Egy kutya

Van egy kutya. Gyűlöl. Sábának hívják. Ő a partnerem az ominózus kerítésjelenetben. Az utca aljában, egy hosszú drótkerítés mögött lakik, oda vár engem próbára. Ha meglát, már messziről fut felém, dühödten gyorsuló iramban, amiből az ugatáshoz nyer lendületet. A csirkedrót tövében kilencven fokos szögben irányt vált, onnantól nem felém, hanem mellettem fut tovább. Nekem úgy kell tennem, mintha direkt vártam volna, és a rendezői instrukciók szerint sétálok tovább, mint egy megacélozott idegrendszerű veterán. Tényleg várom, illetve hát fel vagyok rá készülve, nem ér váratlanul. A drótháló rombuszai mögött mintha más dimenzió volna, nem az általunk megszokott fizikai törvényekkel: ami ott robogó szekér, itt olcsó tik-tak, az űrutazásról hazatért asztronauta szembesül öreg gyerekeivel. Ő repeszt, én őszülök. Jól tudnánk szemléltetni a zénoni paradoxont. Mi volnánk Achilleusz és a teknős, iskoláról iskolára haknizgatnánk. Ő futna, én ráérősen mendegélnék, mégis egyvonalban maradnánk a tátva maradt gyerekszájak előtt. Időközben persze összeszoknánk, kialakulna egyfajta se veled-se nélküled-viszony, ambicionáló szakmai irigységgel, de ezt a magas hőfokon tartott feszültséget újra és újra produkálnánk, újraélnénk, és ettől lennénk felejthetetlen páros.
Van egy kutya, nagy és fehér, kifejezetten abból a családbarát fajtából, amelyiknek a reklámfotókon gyerekek ráncigálják a fülét, de ő széles száját antropomorf nevetésre húzza, elvégre kiegyensúlyozott jelleméről híres. Agresszivitás és félénkség egyaránt távol áll tőle, olvasom lázasan a kutyabarátoknak szóló leírásban, engedelmes, készséges kutyafajta. Tévedés kizárva, csakis erről lehet szó. Lehet, hogy összekeverték a fotót a leírással, vagy nem tudom, hogy mivel magyarázható akkor az, amikor egy ilyen ideális példány leüvölti a fejem. Fröcsög rám a nyála a terápiás célokra gyakran használt négylábúnak. Csípős izzadtság szúr hónaljamba a barátságosságáról híres házikendvenc atipikus megnyilvánulásától. Ma az utcán találkoztunk. Erre még sosem volt példa. Ekkor derült ki a neve. Sába! – kiáltott rá egyszerre a póráz végében megkövült férfi, és a nő, aki mellettük sétált. Pedig hamarább láttam meg én őt, mint ő engem, és mivel nem volt köztünk a jelenet szokásos kelléke, a csirkedrót, kizökkentem szerepemből. Már majdnem irányt változtattam, amikor a szél bemártott nála. Igen, kifinomult szaglása miatt szarvasgomba- és kábítószer-keresésre is alkalmazzák ezt a fajtát. Sába hátrafordult, a póráz megfeszült, a gazdái pedig az ugatást túlordítva próbáltak szabadkozni: higgyem el, ilyesmi még soha nem fordult elő. Akkor tehát tényleg van egy kutya.
Szeret. Sábának hívják. Valahol az utca elején lakik, legalábbis arról szokott jönni a gazdájával. Az ablakból is szoktam látni őket, ahogy nagy egyetértésben mennek az erdő felé. Amikor először találkoztam velük, a fiatal nő messziről szólt, hogy menjek csak nyugodtan, mert nem bánt. Éppen egzecírozás folyt, mindketten komolyan vették a feladatot, hogy a kutya egyedül maradjon az út túloldalán. A nő marasztalva távolodott, a kutya befelé sírt. Mosolyognom kellett ettől az igyekezettől, az állat ügyet sem vetett rám, ahogy elmentem mellette, annyira koncentrált, hogy megfeleljen gazdája elvárásának.
Amikor az erdei ösvényen futok, Sába gazdája pedig a sziklaoltár előtti padon üldögél, Sába már messziről érzi, hogy valaki közeledik. Felvakkant, aztán ahogy látótávolságba kerülök, felismer, farkcsóválva fogad. Előttük elhaladva futólag üdvözlöm őket, amit a kutya azzal viszonoz, hogy fut velem egy darabig. Futok, de nem a menekülés haszonelvén. Előbb volt a futás, mint a kutya. Megnéztem, mit ír a kutyabarátok szakkönyve erről a fajról. Legszebb mondatát kiemelném: Barátságos munkakutya szép fejében saját elképzelésekkel. Sokat mosolyog, vágott szemnyílása, felfelé kunkorodó szájszöglete legalábbis könnyen kelti ezt a benyomást.
Kevés kutyás történetem van, pontosabban kevés kutyával van történetem. Vagy még csak így sem igaz. A nagyszülői házakban elég sokan megfordultak, néhányuk ott is van eltemetve az udvaron, bár ez szabálytalan, főleg a nagyobb testűek esetében. Ott vannak a tragikus hirtelenséggel elhunytak vagy a végelgyengülésben kiszenvedettek és hozzájárulnak csontozatukkal a talaj konzisztenciájához. Kutyától függ, hogy éppen félek-e a kutyáktól vagy nem. Sosem voltam az a kerítésen benyulkálós típus. Vagy aki mások jószága után megfordul az utcán. De másztam már fára kutyák elől. És változtattam meg már útvonalat kutya miatt. Vártam már órákig a hazamenetellel, mert egy kutya aludt a kapumban. De ha személy szerint Buksira gondolok, aki Noé bárkáját játszott velünk és felmászott a farakás tetejére, vagy a Fekete Kutyára, aki nagyapám temetésének napján szegődött a család mellé az óriási hóban, és úgy szelidített meg, hogy két lábra állva a vállamra tette mancsát és a szemembe nézett, vagy Bodrira, aki zacskót nyelt és vérhast kapott, és anyám napokig virrasztott mellette a varrógép alatt, vagy Dolfira, aki rozsdás szegbe lépett az udvaron (az alkatrészek!), és tetanuszban múlt ki, vagy Fülesre, akit elütött az autó, mert kiszökött az utcára, vagy a nyakigláb Frigyesre, aki hasoncsúszva érkezik le a lépcsőn, amikor felismeri az autónk hangját, amikor bekanyarodunk az utcába. Hát akkor vannak kutyák. Akiket szeretek.