Lélegzik vagy összegörnyed

Az abúzus nem magánügy – legyen szó gyermekek ellen elkövetett, kortárs vagy párkapcsolati abúzusról, annak bármilyen formájáról. Akár bebizonyosodott, akár még csak sejthető, túl sokszor nézünk félre. Közben pedig túl közel vagyunk. 

Püsök Botond Túl közel című egész estés dokumentumfilmje a közelség összetettségéről, gyakran ambivalens jellegéről vall – a megbénító, traumatizáló közelségről, a közösség kirekesztő, megbélyegző közelségéről és a szeretet adta gyógyító közelségtapasztalatról, közben pedig arról a nehezen ledolgozható távolságról, amelyet az áldozathibáztatás és a közösségi kirekesztés eredményez.

A film úgy járja be szereplői traumafeldolgozásának lépcsőit, hogy közben nézőként reflektálhatunk: a képernyőn látott film nagyon egyéni élettörténetet mutat be, de kicsit sem egyszerit. Andrea családanya, színésznő, harcos. Elnyomott, kirekesztett, áldozat. Pirkó kislány, gyermek, akit a bántalmazó nevelőapja dehumanizál, kényszerít, áldozattá tesz. Bogyó az ártatlanság kócos kisfiúja, majd a kívülről jövő felgyülemlett feszültség felöklendezett hangja. A bántalmazó Pika gyermeke.

A film alaphelyzete a bántalmazó börtönből való korai szabadulása, az áldozatok előzetes értesítése nélkül. Ebből növi ki magát az a kétségbeesett kapálózás, ami a félelem, bezárkózás és kiszakadni akarás módozataiban mutatkozik meg. Mindezen életesemények helyszíne egy kis falu a túl gyakran idealizált, tündérvölgy-misztikussággal felruházott Erdélyben. És valóban: a madártávlatból bemutatott havas hegyek, valamint a zöldellő, fákkal körülvett közeg hívogató. Amíg bele nem süvít a falu közösségének recsegő hangja. A falu ugyanis mint egy kórus, nagy egészként zengi ítéletét Andrea és Pirkó fölött, minden kimondott szavával erősítve az áldozathibáztató diskurzusokat és felmentve az elkövetőt. Mintha csak Barabbást választanák, újra és újra. És nem kell egy erdélyi zárt közösségig menni a tabusításig, az áldozathibáztatásig és kirekesztésig. Püsök arctalanító gesztusa tudatos és bravúros, a test nélkül, csak hangként megjelenített bírálók, akárcsak a feldolgozott téma, az univerzalitás jelölői, bár a fókusz lokális: a falu lakóit látjuk a kisboltban, a távolsági járaton, a házak előtt és a traktorokon, beszélni nem látjuk – csak halljuk.

A film külső terei rezonálnak Andrea, Pirkó és Bogyó belső tereivel, a traumafeldolgozás fizikai megjelenítői. Ahogy változik a tér, úgy változik a szereplők lelkivilága is. A falu az elzárkózás, a félelem tere, Bogyó nem biciklizhet szabadon, és szigorúan csak a kapun belül játszhat, Pirkó feszeng a buszon a pillantásoktól és sugdolózásoktól, Andrea pedig csak egyetlen szomszéd nénivel tud beszélni, és kamerát szereltet a házra, amelyet aztán árgus szemekkel, nyugtalanul figyel. A film végigköveti a kiszakadni akarás és végül kiszakadni tudás nehézségeit, az Andrea szöveteibe ivódott aggodalmat és feszültségeket, a pszichológus hozzáértő segítségét, valamint a törvényhozás és jogrendszer feszességét, felkészületlenségét is. A térváltoztatással – a családnak végül sikerül kiköltöznie a faluból – kinyílik a világ. Andrea bokszedzésekre kezd járni, talán a félelem-ráncai is kisimulnak egy-egy pillanatra, Bogyó barátokra talál és elmehet egyedül a boltba, Pirkó pedig elkezd nyitni: barátja lesz, akinek őszintén mesél traumájáról, és külsején megváltoztat mindent, ami az áldozati szerepére emlékeztetheti. A film végére már nemcsak az abúzus miatt kényszerítve válik felnőtté, hanem természetesen, saját ritmusában, vállaltan is. Külső-belső változásait erősítendő, a film zárlatában Pirkó hangot is kap: nyíltan és felvértezve vall arról, hogy egyetlen áldozatnak sem kellene szégyenkeznie és bűntudatot éreznie.

Olvasatomban a Túl közel hű kór- és korkép. Körüljárja és megmutatja, hogyan viszonyul egy zárt közösség az áldozathoz és az elkövetőhöz, hogyan menti fel az utóbbit, csak mert a pap fia és a földutakat is leaszfaltozta, hogyan csapja be saját magát az áldott egy jó ember, biztos nem tenne ilyet struccpolitikájával, és hogyan lök ki magából a megalázó, földbe döngölő hangjaival egy családot, akinek támogatásra, a feldolgozás segítésére van szüksége. A beteg társadalom megnyomorít egy gyermeket, egy családot, majd belerúg még egy utolsót. Püsök Botond egy, a Román Televízió Magyar Adásában adott interjújában elmondta, számára ez a film a szeretetről szól – arról, ahogyan az anyai és gyermeki szeretetben meg lehet nyugodni, lehet építkezni és gyógyulni. Nézőként számomra a szereteten túlmenően arról a saját farkába harapó kígyóról, ami a társadalmunk, ami képes kitermelni és fenntartani bántalmazó struktúrákat. Az ellehetetlenülő felszabadulásról és a féltő erőről, a hiányzó védelemről és biztonságérzetről, az interiorizált szégyenről, az áldozati bűntudatról és a félrenézés általános jelenségéről.

‍

Túl közel, színes román–magyar dokumentumfilm, 85 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Püsök Botond. Operatőr: Püsök Botond, Bohács Tamás. Vágó: Bacskai Brigitta. Zeneszerző: Sperling Andor, David Stephen Grant.

‍