Limbó (részlet)
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 12. (890.) SZÁM – JÚNIUS 25.Valahol a medence közepén, a köddel itatott völgyek domborulatában, messze a legközelebb fekvő településtől, a dűlőút végi állomás bomladozó falán a jegypénztár mellett szomorúan lekonyul egy 2012-es református naptár jobb sarka. A lap közepére nyomtatott templom fele teljesen lekopott, valószínűleg a valós építmény is nagyrészt megcsonkult már a gyülekezetével együtt, a jegypénztárosné, Florica azért még mindig tartogat magánál egy Mária-képet, és kitartóan visszaragasztja minden egyes alkalommal a lehulló sarkot. Most is rajta tartja megsavanyodott kezét, miközben körülnéz a szürke előtérben. Várja, hogy hangosan nyikorogjon az ajtó, mint régen, mikor jártak errefelé emberek, de csak egyetlen alakot lát a peron felé néző párás ablakon keresztül. Sóhajt egyet, lefújja a port a naptárról, majd visszasétál a helyére az üveg mögé. Már rég nem ’12 van, gondolja, de azért vonatok még mindig járnak.
Nagy nap volt ez az állomáson. Florica amúgy sem tűri a rendetlenséget, de most mindennek tisztának és rendbe szedettnek kell tűnnie. Valaminek muszáj volt kompenzálnia az ökölméretű törést az egyik ablakon, a legalább hatszor letörött ajtó szerencsétlen visszaillesztését, a megsárgult falakat és a levegő legmélyebb rétegében rejlő galambürülék bűzét. Ő megtette, ami tőle telik: legszebb ruháját vette fel, szemhéjára felkente azt az élénk türkiz festéket, amellyel még harminc évvel ezelőtt tipegett be az állomásra, haját kontyba rendezte. Ráncaira természetes viselkedést erőltetett, próbálta nyugtatni magát, miközben csücsörített szájára rúzst kent. Csak Vilmos nehogy elkergesse szerencsétlent.
Ránéz az órájára. Szinte már hunyorítania kell, vékony téglalap alakú az óralap, a mutatók alig férnek el benne, de még öt perc lehetett az érkezésig. Kinézne az útra, de az állomást ismét éteri köd borítja, szemüvege nélkül a szempillájáig sem lát el az ember. Florica legalábbis biztos nem. Feláll, észreveszi, hogy a falon lógó tájkép nem áll egyenesen, megigazítja, ötször átrendezi az asztalán az eszközöket, majd meghallja, hogy az ajtó óvatos nyikorgással feltárul. Nem néz ki, némán követi, hogy mit tehet az érkező. Az ajtót behajtja, hál’ istennek nem szakadt le, cipője keveset kopog, nem a jegypénztár felé közeledik. Rövid hangú, tétlen fütyülés hallatszik, majd az is elhal. Florica kezével a hajához ér, éppen annyira, hogy elhitesse magával, hogy ezúttal tökéletes, majd az elválasztóablak felé indul, és kikukkant az előtérbe.
A kopottas, már nem lehet eldönteni, hogy kék vagy szürke műanyag székeken egy fiatalember ül. Kutató szemei épp a plafon felé irányulnak, valamit követnek. Florica is feltekint, le kell hajolnia egy csöppet, hogy azt láthassa, mint a fiatalember. Mikor észreveszi, mérgében felkiált.
Fir-ar să fie! – csapna is egyet az asztalra, de észreveszi, hogy a fiatalember ijedten felugrik a székből, felé néz, meglátja, hogy mérges hajladozásokban kapta rajta, és zavartan eltekint. A szék okozta törésszerű hangra szárnycsapkodások visszhangja erősödik fel a helyiségben, majd egy galamb suhan el légies mozdulatokkal a jegypénztár előtt. Florica kiront a szabadba, feltépi az állomás ajtaját, majd csillapított idegességgel és hessegetéshez hasonló hangokkal tereli ki a madarat a ködbe. Az ajtóhoz fordul becsukni, de már túl késő. Annak csavarjai a korábbi agresszivitástól kiröpültek, és a deszka erőteljes csattanással landol a földön. Florica érzi, hogy az előbb a füle mögé simított hajszálai ismét az égnek állnak, de a haragtól és a szégyentől kivörösödött arccal így is a fiatalember irányába fordul, aki már az ajtó mellett térdel és motyog valamit.
Vă ajut? Adică da, sigur că da…
Haggya csak – mondja Florica, végigsimítva a ruháját. – Haggya csak, ájjon föl.
A fiatalember feláll, térdéről lesöpri a port. Magas, botalkatú fiú, csontos arccal, barna, oldalra simított hajjal, vászonnadrágján még ott éktelenkedik a kosz okozta szürkeség, túlságosan bő inge átizzadt a bordáinál, kalapját a mellkasához szorítja. Nem élt volna túl egy hetet sem akkoriban. Florica meglepődik a gondolaton.
Elnézést kérek, azt hittem… tehát hogy azt hittem, románul kell majd… mindegy is, elnézést. Jó napot kívánok, Kovács Sebő vagyok! – kofferjét leteszi a földre és kezet nyújt. Florica ugyanezt teszi, mire a fiatalember ügyetlen módon megfogja és csókot nyom a kézfejre. Zavarodottságban elkapta volna, de tudta, hogy valószínűleg elmondták neki az őrsön, hogy ő neki ez tetszetős, ezért inkább elvörösödik.
Haggya csak, tudok én magyart is. Mongya csak, könnyen idetalált? Merem remélni, hogy nem volt probléma a tuggya… fránya köd!
Ne aggódjon emiatt, nem jelentett gondot – válaszol Sebő mókásan. – Igazi kaland volt.
Az ajtó helyén tátongó lyuk mögött a szürkeség némán sűrűsödik. Florica letekint a földre helyezett kofferre.
Bízom benne, hogy abban az egyenruha van. Kapja fel magára, mehet oda hátra a pénztár mögé. A mosdószobát nem ajánlom, még összepiszkíttya véletlenül magát.
Sebő hevesen bólogat, majd hátramegy átöltözni. Florica ismét megigazítja a haját, és meri remélni, hogy frissen vasalt ruhával küldték el ide a fiút. Mély levegőt vesz, letekint az ajtóra, majd a kinti ürességbe. Dumnezeu să fie cu noi în aceste vremuri.
Sebőn meglehetősen bambán áll az egyenruha, de legalább bele van vasalva a nadrágba az él, a gallér kipréselve vonul végig a nyaka körül, és úgy-ahogy, de ki lehet belőle nézni, hogy az állomáson dolgozik, és nem csak kedveltetésből bújt valami maskarába.
Már most mondom magának, hogy ne érje meglepetés. – Florica belefogott előre eltervezett mondókájába. – Magát azért tették ide, hogy az érkező vonatokat irányítsa, és szolgáljon ki minden kérelmet, mely a feletteseitől érkezik. Na már most, lehet, csalódásként éri, de errefele a vonat olyan ritkán sem jár már, mint a madár. Ha jár, ne számiccson arra, hogy egy lélek is leszáll majd róla, vagy egyáltalán arra, hogy egy lélekkel is találkozik majd, ameddig itt dolgozik. Maga csak csinálja azt, amit mondanak, és akkor minden rendben lesz. Mongya, hogy nem ijesztem meg ezzel. Csak tudja, el kell mondani az ilyeneket. – Csak ekkor vett lélegzetet. – A Vilmos szobájában fog lakni, tuggya, kell váltani a műszakot, éjjel-nappal folyamat. Kihagytam volna valamit? Remélem, nem rémült meg.
Az őrsön azt gondolják, hogy képtelen vagyok az egyik lábamat a másik elé helyezni – nevet a fiú. – Tessék elhinni, mikor azt mondom, hogy örök életemben erre a feladatra vágytam, és mindent úgy fogok tenni, ahogyan azt maguk kívánják. Vilmos úr is itt van?
Végül is… igen – mondja Florica, inkább saját magának. – Nos hát, kövessen csak akkor.
Kopogó léptek igyekeznek a peron felőli ajtóhoz. Florica megmarkolja a kilincset, az ajtóhoz simul, tekintete óvatosan az ablak felé terelődik, majd a fiú irányába.
Jobb lesz, ha először én megyek ki… – mondja, majd éppen annyira nyitja ki az ajtót, hogy ő maga kiférjen.
Sebő egyedül találja magát a teremben. Mögüle süvítő hangok érkeznek a köd mélyéből, majd később helyére teszi az ajtót, ez lesz az első feladata, ha mást nem szabnak ki neki. Fülét megüti a jegypénztárosné tompuló hangja, talán ordibál, ha nem is, csak ő beszél valakinek, aki messzire van tőle.
Vilmos! Bocsásson meg, de… megérkezett a fiatalember. Tudja… akit küldtek… az őrsről. Öhm, persze, hogyne. Természetesen – léptek közelednek az ajtó felé. – Sigur că da – hallja a reménytelen mormolást Sebő, mielőtt kinyílna az ajtó, megjelenik a jegypénztárosné, ő pedig egyet hátralép.
Tuggya, bocsásson meg, de tuggya, Vilmos csak később fog önnel találkozni. Addig segítene az ajtót a helyére tenni, kérem?
Sebő igyekszik egy pillantást lopni az ablak felé, ahol korábban megpillantotta a foszladozó kör alakot. Már nem lát senkit, azért próbál nem csüggedni, és lelkesítő mosollyal az arcán keresni kezdi az elhullott csavart és nekilát a munkának. Egészen éjjelig más feladata nem volt, befejezte a szerelést, bolyongott az elcsöndesült váróteremben és igyekezett mosolyogni ahogy elkapta az üveg mögül Florica tekintetét. Megpillantja a falinaptáron a közeli faluban található templomot, már nem úgy néz ki, ahogy a képen, mint ahogy ő sem az, mióta ott konfirmált. Nőtt még azóta, de arca ugyanolyan pattanásos és vörös maradt, szerette faluját, de azért világot akart látni. Bízott Istenben, hogy végigkíséri útján, s ha az út ezen a roskadozó állomáson vezeti végig, ám legyen. (…)
A Méhes György tehetségkutató pályázat III. helyezettje próza kategóriában, „senior” korcsoportban.