Leni Riefenstahltól Kelly Reichardtig – Cannes-i fesztiválnapló 2022

Reggel 6 óra 55 perc: álmos szemmel nyúlok a telefon után, kikeresem az éppen aktuális napot a weboldalon, majd amikor 7-re vált az óra, őrült nyomkodással elkezdem befoglalni a megnézni tervezett filmeket. Ráadásul mindezt már napokkal a fesztivál előtt, ugyanis a tavaly bevezetett online jegyrendszernek köszönhetően már négy nappal előre le kellett foglalni a jegyeket, így a vörös szőnyeg még a fesztiválpalota környékén sem volt, amikor mi – igaz, még otthonról – a programot és a rendre lefagyó foglalófelületet böngésztük. „Jó napot! Igazából kétszer ennyiért is kiadhattam volna a lakást, na de érezzék jól magukat!” – fogad bennünket a szállásadó már a helyszínen, akinek remek lakását többen közösen béreltük már tavaly is, de ez alapján nem biztos, hogy jövőre is lesz pénzünk rá. De nem érünk rá sokat töprengeni ezen, mert várnak a mozitermek, amely sötét vermek elől még a nyári időjárást idéző verőfényes napsütés és a tenger enyhén sós illata sem tántoríthat el.

Az első nap legnagyobb élménye a megragadhatatlan szépségű, szavakkal leírhatatlanul sokrétegű filmeket készítő amerikai rendezőnő, Kelly Reichardt életműdíja volt, amit a Rendezők Két Hete szekció szervezőitől vehetett át. „Szüleim nem sokra becsülték a könyveket – mesél egy gyerekkori sztorit a színpadon a rendezőnő –, de amikor egyszer nagybátyámmal a városból egy olyan könyvvel tértem haza, melynek borítóján egy nő mosolygott, kezében kamerával, anyám megnézte, majd azt mondta, remélem, ennek a nőnek az élete egyszer a tiéd lesz.” Meghatott taps és könnyek morzsolása a zsúfolt teremben, amikor pedig elül a lelkesedés, hozzáteszi: a könyv Leni Riefenstahlról szólt. De róla lesz még szó.

Szerda reggeltől a fesztiválpalota információs pultjánál lehetett a „hivatalos” No Putin kitűzőket átvenni, ami jól jelzi, hogy az első napok mennyire az orosz–ukrán háború jegyében teltek. A nyitóünnepségen maga az ukrán elnök jelentkezett be, az első bemutatott versenyfilmet pedig az orosz Kirill Szerebrennyikov rendezte, aki ugyan otthon rendszerellenes alaknak számít (néhány évig még házi őrizetben is tartották), de közben annak a Roman Abramovicsnak a kegyeltje, aki vagyonának nem kis részét a putyini rendszernek köszönheti, és akiért a rendező a sajtótájékoztatón fel is szólalt. Filmje – állítása szerint – már sok évvel ezelőtt elvérzett az orosz kultuszminisztérium pályázatán, mert volt mersze arra a köztudomású tényre alapozni történetét, hogy Csajkovszkij meleg volt, és csak képmutatásból házasodott meg.

Csütörtökön derült fény az új jegyfoglaló rendszer rugalmasságának jótékony hatására, amikor a Mariupolban az oroszok által megölt litván rendező befejezetlenül maradt dokujának vetítésére soknapos várakozás után végül másfél órával kezdés előtt sikerült jegyet foglalni. A nap legnagyobb szenzációját azonban végül egy elveszetten bóklászó szamár szolgáltatta. A szamárbőgésről egyszerűen IÁ-nak címzett filmben a veterán lengyel rendező és színész, Jerzy Skolimowski az experimentalitás határát súroló képi effektekkel és asszociatív montázzsal írta újra Robert Bresson fél évszázaddal korábbi klasszikus történetét (Vétlen Balthazár). Frissessége, innovativitása és állandó megújulásra való képessége, valamint rengeteg jelentésrétege miatt ez a lenyűgöző mozi az egész fesztivál egyik legkiemelkedőbb alkotása volt, amivel újfent bebizonyosodott, hogy a valódi felforgatást nem a fiataloktól várhatjuk.

Pénteken csak reggel 9-től kezdődött az első vetítés, így épp belefért egy röpke futás a napsütötte tengerparton, ami segített helyrezökkenni az első napok filmdömpingje után, ugyanis nagyjából ekkorra szembesültem azzal, hogy az online jegyfoglalás valóban lehetővé teszi akár napi hat film megnézését is – már csak az ehhez szükséges mentális kapacitások biztosítása hiányzott. A délutánt a disszidens egyiptomi versenyfilm, a Boy from Heaven uralta: Tarik Saleh és több főszereplője is Svédországban él, az alapból Kairóban játszódó filmet pedig az Egyiptomhoz képest még mindig liberálisnak számító Isztambulban forgatták. Az iszlám világ legfontosabb felsőoktatási intézményének számító Al-Azhar egyetemen játszódó történet a világi és vallási hatalom belharcait és kibogozhatatlan összefonódását mutatja be egy nyugati szemnek kissé banálisnak ható thrillerben, azonban a film legvégén itt el nem árult fordulat szokatlanul kritikus fényben mutatja meg a piti hatalmi játszmáknak alárendelődő vallásfilozófiát.

Az este sok filmínyencet a Rendezők Két Hete szekció mélyen a föld alatt található mozijában ér, hiszen a tavaly még versenyben futó Mia Hansen-Løve újabb filmmel jelentkezett. Az Egy szép reggel történetére és alapproblémájára a fesztivál vége után néhány nappal már csak a jegyzeteim képesek emlékeztetni, viszont egyetlen színészi pillanat kitörölhetetlenül vésődött belém. Léa Seydoux a nem túl barátságos öregotthonban elhelyezett, demenciaszerű betegségben szenvedő apjától bumlizik haza a külvárosból kora este a buszon, és miközben apja egyre sanyarúbb állapota könnyeket csal a szemébe, visszakérezkedő SMS érkezik a nős-gyerekes pasitól. Szavakkal lehetetlen leírni az arcán megjelenő árnyalatok sokaságát, amikor a nő egyszerre küszködik a könnyeivel és a hirtelen rátörő örömérzéssel, valamint annak nem feltétlenül helyénvaló mivoltával. Léa Seydoux már A feleségem történetében is nagyot alakított, ezzel viszont végleg bizonyítja, hogy a legnagyobb színészóriásokkal vetekszenek képességei.

Másnap reggel ugyancsak az ínyencek gyülekeztek a chilei Patricio Guzmán dokumentumfilmjére, amely a metrójegy árának emelésekor kirobbant forradalomról és az annak nyomán elindult alkotmányozási folyamatról fest tőle szokatlanul optimista képet. A nap legjobban várt filmje, a Triangle of Sadness (A szomorúság háromszöge) végül az Arany Pálmát nyeri majd, de teljesen érdemtelenül: A négyzettel is fődíjat szakító svéd Ruben Östlund ezúttal egy kellőképpen át nem gondolt, indokolatlanul hosszú, gondolatilag és rendezőileg üres, jelentéktelen filmet készített. Este viszont Cristian Mungiu legújabb mozija érkezett a cannes-i vásznakra: a 15 évvel ezelőtti második filmjéért Cannes-ban „megkoronázott” rendezőtől azóta várjuk a következő nagy szenzációt, de az már egyértelmű, hogy nem az R.M.N. lesz az. Pedig a román újhullám alkotásai közül ez áll a legközelebb hozzánk, erdélyi magyarokhoz, hiszen a Ditróban meghurcolt Srí Lanka-i pékek történetét dolgozza fel egy fiktív, soknemzetiségű, a vásznon a festői Torockó által eljátszott faluban. Mungiu számunkra hízelgő megközelítése nem a magyar rasszizmus eseteként tálalja az eseményeket, hanem inkább a véglegesen periferizálódó, az elmaradottság, a szegénység és a kivándorlás nyűgjei által sújtott kelet-európai frusztráció folyományaként értelmezi azokat. A film azonban talán éppen ezért mesterkéltnek hat (hiszen a történteket meghatározó alaphelyzetbe belenyúl), valamint szinte emészthetetlenül túlterheltté válik a globális/európai állapot, a romantikus szál és több szimbolikus eseménysor összekapcsolása révén. A művelődési házban zajló népgyűlés egysnittes nagyjelenete viszont sokáig emlékezetes marad majd.

Vasárnap reggel Ferivel és Jankával vágtatunk a Kritikusok Hete szekció női elsőfilmesének bemutatójára, és miután mindannyian könnyben úszó szemekkel botorkálunk a napfényre a vetítés után, megállapítjuk, hogy ez lányos apák és apás lányok filmje. Az Aftersun (Charlotte Wells alkotása) egy depresszióval küzdő apa nyaralása tízéves lányával, annak minden esetlenségével, kényszerűségével és fájdalmas felszabadultságával. Visszafeleúton belebotlunk a Croisette-en pihengető Péterbe, aki figyelmeztet, hogy a War Pony a fesztivál legjobb filmje – a városszéli multiplexben éppen egy óra múlva kezdődött az utolsó vetítése, úgyhogy némi átszervezés árán negyedóra múlva már a buszon ülök. Az indián rezervátum perifériája az elhanyagoltság és az elhagyatottság olyan szintjét képviseli, amelyet elképzelni is nehéz: szedett-vedett házakban munka nélkül tengődő családok, kallódó egzisztenciák, közszolgáltatás pedig még szórványos tömegközlekedés vagy szemétszállítás formájában is alig létezik, és az egyetlen pénzkereseti eszköznek a dílerkedés tűnik. A komplex történetvezetésű filmben két párhuzamosan futó történetszál ér egyre közelebb, majd végül össze, és egy olyan világot mutat be, amelyet egyszerre sújt az amerikai gazdaság szerkezete, az őslakosok számára létrehozott rezervátumok ellentmondásai, a végtelen szegénység és ezek középpontjában a szétzilálódó, elmálló, emberinek is alig nevezhető kapcsolatok.

Hétfőn már túl voltunk a fesztivál felén, innentől kezdve a fáradtság egyértelmű jelei mutatkoznak mindenkin, a filmeket röpke bebólintások kezdik „megvágni”. Szerencse, hogy belefért a napba egy gyors ebéd, olasz barátommal, Marcóval felfedeztünk egy eldugott, remek olasz kifőzdét, ahol a ránézésre nyolcvan körüli Papa Nino tüsténkedett a konyhában és a vendégek között. A nap eseménye a kortárs film egyik legizgalmasabb figurájának, az ukrán Szergej Loznyicának az archív dokumentumfilmje és annak érzelmes bemutatója volt, ugyanis a legújabb háború árnyékában a második világháborús hátország pusztító gépezetének létrehozását és működését archív felvételekkel dokumentáló A pusztítás természetrajza fájóan aktuálisnak hatott.

A nap legjobban várt bemutatójának díját viszont a (még) mindig kultikus rajongással körülvett David Cronenberg új filmje vitte el: már reggeltől autogramokra és potyajegyekre utazó rajongókkal telt meg a fesztiválpalota környéke, és riasztó mértékben megnőtt a környező utcákban furikázó luxusautók száma. A Crimes of the Future (A jövő bűnei) egy olyan disztópia, amelynek középpontjában az emberi szervezetet érintő genetikai változások állnak: a klímaválsággal kapcsolatos átalakulásokra reagálva az emberek műanyagemésztését lehetővé tevő új szerveket kezdenek növeszteni. Ráadásként a fájdalomérzés is leépül, amelynek köszönhetően az egymáson és önmagukon végzett műtétek válnak mindennapos látványossággá ebben a testhorrorban, amely valahol a Karambol és az eXistenz 21. századi, silányabb és didaktikusabb verziójaként értelmezhető.

Másnap kora reggel vágok bele a fesztivál másik nagy ígéretébe, a valamikor a kétezres évek elején az Oldboyjal Nyugatra berobbant Park Chan-wook szövevényes mozijába. A dél-koreai mester persze most is a műfajokkal játszadozik, de a Decision to ­Leave című új filmet szerencsére nem a kissé már unalmas újrajátszás határozza meg, hiszen a melodráma és a neo-noir ötvözetéből önállóan is megállni képes történetet és feledhetetlen jeleneteket hoz létre, mindezt ráadásul a világ képi és/vagy nyelvi leképezhetőségének szofisztikált történetbe illesztése teszi intellektuálisan is izgalmassá.

Villámgyors kávé a sajtószobában, és már rohanok tovább: szűk húsz percem van a második román film, a Metronom kezdéséig. A hetvenes évek elején egy tanév végi házibulin nyugati lemezeket meg Szabad Európa Rádiót hallgató középiskolás fiatalok története talán kisebb formátumban, de a román Megáll az időként értelmezhető. A rendszer farkastörvényei, a szülők elvárásai és a kivándorlás kockázatos lehetősége közé szorított fiatalok a film itt most fel nem tárható fordulatai végén kimondatlanul a „jó, hát akkor itt fogunk élni” attitűdjét kénytelenek magukévá tenni. Alexandru Belc apró, „jelentéktelen” kis története a román új hullám legjobb napjait idézi, és szívbe markolóan teszi átélhetővé egy generációnak az alapélményét: az árulást, a félelmet, a privát viszonyok megbízhatatlanságát és a magunkat meghúzás gyakorlatának a megtanulását.

Több mellényúlás vagy pusztán érdektelen film után szerda délben jutok el a több mint húsz éve, még párizsi diákéveim alatt felfedezett Joao Pedro Rodrigues portugál rendező végtelenül szellemes kis fricskájára, a Lidércfény című fantasztikus musicalre arról, hogy a királyi család ifjú hercege a tradíciókra fittyet hányva tűzoltónak áll. A parodisztikus társadalomkritikával és homoerotikus feszültséggel fűszerezett film tökéletes felütés a cannes-i polgármester hagyományos szabadtéri várbeli sajtóebédjéhez. A finom rozék társaságában elfogyasztott hal sem jelenthet akadályt annak megállapításában, hogy a délutáni iráni film valószínűleg a versenyprogram egyik legjobbja. A Lejla és fivérei közel háromórás forgószél, amelyben gyorsan pergő, szenzációs párbeszédek segítségével száguldunk végig egy család önsorsrontó történetén, ahol a tágabb társadalmi összefüggések és a személyes karakterjellemzők drámai módon fonódnak össze. Miközben ennek a családnak a körülményekkel és felcsillanó lehetőségekkel való küszködését nézzük, úgy látunk rá a kultúrából, tradícióból fakadó problémákra, hogy közben szívfájdítóan rajzolódnak ki az egyéni tragédiák.

A napot végül az Un certain regard szekció izlandi filmcsodája koronázza meg, amelyben a rendező egy 19. századi pap nemrégiben megtalált nyolc üvegnegatívja alapján rekonstruálta a fotóamatőr hittérítő fiktív kalandját. A Godland különlegessége azonban nem is a képekből kisilabizált minimalista történetben ragadható meg, hanem abban a lenyűgöző vizualitásban, ami azt az érzést kelti a nézőben, hogy a képek nem egy rajtuk kívül álló történetet ábrázolnak, hanem maguk a történet. Az bizonyos, hogy ennél szebb képi világgal megalkotott filmet nem láttunk a fesztiválon.

‍

Utolsó reggel némi ügyeskedés és szerencse révén bejutottam Kelly Reichardt versenyfilmjének kevesek számára fenntartott elővetítésére – a film hivatalos sajtóvetítésének ideje alatt már a hazafele tartó gépen ültem. A Showing Up talán az egész fesztivál legjobb filmje volt eszköztelensége, szerénysége, tolakodásmentessége miatt. Ez a több önreflexív elemből építkező gyöngyszem egyrészt a tárgyi, érzelmi, fizikai és életvezetési törékenység finom története, másrészt a vállaltan nagyot nem mondás bátorságának és a belső emberi folyamatok vásznon való megtörténésének kiemelkedő példája. Olyan a film, mint egy észrevehetetlen csoda, sokáig csak anélkül nézed, hogy értenéd, miért és hogyan kerülnek a dolgok együvé, míg aztán egyszer csak összeáll előtted a kép, és attól kezdve szinte együtt lélegzel a vászonnal.

‍

A sors nagy ajándéka volt, hogy ezzel fejezhettem be a fesztivált, amelyen végül – az online jegyrendszer összesítése szerint – pontosan 45 filmet néztem meg. A díjátadót pedig az idei kiadást más meló miatt kihagyó Borival már egy pesti kerthelyiségben fröccsözve dühöngöm végig, miközben azért megállapítom, hogy nem csak a kifejezetten jó filmek miatt volt felemelő ez a fesztivál, hanem mert Cannes olyan franciás nagyvonalúsággal tért vissza a normál üzemmódra, mintha az elmúlt két év meg sem történt volna.

‍