.svg)
Hatállomásos erdélyi bemutatókörútjának harmadik állomásához érkezve Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban mutatta be legújabb munkáját Száraz Miklós György József Attila-díjas író, a Scolar kiadó gondozásában nemrég megjelent Székelyek – Történelemről és hagyományról című, a székelyek természetét, szokásait, különösségét és történelmét is tárgyaló könyvét. A meghívottal Lövétei Lázár László beszélgetett.
Száraz Miklós György a szüleivel tizenötször járt Erdélyben, de nem csak ők vezették be a székelyekhez, hanem Ő is saját magát: „tágra meredt szemmel bámultam az arhaikusságra”, erre a „festői, gyönyörű nyomorra”. Meghatározó volt nézni a másfajta tartást. Székelyföldön az emberek minden vasárnap templomba jártak és Magyarországon nem zengett úgy a templom szinte soha mint a székelyeknél minden vasárnap. Ez más volt mint a magyarországi „életes élet”.
Tizennégy éves korában már nem nagyon akart a szülőkkel nyaralni, így huszonnyolc napos tekergésre indultak a haverokkal, otthon azt mondták, hogy a barátja ismerőseinél szállnak majd meg. A valóságban három napot töltöttek ott, a kirándulás hátralevő részében aludtak kazánházban, várromban, esztenán, favágóknál, árvízjárta területeken, frissen leégett havasi legelőn, románoknál, székelyeknél, utaztak szekérrel vagy tehervonatra mászva, amiről sosem tudhatták hogy merre megy vagy hogy hol fog majd annyira lassítani, hogy leugorhassanak róla. Ezt lehetne kalandnak is nevezni. Ugyanolyan mérhetetlenül tágas tájként élték meg Erdélyt, mint Amerikát. De mégsem teljesen kaland volt ez, mert ez az utazás a kalandon túl az emberek megismerését is jelentette. Ezért is maradt meg életre szóló emlékként a bácsi, aki egy magára maradt székely faluban egész éjjel a Szabad Európát hallgatta a rádióban.
Arra a kérdésre, hogy miért pont a székelyeket választotta, Száraz Miklós György elmondja, hogy adott már ki hasonló könyvet a zsidókról, akiket érdekes népcsoportnak talált, már csak abból kiindulva is hogy milyen komoly hatással volt a zsidóság a magyarságra az utóbbi kétszáz évben. Ugyanígy a cigányokról is jelent már meg munkája, lévén egy olyan színes népcsoportról szó, amit akár az egzotikum felől is meg lehet közelíteni. A székely történelmet és öntudatot egy esszésorozat keretei közt feldolgozni először könnyűnek tűnt. Aztán, mint azt az író elismeri, majdnem beletört a foga. Először arra gondolt, hogy azért nem fog menni, mert nem tudja milyen is valójában a kisebbségi lét, mert nem élte meg (ezzel kapcsolatban jegyzi meg Lövétei Lázár László, hogy talán "kell a távolság, kell a rálátás egy kérdés tisztán tartásához"), majd arra, hogy a kiadóval lesz baj, mert négyszer akkorára fog sikerülni a könyv mint amekkorára tervezte.
De mégis ott motoszkál a kérdés, hogy a székelyföldiek miért másabbak, mint például az őrségbeliek, elvégre azok is székelyek? De akkor milyenek is a székelyek? Száraz Miklós György nem szeretné eljátszani, hogy nagyon érti. Tudja milyen a magyarországi helyzet és párhuzamba tudja állítani. Úgy véli, a székely ember olyan "pont, mint én, pont mint minden magyar vagy mint minden amerikai". Ha gazember, akkor nagyon gazember. Ha jó ember, akkor nagyon jó ember. Ha gyűlöl, akkor nagyon gyűlöl, de ha imád, akkor nagyon imád. "Mindent kicsit túltolunk" – foglalja össze Lövétei Lázár László.
A székely hogyha idegen környezetbe kerül, egy perc alatt elolvad. Ha kikerül egy nagyon erős közösségből, akkor az annyira hiányzik neki, hogy bármire képes a közösségért. Ez felvet egy kérdést. Vajon székely-e a székely ha elhagyja Székelyföldet? A székely, ha Budapestre kerül, magyarrá lesz, de ha találkozik egy másik székellyel, már újra székelyek. "Ebben is jó a székely: látszólag eltűnik, aztán újraterem.“
