aki tájékozódni kíván a kínálatban, de az elméleti összegzés vélhetőleg mégis induktívan, az egyes művek, szerzői korpuszok figyelmes és szoros olvasata felől végezhető majd el.

A bevezető találó megállapításai szerint a 26 szerző költészetét általában jellemző vonások a vallomásosság felerősödése, a metareflexív irónia, az autofikciós identitáskérdés, az ökológiai válság problémája, a társadalmi és szociális kérdésekhez való kapcsolódás, a szegregáció problematizálása, a személyesség lehetőségeinek boncolgatása, a történelemhez, az örökölt hagyományokhoz, a családszerkezetekhez való sajátos viszonyulási lehetőségek, a trauma, a kelet-európai léthez való viszonyulás újragondolása (16–17.). Fontos észrevétel, hogy „a referenciális játékok nem diakronikusan nyúlnak vissza az időben, hanem szinkrón benyomások lenyomatai” (18.). Az az egészen megengedő hozzáállás már kissé gyanús, miszerint „nem csak az nem egyértelmű, hogy a versbeszélő milyen pozícióból szólal meg, hanem az sem, hogy milyen attitűddel. A posztironikus rezonancia állandó mozgásban tartja a szövegeket, ezáltal pedig plurális olvasatot engedélyez. Ez gyakran paradoxonokat eredményez, amelyek viszont nem kioltják, hanem pont hogy erősítik az adott verseket” (19.). A plurális olvasatok, a paradoxonra építkezés gyakran valóban erős műveket eredményeznek, érteni vélem, mire céloznak a szerkesztők, de többször találkozunk a kötetben azzal, amire eddig azt mondtuk, inkább negatív előjellel, hogy zavaros, homályos. Oszcilláció ide vagy oda, nem mindig irodalmi erény, ha valami annyira nem egyértelmű, hogy szétesik.

A továbbiakban összegezni szeretnék négy – főként tartalmi – csomópontot, amely köré szerveződni látom a címtelen föld verseit, nagyjából a szerkesztők által kiemelt jegyekkel összhangban, azzal a megjegyzéssel, hogy az antológia nyilván csupán egyfajta merítés, a hangsúlyok más léptékű válogatásban, az egyes költészeteken belül eltolódnak.

Egyik legfőbb jellemző a szociális érzékenység által irányított fókusz, amely érzékenység nem független a közérzeti vagy akár generációs elemektől, és a kapitalizmuskritika mellett az apokalipszis válik ismerős motívummá. Megvilágító lehet e lírára nézve is Takáts József megállapítása az újrealista magyar prózáról szólva, miszerint „a »csöndes forradalom« utáni irodalom művei, mondhatni, nem esztétikai autonómiára törekszenek, hanem az esztétikai érvényességgel együtt (vagy inkább azon túl) társadalmi/politikai érvényességre is.”⁴

A leginkább kiérződő/felvállalt attitűdök az irónia, a cinizmus, a szánalom, a naivitás, érzelmi reakciók közt a szorongás és a félelem, váltogatva vagy egyidejűleg. Varga László Edgár többszörösen önreflexív játékai között akár az „oszcilláció” paródiájaként olvasható, amikor „arra gondolok hogy a világ mégiscsak egy szar hely / aztán arra hogy a világ mégsem annyira szar hely / mert ez végül is csak döntés kérdése / és én hol így döntök hol úgy / nehogy valaminek a lehetőségét elmulasszam” (marius meg egy magyar nő), a rímek mulatságossága azonban nem oldja teljesen a következtetés súlyát: „van levegő csak nem ott ahol épp kell / belülről lassan fojt meg mint a légmell / csak kiesnek a szavak a számon / még mindig saigon” (saigon). André Ferencnek a romániai rendszerváltást követő 30 év dezillúzióit összegző, a bújocskaverseny győztese című versében olvasható egyfajta igény a társadalmi berendezkedéssel való leszámolásra az abba való beleolvadással egyszerre: „szelídítsd magadhoz elfojtásaim / áldd meg a tanult & örökölt gyengeségeim / mert én már nem állhatom”, hiszen „a forradalom egy harmincéves válóper / & nem tudjuk még h kinél marad a gyerek”. A bizonytalanság kifeszített pillanatai, mélység s rettenet, kitüntetett momentumok lehetősége és elutasítása Fischer Botond linearitást is megbontó kompozícióiban, ahol „Csak néhány slendrián csoda: / nincs bennem félelem, / hogy miből futja majd fűre, / hogy ki nyeri a választást, vagy / hogy a menekültáradat betemet, / csak a rettenet, hogy az Atya majd / engem is jól kiszemel. / Ízlelem a szentelt hiányt: / a kertész az kertész, az kertész, / az kertész, / csak nem hiszem el, nem hiszem el” (Előzmények). Gothár Tamásnál, Vass Csabánál és Visky Zsoltnál találunk olyan verset, amely a társadalmi panoráma egy kiszolgáltatott szegmensét pásztázza, miközben a szemlélői pozíció is valamelyest periférikus: „és akiknek olyan a szemük, / mintha délutánonként egy mocsárban áztatnák őket” (Vass: Ezek miatt); „s mit tudom én, mit látnak ők, hogyha most szétnéznek innen” (Visky: Save!). Kemenes Henriette különleges arányérzékkel tud súlyos mondatokat elhelyezni: „végighallgatott és hallgatott végig / mint lemészárolt gyerekben a jövő” (Holtudvar), Kulcsár Árpád pedig a keserűséget feszíti ki állandó vászonná, amelyen a „másodfejből tanult kelet-európai / igazságaink” (Négy hapaxantia), az idővel, a léttel és mértékegységeinkkel kapcsolatos kétségek rajzolódnak ki, miközben „a történet szövetén meg átvérzik halálotok” (pogány mise a csertési holtak testi üdvéért). Sánta Miriám Ikonjában „minden tányér tartalmában ott lapul a félelem, / hogy egyszer majd nem lesz”, „a nyomornak saját ideje van”. A bizakodás csírája fedezhető fel Horváth Benji verseiben a gyógyulásba vetett hit kifejezésének ismétlése által (Először mindig hálát adok), amely kontrasztba kerül a fokozott szorongással és apokaliptikus félelemmel, amelyet a szöveg úgy csatornáz a vallomásba, hogy recitatív jellegének köszönhetően éppen nem csordul túl: „31 és fél éve születtem 30 éve szabad kelet-európai / országban élek így nézünk ki milyen érzés 30 éve szabad / kisebbségben élni”, „ciszták vannak a vesémen és háború a fejemben / de mindennap meditálok és hiszek a szeretetben” (30 to infinity). Borbély András lázálomszerű kinyilatkoztatásai „Közép-Kelet gyermekei”-ről (Totemállam), már-már luciferi rendszerkritikái gondolati szinten arra jutnak, és megoldásaik révén is színre viszik, ahogyan „Diszkurzív ellenpont sehogysem lehetséges. / A maradék gyönyöre ez, / áradás után mit partra sodort a hullám, végül beépül a talajszerkezetbe” (Szórványgazdálkodás). De talán mégis lehetséges, ha újra eljön a sejtelmes „Melchiades kora” (Klímarózsa).

Másik fókusz a nyelv és a jelentés bonyolult viszonya a társadalmi környezethez. Lehet ezt érteni egészen konkrétan, mint Benke András Gunoi című versében, ahol a lírai én sokáig azt hiszi, hogy a román „gunoi” (=szemét) szó az azt ismételgető kéregető neve, vagy Székely Örs Zeneiskola Brassóban című művében: „és nem értem teljesen a madarak szomorúságát és a románt”. Gondos Mária Magdolna Dagonyájában a család azzal szembesül, hogy a nyelv s a fogalmak átverték őket: „A buzi szó a tévéből ered” – érvényteleníti az anya a homoszexualitást, a gyermek számára pedig „Ami az apa szájából ered, / az nem szó, hanem köpet.” Sztercey Szabolcs versei nyelv és tapasztalat egymásba oltottságával leplezik le a különféle rendek lebontási és újrarendeződési lehetőségeit. Kulcsár Árpád a hívása a nyelv és a fogalmaink elégtelenségeit viszi színre szintén vallomásos és mégis eltartott módon: „felhívott anyám és mondta hogy apámnak nem / jósolnak már időt az orvosok / hogy az orvosok eztán az időt már nem apám légzésében akarják mérni / na jó anyám nem úgy mondta hanem hogy / fiam apád meg fog halni”.

Ugyanakkor az expliciten a nyelvre irányuló reflexiók mellett egészen sok példát találunk arra, amikor a nyelvben rejlő lehetőségeket aknázzák ki szinte nemes egyszerűséggel a költők a nyilvánvalónak a visszájára fordítására. Mărcuțiu-Rácz Dóra apró mozzanatokba viszi bele a finom dinamikák érzékeltetését, a „mind” és az „én” halmazait hirtelen választja el egymástól egy kiszolgáltatott helyzetben: „nevetünk mind, csak én nem” (amikor el akartam adni). Nagyobb szövegegységben olyan mondatpoétikai megoldások vonulnak végig, mint Fischer Botond Marijuana versében a „nem érdekelnek” főmondat rekurzív ismétlése és alárendeltjeinek egymásba ágyazása, amit lezár a csattanó –„és hogy a kisfiammal vajon / mi van” – a felelősség feszültségével (hacsak nem úgy értelmezzük, hogy ez az utolsó mondat is a „nem érdekel” alárendeltjei közé tartozik). Példa ez arra, ahogyan a kortárs költészetben gyakran a szintaktikai választásokban jön létre a többértelműség, a feloldhatatlan paradoxon.

Harmadikként a testnek mint tapasztalatközvetítő felületnek és a magán–közös határvonal folytonos újraegyeztetésének a terepeként való megjelenését emelném ki. Gál Hunor műveiben a test-által-lét képei sűrűsödnek össze élet-halál-születés örökségében: „kicsiny földjük pedig kitermelt / magából minden holttestet”, „lábuk alatt szétcsúszott tapintat” (\hús\), „a lét elviselhetetlen igénye” (\gerinc\). Győrfi Katánál a szövegvilág tartópillérei az álmok, a nyugtalanság, a vágyak és a burokteremtési kísérletek, én és a bőröm című verse, ahol „nyugalmat izzadok magam köré”, az önnyugtatás non plus ultrája a maximális testi-lelki befele fordulással.
Juhász-Boylan Kincsőnél nyugtalanítóan montírozódik egymásra magzat-szerető-csomó viselkedése a lírai alany testével/ben, amit a keresetlen nyelv csak fokoz (csütörtök délután fél kettő körül), Kali Ágnes pedig balladai iszonyattal működteti a párhuzamot a leuralás mint kegyetlen társadalmi gyakorlat (lásd a szarvas testének leszorítását) és az elengedés mint magánkapcsolatbeli döntés között (Möe­bius). Kemenes Henriette a mindennapi banális pillanatokkal dolgozik: „Reggel van, anyám cigizik, köhög, / háta rázkódó dombjáról / súlyos göröngyök pattognak lefelé” (Mikor az öregekről beszélek, nem anyámról beszélek). Ozsváth Zsuzsánál az állati figurák és az emberi látás zökkentik ki egymást, miközben „Fáj ezt az őszes tekintetű kutyát szeretni” (Május egy) és „Állok az erdő szélén, / valaki hátulról belök a sűrűjébe” (Innuendo). Láng Orsolya a gesztusok és a hatalmi dinamikák zavarba ejtő komplexitását veszi észre éles szemmel: „és egyáltalán elképzelhető-e egy állapot / amelyben a segítséget nyújtó a kiszolgáltatott / és a szenvedő élvezete / csak hipotetikus” (a fagyott kéz-hipotézis). Sánta Miriám versei a saját test revendikálásától (Amilyen lehet) egészen a közösségiség ideáljával kapcsolatos szkepszisig jut el („Talán el kellene mennem innen, / valahova, ahol a közösség nem kötelesség”, Címtelen föld), azt keresve, mi lehet a saját, az autentikus az adottak közepette. Sánta versei felől érteni vélem a metamodernizmus teoretikusai alkotta „atopikus metaxis” kifejezést, amely azt a nem-helyet jelöli, ahol az általánosan érvényesnek a megvalósulása létrejöhet: a „címtelen föld” szintagma sűríti magába a társadalmi téren kívüliséget, a Hétfőn meghalsz vers pedig a társadalmi idő felfüggesztésével adódó felszabadultságélményt keresi: „Ezért az üres megnyugvásért, / hogy többé nem vagy homokóra”.

Ha már társadalom és megkötések, a 4. tematikus fókusz a család és az „örökség” tág kategóriája, amely visszacsatol a közérzetlírához és a kelet-európai tárgyi valósághoz is. Gothár Tamás (anyám arról beszél hogy zajlik otthon az élet) és Sárkány Tímea (hazaút, kispárnával) feszes dramaturgiával teszik láthatóvá, miként írja újra a családi dinamikákat egy-egy nagyszülő betegsége. György Alidánál hátborzongató a fojtogató anya/gondoskodás polipallegóriája (Polipanya), Kali Ágnesnél az apa hiánya a harag és fájdalom állandó helye (4). Kulcsár Edmond verseiben a családi események összefonódnak az elhagyatott utca képével (Str. Dunării), a családi helyzet és mintázat inkább a beletörődés, mintsem a lázadás hangján közvetítődik.

Külön szegmenst szentelhetnénk az apaverseknek: Fischer Botond, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, Serestély Zalán talán legmegrendítőbb poémái tartoznának ide. Most csak Serestély verseire térek ki röviden, amelyek egyetlen nagyobb ívű kompozíció részei lehetnének. Az apa halálának, a gyásznak és az apává válás élményének artikulálási kísérletei körül kap helyet bennük a poszthumán szempont, a ráció kritikája, a kapitalizmus kritikája, a kollektív trauma, miközben a szintaxis, a központozás elhagyása és a sorok tördelése rést hagy a többértelműség számára: „… / vagyok csak én is / és nincs ki azt mondhatná / fia voltam rettegve / mindent mi véréből rám örökült” (apacsend).

A versek megszólalói nehezen találják a szabadulást, de néhány kép erejéig felvillan egy-egy új dimenzió: a háromszáz szaladó nyúl látványában (Kemenes Henriette), a vályogtéglahattyúfa elképzelésében (Kali Ágnes), abban, ahogy hallgatjuk „alapos figyelemmel, ahogy / madarak sírnak bennünk” (Sárkány Tímea), „mert amíg járni csak lábainkon lehet / addig én kopoltyúkat növesztek majd / és folyami sirályok szárnyai alól / eszem ki az atkákat / küldjétek hozzám a küklopszokat / ők tartanak a tenyerükön engem” (Vass Csaba). Akárhogy olvassuk össze a fiatal erdélyi (metamodern?) lírikusok írásait, a jelek szerint bőven vannak itt költői világok, amelyekben érdemes elmerülni.

André Ferenc, Horváth Benji (szerk.): címtelen föld. fiatal erdélyi metamodern líra. Hervay könyvek 1. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2020.

Jegyzetek

¹ Nagy Anna: Metamodernizmus és intermedialitás a kortárs magyar irodalomban. In Kerti József – dr. Keszeg Vilmos (szerk.): Szövegek, folyamatok, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság – Kolozsvár, 2015, 207–225.

² Selyem Zsuza: „Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.” A szem, 2019. 03. 22. https://aszem.info/2019/03/az-igazsag-megszabadit-de-csak-miutan-vegzett-veled/ 

³ Ádám Szilamér: A Végtelen tréfa az amerikai metamodern prózairodalmának kontextusában. Korunk, 2021. június, 55–62.

⁴ Takáts József: Az inga visszaleng – Elbeszélő próza a kétezres években. Helikon irodalom- és kultúratudományi szemle, 2018/3., 337.

‍