.svg)
Végtisztességtévő, gyászoló gyülekezet! Drága Enikő, Réka és Zsolt, kedves családtagok, hozzátartozók és mind a többiek! A mérhetetlen gyászban és szomorúságban osztozva, megrendülten állok itt, s Budapestről Debrecenen át – csaknem negyven éves barátság jegyében – érkezvén tolmácsolom a Magyar Művészeti Akadémia Elnökségének, Titkárságának, Irodalmi Tagozatának, művész- és munkatársi közösségének legmélyebb együttérzését és részvétét. Ez az Akadémia szervezte alig egy éve szeretve becsült barátunk, Lászlóffy Csaba 75. születésnapi ünnepségét a Magyar Írószövetség székházában, s most már csak a veszteség kiváltotta döbbenet megrázó érzésével fejezhetjük ki őszinte kívánalmunkat: legyen Veled, drága Csaba az Úr mindörökké, adjon lelkierőt és enyhítő vigaszt családodnak és kedveseidnek. Pihentessen Téged is a Házsongárd, mint annyi nagyszerű elődödet és szellemi társadat: Szenczit, Apáczait, Kós Károlyt, Reményik Sándort, Dsida Jenőt, Szabédi Lászlót, Szilágyi Domokost, Bálint Tibort, Sigmond Istvánt – és testvérbátyádat Lászlóffy Aladárt. Hiszen Kolozsvár a magyar lélekben továbbra is az, ami volt, ami lehet vagy minden ellenére mégis lehetne. Idézve Tőled: „Apáczai uram betűit éppoly buzgalommal / lehet megolvasni miként a tetveket / ha valamennyi testamentum elkallódna / a Házsongárdban mint rovásjeleket egymás mellé / kell illeszteni a sírköveket s a soron következő / áldozatok arca is ott fehérlik mint örök hó a / harc nélkül hőkölő bástyafalon / olyan ez a város amilyen nem lehet / talán épp azért olyan – nagyon” (Koloswar). A híres-neves valóságos és spirituális Erdélyi Panteonba kerültél immáron, mint az erdélyi és egyetemes magyar kultúra kortárs kiválósága, aki lélekben itt kell, hogy legyél velünk, mert műveiden keresztül továbbra is energiát, reményt, életakaratot sugárzol ránk. Volt egy versed, egy régi költemény, amelyben a jelképes boltívet, az erkölcsi tartóoszlopot soha meg nem roppanó építményként láttattad: „e boltív minden jóslás ellenére / kitartott / nem szakadt be / csak elporladt” (Jövendölés).
És helytállva Te is így viselted szenvedéseidet, betegségeidet, az utolsó pillanatokig hűségesen és fáradhatatlanul kitartva a művészi munka felemelő értelmének bizonyításában. Példa és tanítás lett életed és műved. Olyan, amely egyszerre köt a bennünk, és emel a fölöttünk lakozó értékekhez. Ezért is gyászol Téged az egész magyar írótársadalom, a Kárpát-hazai és a világmagyarság minden szegletében – a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól a Partiumi Írótáboron át a budapesti Napút folyóirat és Napkút Könyvkiadó köréig – akik csak legutóbb szívből jövő kitüntetésekkel díjazták munkásságodat.
Lászlóffy Csaba életműve a végtelen nyitottságra, a lenyűgöző enciklopédikus műveltségre, a szuverén és termékeny műfajteremtő szenvedélyre, az üdítően mindenre figyelő szemléleti és artisztikus tágasságra is kivételes példa volt és marad. Lírai, prózai, drámai, esszéisztikus, publicisztikai írásainak rengetege a folytonos megújulás és felfrissülés lendületével született.
Félszáznál több kötete korszakokat ível át és fog össze. Az erdélyi irodalom hatvanas évekbeli vérátömlesztésében a legkiemelkedőbbek közé tartozott, s utána is végig, a mindenkori emberi, nemzetiségi, kisebbségi magyar megaláztatás és kiszolgáltatottság évadainak felrázó krónikásaként, majd újnál is újabb formák, műfajok sajátos hangú kikísérletezőjeként tűnt fel. Válogatott vagy gyűjteményes könyve alig látott napvilágot: mert folyton az új kihívásokat kereste. S mennyi még, ami kéziratban maradt! Hallatlan sokszínűséggel és magával ragadó áradással játszott a költői, epikai, drámai műformákkal, a keserű, ironikus vagy groteszk tónusokkal, az abszurd legkoraibb közép-európai változataihoz kapcsolódó színjáték-típustól a lélektani sorsregényig, a példázatos novellától az idővibráltató történelmi elbeszélésig, a zsoltártól a szonettig. Élő vagy elfeledett hagyományokat elevenítve, örökítve tovább, és újakat, csak rá jellemzőket nyitva meg. Ezért is tudtak és tudnak műveire idősebbek és fiatalok egyaránt rezonálni, ezért figyeltek fel például drámáira is oly sokan Írországtól Amerikáig. S a színházak mellett ezért játszották már diákszínjátszók is oly szívesen őket – már a nyolcvanas évek legelején. Ő is él tehát az ifjú szívekben, ez bizonyos. Ebbe a sziporkázó szövegmindenségbe, nyelvi gazdagságba a magyar és a világkultúra hatalmas dimenziói sűrűsödnek bele. Történelmi személyiségek, művészfenomének, múlt- és jelenbeli géniuszok sorjáznak elfogyhatatlanul, ezerféle válságos, küzdelmes, hadakozós helyzetben. És száguldozó tekintet és életmegvilágító írói szellem élénkíti meg őket, pszichológiai éleslátás és bölcseleti távlatosság rajzolja alakjukat. Közben folyvást féltve emberi létünket, nemzetünket, európaiságunkat; a szellemet az erőszaktól.
„Költő vagyok? Kit érdekelne? / Az ember rég nem önmaga, / ha még annyit sem ér az elme, / mint bár a valuta szaga. // Hittük mindig: a humanizmus / humusz alól is feltör a / fényre. (...) Szemünket elfedte a hályog; / illúzió a hit s remény, / eltűnt időkben botorkálók: / s ha bűnként húz le, nem erény. // Európa, gyilkos hecc s métely; / hány hulla/dék/gödröt koholt. / Bomlott agyat riaszt a kétely: / az értelem csak szolga volt! (...) Stábok, spiclik – kicsi/nagy banda, / zabálnak és ürítenek. / Habzó történelmi halandzsa / határolná be létedet. // Megzápult próféták, varangyok, / szókészletük másfél arasz; / meg se kell húzni a harangot, / mind saját magára szavaz. // Keserves munka volt idáig / eljutni. Ma övék a lét. / A tökély korának, úgy látszik, / fújtak megint – romlás a tét.” Súlyos szavak, riasztó látlelet ez. És mégis, kedves Csaba, drága Barátunk! Minket, s a jövő nemzedékeit nemcsak érdekelnek, hanem nyugtalanítva eszméltetni fognak írásművészeted különleges remeklései. Mert ott található bennük és mögöttük az életigazító emberség, a hiteles és tiszta személyiség elidegeníthetetlen és eltagadhatatlan aranyfedezete is. Hogy igaz szülőföld-szeretettel lehet a világszellem történéseit is romlatlanul fürkészni, hogy az apróságokban is mindig tükröződhet a teljes igazság. Az az igazság is, amelyet hajlíthatatlan gerinccel vállaltál és életveszélyes bátorsággal hangoztattál a legsötétebb diktatúra poklában is. Makulátlan, folttalan jellemed magyarság és emberség erkölcsi felegyenesedésének biztos záloga. S az is, hogy közben sosem ítélkeztél a nálad gyarlóbbak, esendőbbek fölött. Megértetted az emberi természetet, lélekvizsgáló tekinteteddel a mélyére hatoltál, s magad így emelkedtél a művészi igazmondás magasába. Ami ellen küzdöttél, az mindig az elviselhetetlen körülmények igazságtalansága, embertelensége, gonoszsága volt.
Egyik kedvenc kifejezéseddel szólva: esedékes találkozásunk most szörnyedelmesre sikerült. De hiszem, hogy igaz emberek és igaz magyarok találkozása egy másik szférában új reményeket jelent majd. Ezzel a hittel búcsúzva Tőled, imádkozva kérem, hogy a Fennvaló Úristen kísérje és vigyázza utadat!
Kolozsvár, Házsongárd,
2015. április 17.
