Lassú Reflex

Idén március 18–31. között zajlott a sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál a Tamási Áron Színház szervezésében. Ha bárki megkérdezné, milyen volt a fesztivál idei kiadása, válaszolhatnánk például azt, hogy mesés, de valójában sokkal pontosabb lenne azt mondani: népmesés. Mármint abban az értelemben, hogy a harmadik Reflex fel is volt öltözve, meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is.

A tizennégy napos fesztivál főprogramjában kilenc színházi előadás szerepelt, ezek közül többet kétszer, egyet háromszor is játszottak a meghívott társulatok. Az előadásokkal és a kísérőrendezvényekkel együtt (kiállításmegnyitótól a közönségtalálkozókig) összesen harmincnégy esemény szerepelt a programban, ami nagyjából két és fél eseményt jelent naponta. Ha a megismételt előadásokat nem számítjuk, ez a szám kettőre csökken, ami meglehetősen kevés egy fesztivál esetében. Gyakorlatilag egy-egy előadás jutott a fesztivál majdnem minden napjára, ami a helyi közönség szempontjából kifejezetten barátságos, és az egyetlen probléma, amit ezzel kapcsolatban meg lehet fogalmazni, pusztán elméleti és definíciós jellegű: a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál közel áll hozzá, hogy megszűnjön fesztiválnak lenni. Szerencsére ezt a viszonylag lényegtelen kisiklást ellensúlyozza a tény, hogy a meghívott előadások jelentős része releváns színházi élményt nyújtott.

Időrendben és jelentőségét tekintve is elsőként az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház előadásáról, a Tomi Janežič rendezte Sirályról érdemes beszámolni. Ez a Sirály arra kényszeríti a nézőt, hogy újraértelmezze a színházi előadásokról alkotott elképzeléseit. Ennek legprózaibb oka az előadás hossza. Az esti egy-két órás kikapcsolódás helyett a nézőnek majdnem egy teljes munkanapnyi időt kell a színházban töltenie, és ez óhatatlanul átalakítja a megszokott befogadási stratégiákat. De az előadás maga is gondoskodik arról, hogy megváltozzék, tisztuljon a néző színházról alkotott képe. Az első felvonásban az olvasópróba elevenedik fel. A színészek a darabot olvassák, szöveget értelmeznek, karaktert dolgoznak ki, közben pedig egy-egy mozzanat erejéig játékba is lendülnek. Az első felvonás, akárcsak a második és a negyedik is, a színpadra épített játék- és nézőtéren zajlik. A négyszög alakú játéktér minden oldalán nézők ülnek, így a színészek mellett egymásra is rálátnak. Az előadás a négy felvonás alatt egyszer sem próbálja leplezni a tényt, hogy színházban vagyunk. Sőt, éppen erről szól: íme, a színház, íme, a színész, íme, a Sirály, íme, a mi munkánk. Az első felvonásban megrajzolt szereplők a második felvonásban jelmezben térnek vissza. Itt már nem a próbafolyamatot látjuk, hanem egy előadásba csöppenünk, ha hajlandóak vagyunk a színészek meghívásának engedve, magunk is a zöld szőnyeggel jelzett krokettpályára lépni. A felvonás végén a szereplők lóvá változnak, s az ügetésükből, majd vágtájukból kialakuló forgatag az egykori, Arkagyina elbeszéléséből ismert, mozgalmas tóparti éjszakákat idézi. Ez a kavarodás már nem a néző tekintetének szól. A játéktér négy oldalán átlátszó fólia ereszkedik alá, amit a színészek festékkel kennek le, így rekesztve ki a kíváncsiskodókat.

A harmadik felvonást a színház nagytermének nézőteréről követheti végig a közönség. A darabban leírt események a színpadon zajlanak, nagyobb részt takarás mögött. Helyettük a jelenetekből kimaradt szereplők reakcióit látjuk. Mindent hallanak, mindenről tudnak, ami a háttérben zajlik, és reagálnak is mindenre. A negyedik felvonásban felcserélődik az eredeti szöveghez képest az események sorrendje. Csak miután Trepljov öngyilkos lesz, derül ki, hogy a felvonás elején Nyinával találkozott. A találkozást már egy négyoldalú vetítővászonra vetítve követhetjük végig. A Trepljovot és a Nyinát alakító színészek rendezői utasításokat követve mondják el újra és újra a jelenetben elhangzó párbeszéd részleteit. Az előadás alatt, a zavaró szinkronfordítás ellenére sem érezni az idő múlását. Tomi Janežič úgy találta meg a valódi jelenidőben zajló színházi pillanatot, hogy szinte a végtelenségig nyújtotta azt.

A gdański Dada von Bzdülöw Színház INVISIBLE DUETS című előadása volt a fesztivál főprogramjának egyetlen mozgásszínházi és ugyanakkor leggyengébb produkciója is. Katarzyna Chmielewska és Leszek Bzdyl előadása mind gondolatiságában, mind technikai megvalósításában leginkább kezdő, ám ígéretes koreográfus hallgatók sebtében összerakott vizsgaelőadásához mérhető. Viszonylag szépen kivitelezett, de nem túl bonyolult kontakt improvizációs technikák és agyonhasznált színházi klisék egyvelegéből áll össze a produkció. Meghívásának problematikussága a Reflex utolsó napjaiban vált igazán nyilvánvalóvá. A Háromszék Táncegyüttes A banda című előadása és az M Studio KAMPF című előadása március 29-én, illetve 30-án szerepeltek a fesztivál kísérőprogramjai között, és bár mindkét sepsiszentgyörgyi produkció más-más kategóriákba sorolható, mint a gdański táncosok munkája, színvonal tekintetében egyik sem marad el tőle.

A hatalom és a művészet aktuális és mindenkori viszonyára reflektáló, fontos előadás; túlságosan didaktikusra sikerült zenés ripacskodás; politikai blöff-színház; pontosan kiszámított humorral operáló, fájdalmas témákat érintő stílusparódia; eklektikus, okoskodó fércmű – ezek közül bármelyiket mondhatjuk az Újvidéki Színház Opera ultima című előadásáról, és akadnak majd, akik helyeslően bólogatnak, mások pedig cáfolni fogják minden állításunk. Az előadásban parancs jön a várostól: játszanának operát a színházban, különben ejnye-bejnye, s a kezdetekben komoly ellenállást tanúsító igazgatót legyűri a kenyérgyáva munkatársak hada, de az előadás – vélhetőleg – mégsem lesz a megrendelők kedvére. Az Opera ultima első része Beaumarchais A sevillai borbély színműve alapján zajlik, a második rész a Figaro házassága történéseiből kiindulva. Az elsőben fehér díszlet és jelmezek között a társulat képességeihez mérten igyekszik megfelelni a fentről jött utasításnak, és ez Rossini zenéjétől kísérve fergeteges stílusparódiába torkollik. A második részben minden feketére vált, s a szereplők addigi szervilitása is eltűnik. Ez a rész már az ellenállásról szól, vagy legalábbis az ellenállásra való buzdításról. A nézők arcába vágják: a politikum rossz, az elnyomás rossz, a kizsákmányolás rossz. Mit mondhatnánk erre?

Újvidéki Színház: Opera ultima. Jelenet az előadásból. Forrás: reflexfest.ro

A Moliendo Cafét a Temesvári Csiky Gergely Színház és a temesvári Állami Német Színház színészeivel közösen hozta létre Silviu Purcărete rendező. A Tamási Áron Színház Új Stúdiójában látott előadás harminchat színészt vonultat fel, és olyan többé-kevésbé összefüggő jelenetek láncolatából áll össze, amelyek mind a kávé, a kávézás köré szerveződnek. A groteszktől az abszurdig minden megtalálható a Moliendo Caféban, ám a kezdeti – látszólagos – összevisszaság a másfél óra alatt viszonylag tiszta ívvé áll össze. Az előadás legnagyobb problémája a nagyszámú színész megfelelő kezelése. Pontosabban – legalábbis a március 24-én látott előadás alapján úgy tűnik – a színészek nem tudnak mit kezdeni a tömeggel. Ahhoz túl sokan vannak, hogy mindenkinek jelentős szerep jusson, de túl kevesen ahhoz, hogy bármelyikük is statisztaként viselkedhessen. Mondják, a jó kávé elkészítésének titka a részletekben rejlik. A Moliendo Café működtetéséhez szükséges színészi munkára ez hatványozottan igaz.

Ugyancsak a híres és hírhedt előadások közé tartozik Pintér Béla és Társulatának Titkaink című produkciója. „Őszinte könyörtelenséggel mutatja be, miként fordul át minden érték az ellenkezőjére, és hogyan teszi elviselhetetlenné a létezést az ember mindennapjaiba beférkőző hatalom” – áll az előadás színlapján, és a színpadon látottak valóban megközelíthetőek a rendszerváltás előtti, mindenüvé beférkőzni kívánó hatalom problematikája felől. Ennek ellenére az előadás központi kérdése az egyénre vonatkozik. A Titkaink főszereplőjének életére elsődlegesen nem a külső hatalom nyomja rá a bélyegét. A népzenegyűjtő és a táncházmozgalom kiemelkedő alakjának számító Balla Bán István fizikailag vonzódik Timikéhez, István feleségének hétéves kislányához. Elsősorban ez teszi élhetetlenné a család életét, és a hatalom beavatkozása – Istvánnak jelentenie kell a táncházmozgalom egy másik fontos szereplőjéről, cserébe a rendszer nem vesz tudomást pedofil vonzalmairól – csak felgyorsítja a szereplők közötti emberi viszonyok erodálódását. Pintérék előadása a patikamérlegen adagolt információk és hatások iskolapéldája lehetne. A jól felépített párbeszédek, a színészek pontos játéka és az unalomig ismert népdalok újabb kontextusba helyezése menthetetlenül rabul ejti a néző figyelmét.

Furcsa dolgok történtek a bukaresti Odeon Színház A demokrácia ellen című előadásában is. Esteve Soler – leginkább grand-guignol jellegű – szövege Alexandru Dabija rendezésében elevenedik meg, és pontosan azt mutatja, amit a címe sugall: a demokrácia és a kapitalista rendszer stilizált, groteszk vádiratát. Az egy óránál alig hosszabb előadás hét jelenetből áll össze, ezek közül az első és az utolsó alkalmas leginkább a néző nyugalmának megzavarására. Az egyikben egy gubóba zárt házaspár torzan világra jött újszülöttje lerágja a mozdulni képtelen szülei lábát, a másikban szülők gyilkolják le az éppen tizennyolcadik születésnapját ünneplő fiukat, mondván: soha nem is akarták, hogy megszülessen, gyermekként nem tudták elpusztítani, de most már itt az ideje, hogy megszabaduljanak tőle. Esteve Soler 2010-ben megjelent szövegét elsődlegesen a demokrácia durva kritikájaként szokás értelmezni, ám Alexandru Dabija rendezését látva felmerülhet az is, hogy a végtelenül eltúlzott jelenetekben valójában a kritika kritikája tárul a nézők elé.

A budapesti Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójában létrejött Szentivánéji álom két dologra épít: a látványra és a rendező azon ötletére, hogy ezúttal elmaradjon a happy end. Az előadás tele van poénokkal, akrobatikus elemekkel és hangos zenével. A díszlet ötletes, a jelmezek inkább csak meglepőek, a színészi alakítások pedig leginkább harsányak, és egy idő után unalmasak. Előadás közben úgy tűnt, hogy még a színészek sem lelkesedtek túlságosan munkájukért. Ilyen körülmények között aligha meglepő, ha a közönség sem bizonyul túl lelkesnek. A sok kifele mutató utalás és helyzetidegen poén szétfeszíti az előadást. A gyulai bemutató előtt a produkciót nyomasztóan vidám tragédia­ként hirdették, de hiába érvényes a jól hangzó címke, ha az előadás végét jórészt érdektelenül váró nézők már képtelenek reagálni az utolsó, nagy csavarra.

A Bocsárdi László rendezte Hamlet az egyetlen erdélyi magyar produkció a fesztivál főprogramjában. Az előadás Mátrai László és Pálffy Tibor emlékezetes Hamlet-, illetve Claudius-alakítása, az izgalmas szöveghasználat és néhány szépen megkomponált kép mellett leginkább kérdéseket vet fel. Polonius fontoskodó, de egyébként jellegtelen alakja éppen annyi eldöntetlen kérdést sejtet a háttérben, mint Ophélia megformálása, s nincs ez másként a Rosencrantz és Guildenstern – túlságosan is kézenfekvő – Stan és Branná alakítása esetében sem. A királyi várba érkező színészek némajátékától Ophélia fulladásáig és Claudius meggyilkolásáig több izgalmas megoldást is felvonultat az előadás, de ezek mintha feloldódnának a kivágott monológok helyén tátongó csendekben és ürességekben.

A fesztivált Oskaras Koršunovas Miranda című rendezése zárta. Az előadás egy, az 1970-es évek könyvekkel telezsúfolt lakásába helyezett, kétszemélyes Vihar-feldolgozás. Az idősödő apa súlyosan fogyatékos lányának olvassa fel Shakespeare szövegét, közben pedig a két színész tolmácsolásában megelevenedni látszik a történet. Rengeteg hatásos és pontos jelenetet lehetne kiemelni az előadásból, de az egyik legfontosabb talán éppen a kezdőjelenet. Ebben még egyetlen szó sem hangzik el. A lány alszik, az apja sürög-forog körülötte, de már ez az első néhány perc is a fesztivál legjelentősebb színészi alakításait ígéri. Szükség is van a hibátlan és lenyűgöző színészi játékra, ugyanis a gyorsan pörgő litván szöveg, a szereplők és az előadás különböző szintjeinek gyors váltakozása több ponton is gyakorlatilag követhetetlenné teszi a történéseket.

Oskaras Koršunovas Színház: Miranda. Jelenet az előadásból. Forrás: reflexfest.ro

Előadások tekintetében erősen kezdett és szépen zárt a 2015-ös Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál, ám a minőségi előadások megléte csak szükséges, de korántsem elégséges feltétele egy igazán jól működő fesztivál lebonyolításának.

Bocsárdi László, a fesztivál igazgatója az idei Reflexet beharangozó szövegében Maria Shevtsova (Londoni Goldsmiths Egyetem) szavait idézi fel: „Próbálják megőrizni meghittnek ezt a fesztivált. Mert a kicsi nem azt jelenti, hogy provinciális, a kicsi az nem azt jelenti, hogy igénytelen. Ez a fesztivál mindezek ellenkezőjét mutatta meg, és ha ilyen jól indult, miért ne válhatna világhírű fesztivállá…”. Bármikor is hangzott el vagy jelent meg ez a szöveg, a Reflex helyzete azóta némileg átalakult. Túlzás lenne azt állítani vagy akár csak sugallni is, hogy éppen az ellenkezőjére. A kicsi valóban nem egyenlő sem a provincialitással, sem az igénytelenséggel, ám a világhírűség vagy akárcsak a nemzetközileg fontos fesztivállá válás lehetősége egyelőre elérhetetlenül távolinak tűnik. Pedig egy tizennégy napos színházi fesztivál ígérete igen csábító, és éppen ezért okoz komoly csalódást, ha nem sikerül tartalommal megtölteni. Az idei fesztivál nagyjából kétszer annyi ideig tartott, mint amennyit a felvonultatott programok indokolttá tettek. Ugyanakkor a meghívott előadások közül több is szerepelt már különböző hazai vagy könnyen elérhető külföldi fesztiválok programjában, ami elvon a Reflex frissességéből és relevanciájából. Igaz, ez utóbbi észrevétel csak a színházi szakma szempontjából érvényes, mert aligha valószínű, hogy a Tamási Áron Színház közönségének számottevő része végiglátogatná az ország fontosabb fesztiváljait. Ezt figyelembe véve, talán a legfontosabb kérdés, amire a fesztivál jövőjével kapcsolatban a szervezőknek válaszolni kell, az az, hogy az előző két Reflexhez és az idei elképzeléshez híven továbbra is a nemzetközi fesztiválpiacon kívánnak jelen lenni, vagy megelégszenek egy jelentős külföldi előadásokat is felvonultató, ám elsősorban regionális figyelemre igényt tartó rendezvénnyel. Az idén látottak, illetve a kulturális és művészeti fesztiválok hazai helyzetét ismerve, az utóbbi tűnik kivitelezhetőbb megoldásnak.