Lédererné, nincs sok a kosárban

Szász János új filmje első látásra igencsak merésznek tűnik: ha nem lenne elég a magyar moziplakáton viszonylag ritkán látható kurva szó, már a nyitó képsorokban végigbámulhatjuk, hogy az említett címbéli foglalkozást űző Gryllus Dorka „munkabírását” különböző férfiak változatosnál változatosabb pózokban, alaposan és ismételten kihasználják.
Ahogy viszont halad a történet, hiába keresünk benne mélységet vagy különösebb mondanivalót: formalista bűnügyi kosztümösfilm marad, a rendező saját Woyzeckjének farvizén lebegve. A szinte kötelező szászjánosi perverziók, durvaságok – és úgy általában véve extrém viselkedésminták – ott vannak ugyan, de nincsenek megfelelő pszichológiai magyarázattal alátámasztva, csak úgy megtörténnek. Lehet, az volt a baj, hogy az eddigiektől eltérően nem irodalmi alapanyagból dolgozott, hanem „mindössze” egy valós történetet adaptált (majdnem azt írtam, színpadra, és nem véletlenül). Így aztán hiába a történelmi és filmtörténeti korszakot egyaránt ügyesen idéző fekete-fehér képi világ, meg a nagyszerű maszkmesteri-­sminkes-­látványtervezői munka, a film egyfajta kiforratlan korcs marad, amelynek ondó- és véráztatta képeiről néha igencsak nehéz jószívvel azt mondani, hogy ne lennének öncélúak.
1925-ben járunk, valahol az első világháború poszttraumatikus stressz szindrómájától szenvedő magyar ugaron (az eredeti eset Budapesten játszódott ugyan, de a rendező – leginkább költséghatékonyságból, amint egy interjúból kiderül – vidékre helyezte át a cselekményt). A Döbrögi (faj)súlyú hentes, a mészárszék-tulajdonos Kodelka Ferenc, a címben szereplő bizarr szerelmi háromszög egyik csúcsa (Hegedűs D. Géza) egyfajta kiskirályként hízik az épp konszolidálódó Horthy-korszakban – amint nagyképűen ki is jelenti egy adott ponton, „az én marhámat zabálja fél Magyarország”. Egyszercsak felbukkan a faluban egy régi ismerőse, az épp szökésben lévő excsendőr, a zsidó- és kommunistagyilkolásért körözött Léderer Gusztáv (Nagy Zsolt – ő ugyebár a félszemű), egy rovott múltú, szintén szökésben lévő kurvával, pontosabban épp a kurvalét elől menekülő Máriával (Gryllus Dorka) karöltve. Csupa kedves ember, követnivaló példakép.

A hentes új húsra vágyik, ezért megkörnyékezi a nőt, aki nem áll kötélnek, eztán igen kínos huzavona kezdődik, ahol különböző inzultusok, forintösszegek és fenyegetések közé néha még egy-egy tétova „szeretlek” is elvegyül, a nem kevésbé tétova késszúrásokról nem is beszélve. A lényeg – amint a korabeli morbid rigmusból is ismerhetjük („Lédererné, mi van a kosárba’? / Kodelkának keze, feje, lába!”) –, hogy az alkalminak indult páros, a kissé csak úgy összeverődött félszemű-kurva duó meglehetős alapossággal és hidegvérrel kinyírja a hentest, különböző szállítható méretű csomagokba szétporciózva a tetemet. A vérfagyasztó eset nem kicsi sajtóvisszhangot kapott annak idején, még Krúdy is megörökítette a sztorit, Szász is hosszú évekig készült erre a filmre, korabeli periratok tanulmányozásával.
Nos, ehhez az alapossághoz képest eléggé nyögvenyelősen telik el a film százöt perce.
A szereplők közti kusza viszonyok tisztázásával (Tartozott a hentes a félszeműnek? Ha igen, az miért nem azért nyírta ki?), a szinte osztinátó-unalmassággal ismétlődő frázisok („hetvenötezer!”) kurtításával és kevésbé színpadias-maníros színészi játékkal még akár valami bűnös élvezet is lehetett volna a filmből, aminek hátterében felbukkanhatna a korabeli magyar vidék sáros kilátástalansága, egyfajta hatvan évvel korábbi Sátántangó-parafrázisként. Így viszont a hamar letudható, a feminista filmkritika számára tökéletes koncként fungáló női test=marhahús párhuzamon kívül kevés gondolatiság bújik meg Máthé Tibor képei között. Kamaradráma marad A hentes, a kurva és a félszemű, de a műfajra jellemző sziporkázó párbeszédek és színészi jelenlét nélkül. Ebben főleg Hegedűs D. Géza a ludas, aki hiába szedett fel temérdek kilókat a Zsírszalonnának is becézett szerep kedvéért, ha nem jött rá közben, hogy dikció- és előadásfronton bizony a kevesebb lett volna több. Nagy Zsoltnak nem tudjuk nem a dilis frizuráját nézni film közben, bármennyire is jó színész, és Gryllus Dorka is leginkább csak hozza a formáját (most őszintén, tessenek mondani egy másik magyar színésznőt ebből a korosztályból, akivel ezt végig lehetne csinálni). Mondjuk nem lehetett könnyű dolguk: a papírmasé karakterek csak úgy lógnak a levegőben, és noha abszurd lenne számonkérni ilyen jellemeknél, hogy miért nincs akivel empatizálnia a nézőnek, attól még temérdek filmet ismerünk, ahol visszataszító emberek viselt dolgai roppant izgalmasan vannak tálalva, és két órán keresztül kíváncsiak tudunk maradni (a Mechanikus narancstól kedve a Funny Gamesen keresztül egészen az Amerikai pszichóig – teszem azt).
Ha a Testről és lélekről sikere után felbuzdult nemzetközi közönség nézné meg a filmet, rögtön szemet szúrna nekik, hogy miért játszódik egy magyar film már megint marhavágóhídon, pláne, hogy a magyar disznóevő nemzet. A választ talán az alkotók sem tudják, egyvalami viszont biztos: míg Enyedi Ildikó díjnyertes filmje testtel és lélekkel tényleg egyaránt foglalkozik, addig Szász János formai kísérlete még a testtel sem teljesen, talán csak annak is két, hamar unalmassá váló aspektusával, a szexszel és a halállal. Persze, ez a film nem fog nemzetközi közönség elé kerülni. Szigorúan belső fogyasztásra készült, s kár, hogy – egyes jeleneteitől eltérően – ennek megfelelően igencsak vérszegény.


A hentes, a kurva és a félszemű, fekete-fehér/színes magyar film, 105 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Szász János. Operatőr: Máthé Tibor. Vágó: Kornis Anna. Zene: Jóhann Jóhansson. Szereplők: Gryllus Dorka, Nagy Zsolt, Hegedűs D. Géza.