Legendáról jót vagy semmit?

„Sándor, ha istent ösmersz, most menj, s ne tedd tönkre az egyetlen legendát, mely fél évszázadig is életben tarthatja a nemzetet” – tanácsolja Vári Attila novellájában¹ Jókai a halálból visszatérő Petőfinek. Petőfi Sándor kultuszlegendává emelkedése csak fokozódott az évek során, ahogy azt a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor körüli botrány, a legünnepeltebb irodalmi évforduló és jelen kötet is illusztrálja. A közgazdászként dolgozó Berényi Anna nem először bújik kulturális ikonok bőrébe: 2019-ben Kossuth Zsuzsanna, 2021-ben Richter Gedeon gyógyszerész regényes életrajzát írta meg. Várható volt tehát, hogy a Petőfi-bicentenárium évében a költő kerüljön egy újabb munka középpontjába, és a Petőfi című regény első ránézésre ezeknek az elvárásoknak tesz eleget minden erényével és hibájával együtt.

Nem kis vállalás legendáról életrajzi regényt írni, még ha az a kétszáz éves időtávlathoz képest is részletesen dokumentált. Berényi Anna érezhetően alapos munkát végzett, a regény többnyire igazodik történelmi hátteréhez, különösen az Útirajzok szolgálnak ennek alapul. A Petőfi a költő életét, pályaképét beszéli el születésétől egészen a haláláig, mindezt rövid, részletesen dátumozott fejezetekben, amelyek néhány naptól több évet is felölelhetnek (értelemszerűen a rendelkezésre álló források függvényében). Érezhető a fejezetek és jelenetezés felépítésében egy erősen kortárs hatás és olvasmányosságra törekvés, a leginkább filmsorozatokból ismert függővég gyakori alkalmazásában: épp akkor ér véget egy fejezet, amikor Petőfi feszülten várakozik, életveszélyes helyzetbe kerül, párbajra hívja Vahot Imrét vagy eldönti, megkéri egy nő kezét. (Magyarázat lehet erre az eljárásra a regény „célközönsége”, amelyre majd később térek ki.) Ugyancsak az olvasmányosságot hivatott elősegíteni az, hogy a regény nyelve egyszerre kortárs és korabeli, ebből a kísérletből pedig olyan emlékezetesen suta mondatok születnek, mint: „kapott egy új nézőpontot, amibe sose gondolt bele korábban” (219.), vagy „a férfitest keménysége megzavarta, az új érzetek kikapcsolták az agyát” (274.). Ezek a mondatok anakronisztikusan hatnak a korszak ismeretében – még problematikusabbak akkor, ha figyelembe vesszük, kinek a mondatai.

Különös prózaírói döntés lehet, hogy Petőfi valóban regénybe illő életét maga a költő édesanyja beszéli el, sokszor valószerűtlen részletgazdagsággal. Felmerül a kérdés: hogyan ismerheti ennyire pontosan fia gondolatait némiképp háttérben hagyott édesanyja? Honnan tudhat a szinte édeshármasba torkolló kocsmázásról (59–90.) vagy Petőfi és Szendrey nászéjszakájáról? A mindentudó anya-elbeszélő kérdésére a regény végén kapunk magyarázatot, ugyanakkor a regényben néhány helyzetkomikumon kívül kevés fordulat indokolja az anyai nézőpont szükségességét: például ha az anya-elbeszélő Petőfi döntéseit kommentálja („valamit csak elrontottunk a nevelésben”, 123.), elgondolkodik az általuk nyújtott szülői mintákon (154.), vagy épp azt kifogásolja, hogy ritkán látogatja meg őket a fiuk. A kissé patetikus zárójelenetben is az anyai perspektíva hivatott fokozni a drámai hatást: „nem tudták és nem is érdekelte őket, hogy nemcsak egy ember életét vették el, hanem egy nemzettől vették el költészetének egy részét […]. A fiam elvesztette az életét, a világ a verseit. Hiányuk megmarad, ahogy a földön, úgy az égben is” (409–410.). Izgalmas lehetett volna az anya elbeszélői szemszöge, ha az nem csupán Petőfire korlátozódik: alig derül ki bármi a valódi Hrúz Máriáról, még a szerzői fantázia sem siet segítségére, mintha egyetlen szerepe csupán annyi lenne, hogy legitimálja a regény részleges elfogultságát főhősével kapcsolatban.

Prózanyelvét és narrációs technikáit tekintve a Petőfi középszerű, érződik ugyanakkor a bőséges ismeretanyag, amelyből építkezik. Nem bíz mindent a szerzői-olvasói képzeletre, a fennmaradt forrásokból alaposan merít. Ezt nem csupán a dátumozott fejezetek, hanem a regény terjedelmessége is jelzi, Petőfi hazatéréseiről, költözéseiről, munkáinak megszakításáról mind beszámol a regény: ha redundánsnak is tűnhet egy újabb pálfordulás vagy őrlődés vándorszínészet és irodalom között, mégis tökéletesen illusztrálja az örökös bizonytalanságot Petőfi magánéletében, karrierjében. Petőfi feloldhatatlan harca a kritikusaival különösen szórakoztató eleme a regénynek, akárcsak az Útirajzoknak: „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma.”² Ebben a regény sem köntörfalaz: Petőfije arrogáns, lobbanékony természetű, sem kritikusait, sem szerkesztői javaslatot nem hajlandó elfogadni: „Én előbb ölök meg egy kritikust, mint saját magamat”, nyilatkozza Czakó Zsigmond halálhírére reagálva (291.). Ugyancsak alaposan kíséri végig a regény Petőfi és pályatársai viszonyát, különösen Jókai esetében (akinek névváltoztatását még a regény is jelzi), a szívességek és viták örökös váltakozását, különösen Laborfalvi Róza
kapcsán. Továbbá beemel a cselekményhez releváns Petőfi-szövegrészleteket, többnyire ismertebb versekből, levelekből – véleményem szerint ezekből sokkal többet is felhasználhatott volna a regény. Terjedelmessége és kortárssá olvasható ambíciói ellenére reflektálatlanul hagy több lényeges problémát, például a 19. századi nők helyzetét. A kocsmában zaklatott pincérnő az elején csupán „idegesítően” felnevet, majd félrehívja a férfiakat; a Telekitől kapott cigánylány is „tudja, mi a dolga” (214.), Petőfi impulzív leánykérését Júlia barátnője próbálja racionalizálni („de azért azt el tudod képzelni, mit érzett”, 230.). Természetesen nem kérhetők számon a 19. században játszódó regényen mai normák, ebben azonban a regény nem következetes: Szendrey Júliát mintha folyamatosan buborékban tartaná. Csak részben magyarázható ez férje hírnevével, mégis alig ütközik előítéletekbe vagy megkülönböztetésbe (egyedül a választmányi gyűlésre nem engedik be, „pedig véleménye lett volna bőven”, 306.), magabiztosan vitatkozik és cigarettázik. Későbbi megbélyegzéséről, férje halálát követő megítéléséről egyáltalán nem tesz említést a szerző; a zárlatban is inkább Petőfi Zoltánra összpontosít, akit „agyonnyomott édesapja ránehezedő hírneve” (Epilógus).

A Petőfi-emlékév több átdolgozásnak adott teret mind az irodalomban, mind a művészetekben: folyóiratokban tematikus blokkok indultak, különösen sok ifjúsági irodalmi mű született azzal a céllal, hogy megismertesse (és nem titkolt szándékkal megszerettesse) a fiatalabb korosztállyal Petőfit: ilyen Bánki Éva Petőfi-vírus vagy Szabó Borbála A János vitéz-kód című kalandregénye, illetve a Grancsa Gergely által szerkesztett Költővel nem járnék című antológia. Ebbe a sorba illeszteném Berényi Anna vállalkozását is, annak ellenére, hogy terjedelmesebb, és írója alapos munkát végzett, a szapora jelenetezés, feszült tempó és a felnőttolvasónak inkább nevetséges, mint izgalmas hálószoba-jelenetek (különösen a nászéjszaka leírása) mind olyan narratív cselek, amelyek elsődlegesen a fiatalok számára teszik izgalmassá a csapongó, örök lázadó költőt. Bár a mondatszerkesztés és párbeszédek nem a legsikerültebbek, ettől helyenként mindenféle szerzői szándék nélkül egyszerűen vicces olvasmány, tényfeltárásában és vállalásában elismerendő, tanulságos „irodalmi biopic” lehet mind az irodalomkedvelők, mind az érettségire vagy irodalmi pályára készülő fiatalok számára.

Berényi Anna: Petőfi. Petőfi Sándor regényes életrajza. Scolar, Budapest, 2022.

Jegyzetek

¹          Vári Attila: Újesztendő, 1850 = Rakéta regényújság, 1987. december 22., XIV. évfolyam, 51–52. szám, 20–21. old.

²          Úti jegyzetek, 1845. Forrás: MEK. https://mek.oszk.hu/06100/06125/html/petofiu0001.html (2022. 03. 15.)

‍