Lélekfitnesz pillanatfelvételekben

Az idei Nemzetiségi Színházi Kollokvium karavánként működő fesztiválgépezete három Hargita megyei színház (a Figura Stúdió Színház mellett a Csíki Játékszín és az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház) közönségének nyújtott lehetőséget a különböző kisebbségi színházak előadásain keresztül saját jelenükre reflektálni.

A Kollokvium gyökerei egészen 1978-ig nyúlnak vissza, és nem is Gyergyószentmiklós a fesztivál bölcsője, hanem Sepsiszentgyörgy. A ’78-as kiadást követően két évet él meg a fesztivál: 1980-ben, majd 1992-ben kerül megszervezésre újra. 2001-től az akkor legkisebb erdélyi társulatnak bizonyuló Figura vállalkozik újra megszervezni és otthont adni a Kollokviumnak. A kétévente megszervezendő kisebbségi fesztivál így már sepsiszentgyörgyi, gyergyói és most már udvarhelyi, valamint csíkszeredai szakaszokat háta mögött tudó missziót teljesít.

A 14. Nemzetiségi Színházi Kollokviumról szóló fesztiválbeszámolóm egy töredékes képet – ha úgy tetszik, kóstolót – kíván adni a látott előadások és megélt kollokviumi blogger élet nyomán.

Az udvarhelyi szakasz Zayzon Ádám Töredék című kiállításának megnyitójával vette kezdetét. A kellékkészítő mester által megálmodott, saját kezűleg elkészített művek a fesztivál ideje alatt szabadon látogathatóak voltak a színház előterében.

Négy nagytermi és egy kísérőprogramként szereplő felolvasószínházi produkciót néztünk meg a négy nap leforgása alatt. A temesvári Állami Német Színház Leonce és Lénája a nagy leállás időszaka után születő első projektje a társulatnak. Niky Wolcz rendezése a humort és a pátoszt elegyíti. A filozófiai kérdéseket, amelyek a hatalom, államberendezkedés, szerelem, valamint a felszínes és mély érzelmek problematikáját boncolgatják, átitatja egy könnyed, önreflexív cinizmus. Büchner 19. századi drámájának színpadra állítása végig a meseszerűség benyomását kelti. A díszlet és a korhatást keltő jelmezek összhatása az erős sminkekkel, fehér arcokkal erre erősítenek rá. Az előadásba beépített audiovizuális eszközök (vetítés, zene) és a később megjelenő ruhadarabok engednek elrugaszkodni a múltból/meseiségből a ma valóságába. Ennél a fordulatnál érdekes, hogy a klasszikus szöveg és a látvány ellenpontozzák egymást. Viszont az az érzésem, hogy a klasszikus szöveg belesimult a többi kortárs elem elegyébe. Összességében a Leonce és Léna szépen megmarad a magának kijelölt keretek között, nem akar túlmutatni önmagán – így végeredményben a semmivel engedve el a nézőt. Másodszorra látva ezt az előadást, számomra vesztett élményjellegéből (talán a nagyobb tér miatt, vagy mert tudtam, mire számíthatok), de egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes a produkció.

A Biorobot felolvasószínház Botházi Mária azonos című tárcanovellás kötetén alapszik. Tamás Boglár és Bartha Boróka színművészek előadásában elevenednek meg azok a belső monológok, amelyekhez az erdélyi néző sajátos módon tud kapcsolódni. A felolvasószínház elsősorban a nőről szól. A női lét fekete-fehér, olykor kaotikus, bio, beleképzelt ideákban és elérendő vágyainkból fakadó (talán) fantomcélokban bővelkedő milyenségéről. Mindezt a humor és a szövegbeli poénok fokozásával bemutatva.

Nevetésben ezután sem szenvedett hiányt a közönség. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz negyedik alkalommal visszatérő Kokan Mladenović ezúttal Arisztophanész egyik ismert vígjátékát, a Madarakat dolgozta át, és nem is akárhogy. Számomra a fesztivál egyik legnívósabb előadásának bizonyult a Madarak. A rendező saját átiratában egy fúziót látunk: a háborúktól, nyomortól, természeti katasztrófáktól, éhínségtől, járványoktól menekülő embereknek nincs hová menniük . Sem észak, sem dél, sem kelet, sem pedig nyugat. Ekkor lépnek porondra a színészek (Jancsó Előd, Bandi András Zsolt), és az emberekkel együtt egy saját államot alapítanak. Létrejön Felhőkakkukvár, az áhított menedék. Az előadás koncepciójában erős. A metamorfózis, amely során az emberek madarakká válnak, egyszerre abszurd és sejtelmes. Ég és föld között csak úgy élhetsz, ha madárrá válsz. Arisztophanész eredetijéhez képest itt a két csavargó két színész, akik közül egyik rávilágít a színész/színház hatalmára a negyedik falon túli nézőre vonatkozóan. Ha akarja, parancsra énekel neki a közönség, vagy egy pillanatra az ölébe ülhet bárkinek. A konfliktus is a két színész között fog kialakulni, mikor is Felhőkakukkvár összetartó, ostromolhatatlan közösségébe megérkezik a rendező, akit egyik színészünk be szeretne fogadni, a másik viszont ellenkezik. A demokrácia győz, rendezőnk pedig ebben az új társadalomban szabadjára engedheti fantáziáját. Mladenović Madarakja remek válasz arra a kérdésre: ma miért csinálunk színházat? Vagy mi a célunk vele?

A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház Cselédekje számomra olykor kínos pillanatokat okozott. Próbálkozásai ellenére (koncertszínház-jelleg, vetítés, élő kamerahasználat) semennyire sem kortársnak mondható produkció, pedig ez volt az alkotók egyik fő célja. Az előadás kínossága pont abban rejlett, hogy ennyire erőltetni kívánta az amúgy kamaszoknál menő körítést. Jean Genet drámája a cselédek és az elnyomó úrnő viszonyán alapszik, pontosabban azon a terven, miszerint a két cseléd megöli a zsarnokoskodó madame-ot. Megjelenik a fojtogató hatalom és az elszenvedők lázadási vágya, de ez mégsem szül egy színtiszta vagy egyértelmű helyzetet számomra, valamely oknál fogva azt érzékeltem, hogy itt a cselédek már beteges módon fetisizálják ezt a fajta elnyomást és félelmet. Ha ez volt a cél, akkor nálam telitalálat. Viszont nem tudok semmit kezdeni ezzel az előadással 2023-ban.

A fesztivál két szakaszát összemosva két előadást állítanék párba: a Botos Bálint rendezte Kasimir és Karolinét és Vladimir Anton Pillanatfelvételét. Előbbit a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, utóbbit a Csíki Játékszín hozta el a fesztiválra. Mindkét előadásnak van mondanivalója, festőien láttat élettörténeteket, vannak kapcsolódási pontjaink a karakterekhez és a szituációkhoz. Szerelem, lojalitás, traumafeldolgozás, düh, vágyak és valóság ütközése – ezek mind-mind fellelhetők. Csak épp hiába a nézőtéren való rohangálás, vagy egy jelenetnyi partiba való aktív nézőbevonás. Hiába a környezetet nem kímélő, halmozó és pazarló életmód felmutatása műanyag poharakkal meg háborús övezetekből származó képek levetítésével. Az az érzésem, hogy ezekben az esetekben nem színházat, hanem filmet néztem, ami tele van érzelmekkel, igazán életszerű, de én mégis idegenként kívül maradok.

Meglepetésekben bővelkedett a Kollokvium gyergyószentmiklósi szakasza is. A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Are we human or are we dancers? előadása egy mozgásszínházi produkcióhoz képest inkább a verbális jelenlétre, mintsem a fizikaira épült. Az előadást jegyző koreográfus Ioana Marchidan, aki – ahogy a cím is mutatja – elsősorban az embert kereste minden táncosban. Ki is ő valójában? És mi más lenne a legjobb, legközvetlenebb mód arra, hogy lássuk egy ember lecsupaszított verzióját, mint a félelem. A táncosok vallomásai egyenként hangzanak el, olykor kilépnek „a táncos” szerepből. Nézőként teljesen egy próbafolyamat élményét nyújtja az előadás, ahol néhány mozgáselem repetitíven ismétlődik, éleződik, lassan áll össze a végső koreográfiává. A próba alatt pedig beleláthatunk végre szótlan táncosaink elméjébe, szívébe. A meglepetésszerűség pedig nem abban nyilvánul meg, hogy táncosaink beszélnek, hiszen rengeteg – elsősorban – színésszel rendelkezik a társulat, hanem a mértékek kibillenésében. Több prózai részt kapunk. Ez pedig nem feltétlen baj annak, aki nem a megszokott táncszínházi konvenciókkal felfegyverkezve ül be az előadásra.

A zárónap utolsó két előadása a kolozsvári Váróterem Projekt Alkésztisze és a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nép ellensége volt. Visky Andrej Alkésztisze igencsak alternatívra sikeredett. A görög tragédia új selyemköntöst kap. Az átirat pedig gazdagodik egy plusz alvilági jelenettel is Horváth Benji tollából. Érkezéskor átmegyünk egy ajtón, ami később, több más funkciója mellett, az élők és holtak közti átjáró lesz. A modern adaptáció szövege roncsolt, absztrakt. Alkésztisz történetéből megmarad a főszál és a királynő tragédiája. A többi csak komédia. A szereplők és maguk a jelenetek is karikatúraszerűek, nevetségesek. Nem a pátosz, hanem a pátosz giccsének fokozása és az ebből fakadó komikum válik vezérelvvé. Az előadás teljesen kifordítja a dráma, de még az átirat univerzumát is. A mozgás, a vizualitás és az auditív képek hangsúlyosabbá, élesebbé válnak. A fehér térben rengeteg anyag keveredik: zöld növények, hatalmas sárga legófejek, tollak, diszkógömb, holografikus takaró, festék. Egy rendezett káosz: a gyász közepén önfeledten szlalomozik Alkésztisz (Pál Emőke) egy hoverboardon. A királynő valós tragédiáját még inkább kiélezi az őt körülvevő őrület. Szeretne ő újból a valóság része lenni?

Sokak döntenek egy ember sorsáról. Ez pedig a Keresztes Attila rendezte A nép ellensége vonatkozásában is abszolút kijelenthető. Dr. Stockman (Sebestyén Aba) kutatásai kimutatják, hogy a gyógyfürdőből megélő kisváros vize mérgezett. Felfedezését egy független lap szeretné publikálni, csakhogy a városvezetés a közérdekre hivatkozva mindent megtesz annak érdekében, hogy semmiképp se hozzák le a cikket. A minimalizált színpadkép mellé tömény intellektuális tartalmat kapunk. A dráma különösebb ismerete nélkül, az előadás teljes időtartama alatt tudni lehet, hogy milyen végkimenetellel fogunk szembesülni. Az előadás fórumszínházi módszereket használ, de nem úgy, ahogy arra számítanánk. A népgyűlés jelenetében Henn János Aslaksenként több kérdést is feltesz, a közönség soraiból pedig bárki szabadon kinyilváníthatja véleményét, meglátását a felvetett problémák kapcsán. Bár él ezzel az eszközzel az előadás, és az előadás kezdetekor kézbe kapott szavazócéduláinkat is felhasználhatjuk (mi döntjük el, dr. Stockmann a nép ellensége vagy barátja-e), mégis mindez csupán látszat, a demokrácia fogalmának palástja alatt elkövetett többségi érdek színjátéka.

A fesztivál hangulatának a folyamatos vándorlás szakaszról szakaszra vérfrissítést biztosított. Emellett pedig a kísérőprogramok sokszínűsége sem elhanyagolható: könyvbemutatók, kiállítások, az éjszakai élet pezsgését pedig különböző stílusú lemezlovasok és bandák zenéi biztosították: TóthÁrpiBuli, Actor’s Dzsem Session, Raklap Zenekar, Dj Nifty, Coolture Morjaques és a No Sugar. A Kollokvium saját Csak egy kávé néven futó podcastsorozata reggelről reggelre hozott össze – szerencsés esetben – egymás számára ismeretlen alkotókat egy jó beszélgetésre és persze kávéra. A fesztivál saját bloggercsapata, a Kolli-bacik kreatív tartalmaikkal, ötleteikkel, írásaikkal árasztották el a közösségimédia-felületeket, fiatalossá, energikussá varázsolták a fesztivált. Okoztak meglepetéseket a résztvevők, szervezők és még a társulatok számára is.

Összegezve a Kollokvium udvarhelyi és gyergyószentmiklósi szakaszát (a részleges rálátás szemüvegén keresztül) elmondhatom, hogy amíg a fesztivál megőrizte és tovább éltette a rá jellemző családias, inspiratív légkört és lendületes tempót, addig az előadások párbeszéde ezúttal elmaradt.