Magányos tánc

A homár (2015, Yorgos Lanthimos) disztópikus világában negyvenöt nap áll az ember rendelkezésére ahhoz, hogy párt találjon. Ha ez nem sikerül az erre kijelölt szálloda éppen aktuális vendégei közül, akkor állattá lesz változtatva. A főhős férfi, látva, hogy másként nem fog menni, érzelmeket hazudik ott, ahol nincsenek, illetve érzelmeket tagad el ott, ahol vannak, hogy mentse a bőrét. De csalására fény derül, és a büntetés elől megszökik abba az erdőbe, ahova a szálloda lakói hétről hétre kijárnak szingliket vadászni. A szinglik befogadják a férfit, azzal a feltétellel, hogy soha nem fog érzelmileg kötődni egyikükhöz sem. Társalgásokat és közös tevékenységeket kezdeményezhet, de csak addig a határig, ahol a vonzalom kezdődik. A szinglik kizárólag elektronikus zenére táncolhatnak – ki-ki a magáéra, mint egy silent discóban. Mert a zene felerősíti az érzelmeket, és a közösen hallagtott zene – pláne tánc! – egyenes út a romlásba. A csoport egyik női tagja felfigyel a férfira a közös rejtőzködési gyakorlat közben. Elképzeli, hogy együtt élnek. Aztán amikor egy napon megvédi a férfit egy vadász elől, a férfi leköteleződik neki. És ezzel elköteleződik érzelmileg is. (Értékválságban az érdekek veszik át az irányítást.) A férfi kitalálja, hogyan erősíthetik meg a láthatatlan köteléket: táncoljanak együtt, színleg betartva az előírást azzal, hogy külön készülékről hallgatják a zenét. A szinkronizálási gyakorlat nagy koncentrációt igényel, ugyanabban a pillanatban kell lenyomniuk a Lejátszás gombot. Miért nem hallgatják ugyanazzal a fejhallgatóval, kérdezi a nő. Hiszen éppen az a lényeg, mondja a férfi, hogy egymásra hangolódjanak. Ringatóznak egyik lábukról a másikra, esőkabátban az erdő közepén, hátuk mögött csillog a tenger. És az ide-oda dőlés összerázza őket. Eltűnnek a határaik. Tudják, hogy ezért véres megtorlás jár, mert megszegik a törzs alapszabályát, de szövetségük igézete erősebb a félelemnél. Egy periférikus közösség kirekesztettjeivé válnak azáltal, hogy egymás számára elkezdenek létezni.

Az Egy különleges napban (1977, Ettore Scola) 1938-at írunk. A történet egy nap alatt és egy helyszínen játszódik: egy társasházban. Hitler Rómába látogat, kiürülnek a lakások, mindenki a felvonulásra megy. Antonietta, a hatgyermekes anya, a háztartásbeli, aki rajong a Duce-ért, de rajongását nem élheti ki, mert rendbe kell hoznia a lakást, mire a nagy naptól mámoros pereputtya hazatér. Az ablakon megszökött papagája után eredve ismeri meg az egyedül élő, politikai nézetei és szexuális irányultsága miatt elbocsájtott rádióst. Gabriele és Antonietta különböző okból magányosak, különböző társadalmi szinttel és nézetkülönbséggel, közösségük mégis egyértelmű az első perctől fogva. Amikor Antonietta becsenget Gabrieléhez, észreveszi a lakás cementpadlójára felrajzolt tánclépéseket. Számozott lábnyomok, egy-két-hár'. Gabriele egyedül tanul táncolni, otthon. Ezek a lépések egy elterelő hadművelet lépései. Bemutatja a táncot („La rumba!“), és magával rántja Antoniettát is, de a nő zavarban van, szorongatja az elkapott papagájt, egy lépésnél elveszti a papucsát, restelli koszos harisnyáját. Nem tudnak egymásra hangolódni. A magányos tánc ebben az esetben nem megosztható. A próbálkozásnak, hogy társassá váljék, az vet véget, hogy a házmesternő – a történelmi korszak és az általa protezsált nívó megtestesítője – feltekeri a rádión sugárzott indulót, hogy elnyomja a rumbát. Ő annak a közösségnek az őre, amely izolálja az egyéniséget, és beolvasztja az egyént. Gabriele és Antonietta később mégis lépésről lépésre (egy-két-há') adja fel addigi életét, hogy közösségük megteremtsék.
Táncolok a szobám közepén (2020, koronavírus-járvány), amikor eszembe jut ez a két filmes táncjelenet. Odakint sötét van, idebent el van húzva a sötétítő függöny, láthatatlan vagyok. Éppen pozíciót nyerek a rámtelepedő magánnyal és szorongással szemben. A fejhallgatóból Chico Buarque száma szól, az O, qué será, amit Omara Portuondóval együtt énekel. Egy kubai spanyol nő és egy brazíliai portugál férfi. Ezt a számot nemrég ismertem meg, és valahogy mostanában többször nyúltam utána, mint enyhítő pohár után. Ezzel a címmel több zeneszám is létezik, magyarra talán az Ahogy lesz, úgy lesz fordítás a leggyakoribb. De ez nem az. Nem akarok ünneprontó lenni, de eszembe jut egy barátom által mostanában gyakran ismételgetett fordulat: mi lesz, mi lesz, a seggünk kilesz. Addig is táncoljunk. Ne csak megbecsüljük a teret, hanem ünnepeljük is. Balettozzunk a szakadék szélén, ahogy Chaplin tanított rá, piruettezzünk a kötélen, akkor is, ha nem vagyunk kötéltáncosok, a felénk irányuló boxütések elől térjünk ki komikus koreográfiával. Dance, dance, otherwise we are lost – mondta Pina Bausch német táncművész. És nem tudtuk, hogy akkor is táncolunk, amikor nem. Hiszen mi nem is tudunk táncolni.