Leid + Hoffnung

A címben szereplő összeadás első tagját a következőképp lehet fordítani: fájdalom, baj, bánat, sérelem, sértés, panasz, sirám, siránkozás, töredelem, megbánás, törődés, gond, érdeklődés, gyász, temetés. A második teljesen egyértelmű: remény.
Werner Schulze (sz. 1951, Bécsújhely/Wiener Neustadt) passiódrámájának – és nemrégi kolozsvári bemutatásának – kapcsán érdemes a Leid főnevet ízlelgetnünk. A szopránra, baritonra, kórusra, két zongorára és ütőhangszerekre írt, „e világ szenvedéséért és reményéért” szót emelő opus 25. (2015) tizenkét részben, németül és görögül foglalja össze – részint kompilálja, részint kommentálja-bővíti-értelmezi – a szenvedéstörténetet. (Tudom, már a pünkösd felé kanyarodtunk, de minthogy a gregoriánus naptár szerinti húsvét előtti nagyhéten esett a kolozsvári koncertesemény, természetes és elkerülhetetlen a fáziseltolódás a Helikon utolsó előtti oldalán; megértésüket köszönöm.) Mi is tehát itt, Schulze összetett művében a Leid? Ha nem magyarra, hanem latinra fordítjuk, rögtön adódik magyarázat. A latin megfelelők között tudniillik előkelő helyen szerepelne a passio, ami leginkább a kínszenvedést jelenti, viszont egészen közel visz nyugati kulturális örökségünk jól ismert liturgiai és zenei hagyományeleméhez, amely az archaikus, Magyarországon és Erdélyben többnyire dór/moll tonalitású népi passióktól a bachi életmű monumentális alkotásaiig ível – mindkét végponton igazi remekművekkel. Ezen az íven elhelyezve a kortárs osztrák zeneszerző, karmester, kulturális menedzser (stb.), vagyis Schulze mintegy 85 perces zenei-irodalmi (sőt mozgásszínházi) passió-projektjét a zeneirodalmi hagyomány szintézisének és meghaladásának szándékát egyaránt felfedezhetjük. Kamarazenei – bár népes előadói igényű – alkotásról lévén szó, természetesen nem kereshetjük benne a barokk passióirodalom grandiózus csúcsait, az oratorikus szerkezet és a posztmodern szövegkezelés, az atonális hangrend és a plurális-művészeti vállalás – szöveg-zene, koreográfia – mégis nagyszabásúvá avatja. Schulze passiójában a klasszikus „szerepek” (evangelista, Jézus, a „felső fekvésű” szereplők – így például Pilátus, a felesége, Péter apostol, a zsidó főpap, az udvarbeli szolgáló, a római százados –, illetőleg az ún. turbák: a csoportszerepek – „a zsidók”, a katonák, az apostolok stb.) olykor összecsúsznak, valamiféle átjárást engednek meg egymásba. Így történhet például, hogy az evangélista/narrátor, Jézus, Péter és Pilátus ugyanazon a bariton hangon szólal meg – az erdélyi előadások alkalmával a „pontosan, szépen”, perfekt szövegmondással és oly művelten végigvezető Johann Leutgeb jóvoltából. Jézusnak ugyanakkor van egy „második” hangja is, talán a női princípiumot jelképező és kizárólag az evangéliumi részletek görög szövegét éneklő szoprán – Kolozsváron Sámson Melinda. Nehéz ezeknek a „szerepbeli” összemosódásoknak, kettőzéseknek, a bibliai szöveg német/görög ismétléseinek, az olykor igen lapidáris-töredékes extrabiblikus szövegrészeknek az igazi funkcióját biztos kézzel felfejteni. Vélhetőleg a zeneszerzői szabadságtudat egy olyan fokával van dolgunk, amely vidékünkön korántsem annyira magától értetődő. És egyáltalán... Schulze különleges passiójának erdélyi „megjáratása” (a kolozsvári Zeneakadémia után a Szeben megyei Hammersdorf/Guşteriţa/Szenterzsébet evangélikus templomában) azt az érzést ébresztheti bennünk, hogy a projekt gazdája, az Osztrák Kulturális Fórum mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna annak a közegnek a kulturális otthonosságérzetét, zenei komfortzónáját, amelybe e produkciót elvitte. Nem is annyira a zenei világ ütközhetett e helyi hagyományossággal, mint inkább a passiót kísérő mozgás-események, elsősorban a jórészt fogyatékos emberekből összeállt DIS.PLACE társulat (?), csoport (?) igen visszafogott koreografikus jelenléte, jelképes, illetve bizonyos egyszerű kellékelemek túlszimbolizált-minimalista mozgatásában kimerülő ott-levése.
Aki elsősorban ennek az istentiszteleti igényű koncert-performansznak a zenei világában óhajtott inkább megmerítkezni, azt akár meg is lephette az elégtétel. Az evangéliumi szenvedéstörténet drámájának találó, dinamikus, kifinomultan változatos kompozíciós megoldásain lehetett elcsodálkozni (ami persze épp a szakrális befogadás vagy elfogadás feltételének mondott ellen, jórészt elvonva a figyelmet a szenvedéstörténetről – a zene javára).