Látni Makaót és visszajönni

Mivel öten vagyunk a családban, és a földön minden ötödik ember kínai, mindig is egyértelmű volt, hogy közülünk én vagyok az. De anyaghibás, rosszul összerakott játékaink mentsége is mindig ez volt: kínai. Japánnak sikerült, kínai elterült, énekeltük Az asszony ingatag dallamára. Volt egy kínai vázánk, arról is kiderült, japán. És a rengeteg turista, akik azért habzsolnak fel minden láthatót a fényképezőgépeikkel, hogy egész évben legyen mit nézniük, ha már szabadságuk nincs. Másfelől meg: az írás művészete, a tus, az ecset, a papír, a porcelán, a puskapor, a selyem, az asztrológia. A kommunizmus. Óriási kultúrához mérhető átalakulások.
Annyira sokféle létezést egy helyen, mint Makaóban, sehol nem láttam még. A nemzetközi filmfesztivál, amire érkeztem, egy icipici, három ember által működtetett vállalkozás, a városban senki nem tudott még a létezéséről sem, nemhogy útbaigazítást adni a hollétéről. A járókelők nem kedvesek, de korrektek, senki nem utasít el csípőből. Általában a térképen mutogatnak, mert én nem értem, mit mondanak, ők pedig nem ismerik az utcák portugál nevét, az azulejo-csempére nyomtatott kétnyelvű utcanévtáblák inkább díszek, egy ezelőtti kor emlékei. A kockakőből kirakott járdák is mediterrán hangulatot idéznek, fehér alapon fekete minta rajzolódik. Kis bolyongás és szájtátás után megtalálom a jezsuita templommal szemben a Teatro Dom Pedro V-t, a spanyol barokk egyik korabeli épületét. Nemcsak a szervezők könnyebbülnek meg érkezésemkor, hanem egy moldovai rendező is, aki sajnos nem beszél angolul, így a hátamat lapogatva tudatja velem, hogy egy hétig tolmács is leszek.
A laza kis megnyitó után állófogadásra invitálnak az ötcsillagos Sofitel hotel tizennyolcadik emeleti kilátójára. Svédasztalos rendszerrel járkálunk körbe, és egymástól kérdezgetjük, ki honnan jött és mit eszik – ezzel voltaképpen azt a gyanakvást próbáljuk leplezni, hogy ez itt egy szimulákrum, amibe valahogyan belecsöppentünk, és csak akkor nem lesz baj, ha erre nem feltűnően döbbenünk rá. Ha belemegyünk a játékba. Ja, hogy te is láttad, aranykoronákkal volt telezsúfolva egy kabrió a hallban? Ez a legkevesebb. Hogy kaviárt szolgálnak fel pezsgővel, és közben lemádámoznak? Várj, előbb tegyem le a hátizsákom. A homárokkal és kagylókkal berendezett csendéletekről, a fehér zubbonyos szakácsokról Greenaway barokkosan tobzódó látványai jutnak eszembe, főleg a szakácsos film, amely kellően furcsa ahhoz, hogy akár itt és most megtörténjen. De a felszolgált ételek egzotikussága nincs túl az európai ingerküszöbön. Még kutyát és majomagyvelőt sem fogunk itt most enni. Úgy látszik, első éjjelre nem vonatkozik a jetlag, mert úgy alszom el a Casa do Portugal egyik kis vendégszobájában, hogy csak délután háromkor ébredek fel, egyszerre a kanadai Grace-szel, aki ugyanennyit repült, csak a másik irányból. Vannak, akik úgy tudják, hogy a szervezet nehezebben bírja a nyugatról keletre való elmozdulást, mások bizton állítják, hogy ez keletről nyugatra sokkal megterhelőbb. Szerintem az otthonosság- és az idegenségérzet legalább olyan meghatározó az átállásban, mint az irány. Hazatérve szinte észrevétlenül zökkentem vissza a kerékvágásba. Az biztos, hogy nemcsak a hat órával előrefutó időt kellett odaérkezésemkor feldolgoznom, hanem minden újat, amit az érzékszerveim tapasztaltak, a repülőből megpillantott hófödte Kunlun-hegység látványától, a vacsora minden ízéig és szagáig. Arról nem is beszélve, hogy Budapesten aznap reggel hullott le az első hó (váratlanul, mint minden évben), amikor elindultam Makaóba, ahol húsz fok várt.
A fesztivál programja nagyon gazdag, szinte lehetetlen is minden vetítést abszolválni, úgyhogy tiszteletemet teszem (a fesztiváligazgató, Lucia Lemos a bejáratnál fogad és megveregeti a vállam), majd a terep és a felhozatal felmérése után lelépek. Délelőttönként kínai és makaói rövidfilmeket vetítenek, de ezeket csak korlátozott számban tudom fogyasztani. Talán az Ezeregyéjszaka hagyománya ismerhető fel az európai filmiskolán nevelkedett szemnek vontatott és redundáns történetmesélésen, a karakterábrázolás sokszor egydimenziósnak hat, amire ráerősít a teátrális színészi játék. Érdekes, hogy az utcán, a tömegben elvegyülve mennyire más arcát mutatja ez a nép, mennyivel fésületlenebb, mint amilyennek látni akarja magát, és mennyivel izgalmasabb a maga érdektelenségében és beolvadni akarásában, mint a koholt érzelmek turbulenciája egy színész kisminkelt arcán.
Ceaușescu kínai mintát követő építészeti egységesítéséből, a szisztematizálás korából ismerjük a falanszteri lakótelepeket (nem véletlenül található Románia több városában is Kínai Nagy Falnak nevezett tömbházsor), és ismerjük azt a meddő igyekezetet is, amellyel a városlakók megpróbálják a sivár betontömböket belakni. Jobbára eredménytelenül. Itt, a prototípusban sokkal természetesebben szövik be ezeket az életidegen konstrukciókat, már-már organikusan. Az ablakra szerelt rácsok az apró lakások meghosszabbításai, bónusz tárolófelületek: élelemtől takarítóeszközökig minden megtalálható rajtuk. Egyenletes ritmust alkotnak a felület síkján a légkondicionáló berendezésekkel. Lent az utcán még az útjelző táblákat is kihasználják, például állatbőrök szárítására. Vállfán szárított halak lógnak itt-ott, az építkezési kerítések palánkján pedig azon frissiben feldobott nagymosás. Külön elnevezése van az őslakosoknak, a „macaense” ember, a portugál lazaság és egy agyaghadsereg egyenszigorának keveréke. A parkoló robogók végeláthatatlan sorában jelen van mindkettő. Itt nincsenek egymástól elkülönülő negyedek, nincs szegregáció, fertályórányira van egymástól az újgazdag palotanegyed, a favellákra hajazó lakótelep és a régi portugál városrész, amely üresen várja a pusztulást. A sűrűn keresztezett utcák egyik sarkán aranykereskedés, vele szemközt halárus. Itt a McDonald‘s-ot ellepő egyenruhás iskolások, amott a buddhista botanikus kert, ahol némán thai-csiznak. Egy maszkot viselő motoroshad mellett elsétáló házaspár, akik egy faragott kalitkában sétáltatják aprócska, zöld madarukat.

Halak száradnak porolóra akasztott vállfán. Hely szűkében minden felület értékes.Mindez szagtérképen is jól lekövethető. A kis utcákba beszorult mandulás keksz illata, amit óriási kerek tepsiken rétegelnek és sütnek, sajátosan értelmezett látványpékségekben, aztán a sugárútra kiérve a szmog. Fragmentált és multipoláris hely, bár sok itt élő szerint kicsi és unalmas. Olybá tűnik, mintha egyedüli sétáló volnék ebben a városban, legalábbis azokon a részeken, amelyek nem reprezentációra készültek. Ahogy a háziszellemeknek oltárt emelnek a legtöbb bejáratnál, gyümölcsökkel, füstölőkkel és egy kis szoborral, megteremtve a transzcendencia intimitását a járdaszélen, olyan bensőségesek tudnak lenni a kis boltok, műhelyek, ajtók mögött meghúzódó, kilesett világok is. A téridőnek ezek a rejtélyes és nehezen észrevehető, de a regisztráló egész jelenlétét magukba szippantó tartományai olyanok, mint valami fekete lyukak. Kozmológiai kifejezéssel „gravitációs szingularitások”: sajátosságukban különálló valóságok. A tágas és megtervezett vízpart „eseményhorizontja”, ahonnan képeslapra kívánkozó panoráma nyílik a kaszinóváros sziluettjére, és mögötte ezeknek a szűk kis utcáknak a hétköznapi praktikum és funkcionalitás által megszabott esztétikája. Ebbe ugyanúgy beletartozik az isteneknek kitett áldozat, mint a fal mellé támasztott seprű. Eszembe jutnak Würtz Ádám Dickens-illusztrációi, talán innen származik figyelmem ilyen irányú kiélezettsége. Este különös megvilágítást kapnak ezek az üregek, a fényforrás mélyről jön, a környezet kitakar a mellékes fontosságú jelenetből. A dobozhalmok árnyékában számlatömbje fölött vacsorázó kereskedő. A poros yixing teáskannák között kotorászó teaárus, aki maga is úgy fest, mintha valamelyik dinasztiából felejtődött volna itt. Zárás után a hullámos redőnyre vágott keskeny ajtón kilépő boltos. Amilyen elevenek nap közben, olyan kihaltak este tíz után az utcák. A közbiztonság jó, nemcsak a rendőri felügyeletnek, hanem a térfigyelő kameráknak is köszönhetően.
Ahogy sötétedni kezd, mint valami 3D-s csillagkép, tölti ki az eget a Grand Lisboa felhőkarcolója. Meg is érkeznek a reklámüzenetek a telefonomra, hogy ne totojázzak, mihamarább menjek utána a szerencsémnek. Taipában, Makaó egyik szigetén felépítették Velence és Párizs híresebb épületeit. Vannak csatornák gondolákkal, Szent Márk tér, aranyoroszlán, Dózse-palota a negyvenemeletes tömbháznegyed szomszédságában. Az Eiffel-torony kicsinyített másának tövében taxik nyüzsögnek, megrakott papírzacskókkal tódulnak ki a vásárlók, még a csomagolás felirata is „Parisien”. Ebben a hihetetlen káoszban nem létezik történelem, nincs időbeni kontinuitás, egy helyen megtalálható minden: a különböző stílusirányzatok nem különülnek el egymástól, megszűnik az alkotások regionális jellege, „itt egy szép gömb, ott egy labda”, és a legfurcsább benne az, hogy minden, a katedrális kőoroszlánjaitól az antikolt kandelábereken át a rokokó festmény utolsó ecsetvonásáig: másolat. Egyetlen négyzetcenti sem igazi. Az ember teljesen elveszíti a realitásérzékét, erre is megy ki a játék: az épületek ablaka is illúzió, odabent nincs természetes fény. A játékosnak nem szabad észbe kapnia, semmi nem terelheti el a figyelmét a játékról. Ezek a furcsa nem-helyek izolált, külön világot alkotnak, miközben annyira szerves részei a városállamnak, hogy nélkülük nem is tudna fennmaradni. Makaó a háborúban független volt, akkor ugrott így meg a lakosság száma. A gyarmati státus mögött is izgalmas történet van: a tizenhatodik században a portugál hajósok megvédték Kínát a maláj kalózoktól, cserébe megkapták Makaót előbb bérbe, majd teljesen. Húsz éve került vissza Kínához, harminc éve van még különleges közigazgatású területként. A szerencsejáték csak itt legális (még Hongkongban sem), ezért a kliensek nagy része a Kínai Népköztársaságból tevődik ki – vagyis a fizetések szépen visszacsorognak az államkasszába. A kaszinóváros alatti buszpályaudvar ingyenes járatokat biztosít a repülőtérre és kompkikötőbe, de állítólag az ötvenöt kilométeres híd sem minden hátsó szándék nélkül hozza Hongkongot karnyújtásnyira. Az ide érkezők semmit nem látnak a városból, őket csak a játékszenvedély hajtja. Ameddig a szem ellát, asztalok, mellettük dosztojevszkiji figurák derengenek. Karikás szemmel és fehér ingben várják az eufória vagy a letargia rohamait, a visszavágás vagy az újrázás ingerét. A szabad asztaloknál ülő krupiék úgy követik tekintetükkel a kiszemelt áldozatot, mint a római kőszobrok, amelyeknek mély szemüregében a fénytörés eredményezi a szemmozgás illúzióját. Lassú és kitartó kézmozdulattal intenek magukhoz, mint valami kimérák. Érzelem nélküli, kifejezéstelen arcok. Itt egyszerre megérti az ember, mit is jelent a pókerarc. Aki nyer, annak a kaszinó felajánl egy ingyenes éjszakát az ötcsillagos szállodában, hátha holnap is lesz játékkedv, ingerencia egy kis vagyonelpallásra. A helyi lakosok valamennyi részesedést kapnak a kaszinók után, befizetik nekik a nyugdíjalapot és a jövedelemadójuk felét is elengedik. De akkor miért lakik mindenki lyukban, és miért dolgozik egész nap egy másik lyukban? Miért esznek műanyag étkészletből, amit aztán csak besepernek egy vödörbe, hogy egy slaggal könnyebb legyen az egészet leöblíteni? A népsűrűséggel az igénytelenség is szükségszerűen növekszik? Mert a múlt épített örökségében még ott van az anyagban megmunkált idő. A tizenötödik századi A-Ma-templom, ez a sziklákra épült, inkább lugasra, mint a hagyományos kőtemplomra hasonlító építménykomplexum, ma is az egyik legforgalmasabb hely, ahol jóslatokat vásárolnak, füstölőket gyújtanak, nem szakadt meg a kontinuitás. Nemcsak azért nincs négy fala meg plafonja, mert az áldozati füsttől megfulladnának a hívek, hanem mert ez volt az öböl kilátója is, ahonnan minden horizonton feltűnő hajót látni lehetett. A hozzá közel eső mandarin házában írta meg főművét (Mao Ce-Tung egyik fontos olvasmányát) a liberális demokrácia hirdetője – Figyelmeztető szavak egy virágzó kor számára. Aztán, ahogy olvasom a látogathatóvá tett rezidencia történetében, a család kiköltözése után egy adott pontban háromszáz nyomorúságos körülmények között élő albérlője volt. Végül Makaó városa vette kézbe a teljesen lakhatatlanná vált házat, és alapos resta­urálásnak vetette alá.
Nézem a fényképeket, amit egy ott megismert filippínó fiú tett fel a napokban a közösségi oldalára. Hobbifilmes és fényképész, de a fizetését a legnagyobb kaszinó szállodájától kapja, ahol londínerként dolgozik. Olvasom, hogy a kaszinók két hétre bezártak, mert az egyik alkalmazottat koronavírussal szállították kórházba. Amilyen intenzív és testközeli élmény volt a forgalmas Makaó, olyan távoli és szürreális a zárlat miatt kiürített utcák látványa. Nem pont erre gondoltam, amikor azt mondtam: elmegyek, amíg még könnyen megközelíthető ez a Kínához visszacsatolt terület, inkább arra, hogy Hongkonghoz hasonlóan megszorongathatják. És ahhoz talán nem éltem még eleget, hogy összefüggést teremtsek egy világszinten terjedő vírus és a politikai nagyhatalmak machinációi között.