Láncfűrésszel a Paradicsomban

Az volt a bűne a húgodnak, Sodomának,

hogy bár fenségben, kenyérbőségben és

zavartalan békességben volt része neki és lányainak,

a nincstelent és a szegényt mégsem támogatta.

         (Ezékiel 16,49)

‍

1.

A Herceg nevetségesnek tartotta a felhajtást. Tábornokot kivégezni nyertes háború után?! Reggel kilenc órakor?! Rendeletileg kellene betiltani a korai kivégzéseket. Kilenc előtt ugyanis képtelen volt reggelizni, és a vér látványa annyira felzaklatta, hogy utána már nem volt kedve. Az éhség állandó pulzálása viszont az egész napját elrontotta. És ezt nagyon utálta. Nincs is pocsékabb dolog, mint az emberi test belsejét rágó hiány, amelyet nem lehet elütni semmivel. Illetve lehetne, csak ne lenne az a fránya protokoll.

– Miért nincs svédasztal? – zsörtölődött hangosan a Herceg. Miért ne lehetne enni? – gondolta. A temetések után is van tor. Bezzeg a rómaiak! Őket nem zavarta, ha töltött fürj fogyasztása közben nyuvasztották egymást a gladiátorok! – okoskodott magában. Mégis, hogy lehetne jókedvűen élvezni a tábornok főbe lövését üres gyomorral?

Ezt szóvá is tette, de udvaroncai kötötték az ebet a karóhoz: közmegbecsülésnek örvendő katonai vezetőket tiszteletlenség lenne nem reggel kivégezni, valamint a csípős kolbász illata is rontana az esemény emelkedett hangulatán.

– Nem lenne elegáns, felség – magyarázta a kancellárja.

Elegancia?! – háborgott magában a Herceg. Korán kelni, éhgyomorra véres állami rendezvényen részt venni, ez a nem elegáns. Eltökélt volt: semmilyen körülmény nem fogja rákényszeríteni arra, hogy mosolyogjon. Azért is savanyú ábrázattal fogja végigülni az eseményt, hogy lássa az Udvar, micsoda erőfeszítéseket tesz az állami gépezet megfelelő működésének érdekében. Világfájdalmas arckifejezéssel fészkelődött a baldachin alatt, miközben jobbján ott ült az éppen kivégzendő tábornok hitvese, Marga.

A nő rezzenéstelen arccal és egyenes derékkal ült a helyén. Apácafátyol mögé rejtette érzelmeit, ami legalább annyira bosszantó volt, mint a reggel kilenc óra.

Az apácákat a fátylukkal és az avítt hitvilággal együtt már rég betiltották, még a Herceg nagyapja nagyapjának az idejében. Nincs Isten – hirdették akkoriban. A lakosság készségesen elhitte. Miért ne tette volna? Minden rendben ment – szép házakban kényelmes életet éltek. Csinos, jóval fiatalabb feleségük oldalán, akinek a szépséghibáit jól képzett sebészek hada tudta kifogástalanul korrigálni. Kék Jaguárral száguldoztak a sztrádákon. Sivatagi leopárd szolgálta őket rabszolgaként. A háborúikat az országhatárokon kívül vívták. Az idegesítő gyerekeiket robotok nevelték. Ilyen körülmények közt mindenki sokkal elfogadóbb.

Különben is miért lenne szükség Istenre? Mivel járulhatna hozzá Isten az emberiség jólétéhez? Ezt a kérdést egy híres gondolkodó is feltette néhány évtizeddel korábban a mesterséges intelligenciának (azóta a gondolkodókat is betiltották), amelyre a gép azt a választ adta: semmivel.

Marga nem takarhatta volna az arcát apácafátyollal – a Herceg szerint. Ezt szóvá is tette, de kancellárja megjegyezte, hogy az egyházak betiltásával azok öltözékét nem száműzte a törvény, mivel ezeket meglehetősen szeretik az emberek különféle népies mulatságokon viselni, úgymint maszkabálban és éjszakai szórakozóhelyeken. Így Marga lehet, nem tisztességesen jár el, de semmikképpen sem követ el törvénytelenséget – magyarázta a hercegség első számú hivatalnoka.

A Herceg mindig is szerelmes volt Margába, akit gyerekkora óta ismert. Legalábbis ő ezt hitte. Így egy kicsit örült a kivégzésnek − a hajnali kilenc óra ellenére. Marga azonban rá sem hederített. Mondhatni fittyet hányt a Herceg minden igyekezetére. Pedig Marga apja csak valami rozzant hadosztály lefokozott parancsnoka volt, majd a sivatagi leopárdok elleni háborúban el is esett – ki tudja, melyikben a sok közül. A legjobbkor halt hősi halált, mivel gyanítható volt részvétele a kormányzat elleni összeesküvésben.

– Marga – hajolt a nőhöz a Herceg, de az meg sem rezdült –, vacsorázz velem ma este!

A kancellár finoman köszörülni kezdte a torkát. A Herceg ingerülten nézett rá.

– A hadiözvegyek – susogta kioktatóan az oktondi tintanyaló.

Az ország ügyei akkor mennek jól – hallgatta gyermekkora óta a Herceg a litániát –, amikor a hadiözvegyek helyzetét kellő józansággal tudja kezelni. Ebben a tekintetben rengeteget fejlődtek, hiszen valamikor az elhalt hadfiak mellé temették a hátramaradt hitveseket, először élve, de aztán a civilizációs nyomásnak engedelmeskedve már halva. Előtte persze meg kellett ölni őket. Ez viszont sok visszaélésre adott alkalmat. Ugyanis érthetetlen módon alig lehet olyan hóhért találni, aki hajlandó lenne nőket ölni, aki viszont kapható erre, hajlamos visszaélni a helyzetével. Ez is azt igazolta: nagyon óvatosan kell eljárni a hadiözvegyek ügyében.

Így akkoriban életben hagyták a férjüket elvesztett nőket. A nevüket elvették. Ezt akkor kaphatták vissza, ha újból férjhez mentek. Ha viszont újra férjhez mentek, a hadiárvák az állam gondozásába kerültek.

– Marga nem lesz hadiözvegy – sziszegte a Herceg –, a férje nem háborúban esik el.

A Kancellár zavartan köhécselt. A Herceg mérgesen fészkelte be magát a karosszéke mélyére. Felcsendült a katonazenekar.

‍

2.

Rendületlenül szállt a zene. A rézfúvós zenekar indulója kecses mozdulatokkal libbent át a kaszárnya udvarának magas falán, és merült alá a környező utcák zsivajába, majd ült a járókelők vállára. Céda trillák, cafka dallamok. Válogatás nélkül szálltak le a serényen vonuló testekre. Mindegy volt, hogy minisztériumi alkalmazott, vagy utcaseprő, esetleg katonatiszt vagy filmszínésznő.

Pár száz évvel korábban ugyanis hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami szükséges, az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ennek alapján szervezték meg a társadalom életét: a hasznos tevékenységet az állam támogatta; a haszontalanokat tiltotta; amiben meg nem volt biztos, azokat tűrte. Az embereket pedig a mesterséges intelligencia karakterizációja nyomán csoportokba osztották: az opportunisták hivatalnokok lettek, az okosak kutatók, a hiperaktívak katonák vagy rendőrök, a lusták utcaseprők, a kézügyességgel rendelkezők mesteremberek és mind így.

De a katonainduló mintha tudomást sem vett volna erről a fontos társadalmi előrelépésről, válogatás nélkül billegett a járókelők vállán.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga. Húsz évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot. Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

A katonainduló taktusára vezették be a tábornokot, fejére fehér csuklyát húzva. A hóhér csőre töltötte a revolverét, igazi muzeális darab, valamikor egy híres popsztárt öltek meg azzal a fegyverrel. A Herceg szerette az ilyesfajta kulturális ínyencségeket. Ha már végig kell senyvednie a rém unalmas kivégzéseket, legalább legyen valami érdekesség a vér látványán kívül is.

– 38-as kaliberű revolver, felség – hajolt közelebb bizalmasan a kancellár –, 1980-ból.

– Remek, remek – dünnyögte a Herceg, aki semmiképpen sem akarta elárulni, hogy örül.

A tábornokot a falhoz vezették, ahol levették róla a csuklyát.

– Vegyétek le a fátylat Margáról! – adta ki a parancsot a Herceg, ugyanis imádta az emberi szenvedés látványát. És senki sem tudott olyan szépen szenvedni, mint a nők. Az maga volt a költemény. A Herceg az eszét vesztette, amikor kiült az arcokra a fájdalom. A kancellár azonban nem mozdult.

A hóhér közben ünnepélyes lassúsággal felemelte a fegyvert, a katonazenekar elhallgatott, csak a dobok pörögtek. Fekete talárban, nyakában vastag aranyláncokkal a hercegség főbírója felolvasta a vádat és az ítéletet. A vád a szokásos: összeesküvés. Az ítélet a szokásos: halál.

A lövés eldördült. A golyó becsapódott. A tábornok eldőlt. A Herceg izgatottan figyelt. Semmilyen körülmények között sem akarta elszalasztani azt a pillanatot, amikor a golyó a koponyába csapódik, majd kirobbantja onnan az agyvelőt. Marga arcát is szerette volna látni, de a fátyol megakadályozta ebben.

– A fátylat! A fátylat! – kiabálta, mivel tudta, a pillanat varázsa hamar elillan. De senki sem moccant. Ezért végül már nem bírt magával, és ő maga ugrott oda, hogy lerántsa Marga apácafátylát.

‍

3.

A hagyományokhoz híven a tábornokkivégzések után állófogadást tartottak a Palotában. A társadalom krémje elegáns szmokingban és selyemruhákban vonult a márványfolyósokon, az aranydíszítésű termekben finoman villogtak az ékszerek, drága parfümök illata keveredett a levegőben, és lágyan koccantak a puncsos poharak. Miniszterek, magas rangú katonatisztek, bankárok és médiaszemélyiségek nevetgéltek, miközben pálcikákra tűzött falatkákat kaptak le a tovasuhanó pincérek tálcájáról. Egy pódiumra állított fehér zongoránál a Herceg kedvenc udvari zenésze, Frédi játszott kellemes dallamokat. Az oszlopok mögött hatalmas puncsos tál – medence –, azaz látványpuncs pöffeszkedett. Pincérek hada merte a nedűt, egy másik csapat készítette, a többiek meg körbehordták a poharakat. Fanyar citrom- és édeskés gyümölcsillat terjengett.

Ki nem állhatom ezt a lagymatag duruzsoló klimpírozást – gondolta a Herceg, aki sehogy sem tudta magát lelkileg túltenni Marga apácafátyol alatt rejtőző, semmiféle érzelmet nem mutató arcán.

– Micsoda érzéketlenség! – kiáltott fel. A vendégsereg egy pillanatra elhallgatott. A Herceg intett és a zongorához sétált. A vendégek visszatértek a csevegéshez, újra a beszélgetések morajlása töltötte meg a Palota termeit. Zoé, a Tengerészeti Központ kikapós felesége, vadító méregzöld ruhában és csábosnak szánt mosollyal elindult a Herceg felé, akinek a kellemetlen délelőtti emlékek és Marga lefátyolozott arca miatt nem volt kedve bájcsevegni, ezért inkább Frédihez fordult.

– Mit szólsz, Frédi, ehhez a Margához? – kérdezte a Herceg a zongoristát.

Frédi nem szólt semmit. Őt aztán hidegen hagyták a hadiözvegyek, a katonai kérdések, a politikai intrikák. Így rá se rántott a lamentáló Hercegre, hanem elmélyülten verte tovább a hangszert. A Herceg legszívesebben rácsapta volna a kezére a zongora fedelét.

– Egész este ilyen unalmas zenét fogsz játszani? – kérdezte.

– A kancellár parancsa – válaszolta Frédi rezignáltan –, kivégzések után mindig szalonzenét kell játszanom.

– Utálom a fehér zongorát – makacskodott a Herceg.

Ez igaz volt. Idegesítően villogott a fehér szín. Felületéről minden visszapattant: a poharak csilingelése, a női kacajok és a kósza tekintetek. Bezzeg a fekete! Az elnyeli a tekintetet, a gondolatot, a józanságot. A Herceg imádta a fekete mélységet fürkészni.

– Ne nézz a sötétségbe – mondogatták a hadiözvegyek elborult tekintettel –, mert minél tovább nézed, előbb-utóbb saját arcképedet fogja visszatükrözni.

Marhaság – gondolta a Herceg. A sötétségben nem látszik semmi, hogyan tükrözne vissza bármit. De ezek az asszonyok, mint fekete varjak, kétkedve ingatták a fejüket. Ők tudják, miről beszélnek – suttogták a gyászruhás nők baljóslatúan.

A Palota franciakertjében lehangolóan unalmas szökőkutak voltak, bosszantóan sekélyes és áttetsző vízzel, de az angolkertben volt négy rendes kút angyalkás díszítéssel. Az özvegyek otthona az angolkert mögött állt, így sokszor sétálgattak a vadromantikus bokrok és fák között. Kontrollálni kell őket – volt az állam álláspontja.

A Herceg kinevette aggodalmaikat, és azért is felkapaszkodott az angolkertben álló kutak peremére, és órákon keresztül bámulta a mélységet. Maga sem tudta, mit remélt ettől, de az asszonyok óbégatását hallgatva mindenképpen azt várta: szörnyek ugranak elő a vízből, és magukkal ragadják a lelkét.

– Nincs neked lelked – mondta Marga.

Marga már tizennyolc évesen özvegy volt, mivel az első férje, valami hadnagyocska, elesett a hegyi emberek ellen vívott háborúban.

– Fogd be a szád, 1456-os! – mordult rá a Herceg a lányra, mert az özvegyeknek nem volt nevük, csak számuk.

A Hercegnek nem volt lelke. Ez igaz volt, de ettől függetlenül rosszul esett neki ez a megjegyzés. A lélek – magyarázta neki tanítója – a régi poéták találmánya volt, akiket már legalább hetven éve betiltottak, mert úgysem olvasta őket senki. Akik pedig mégis olvasták, azokat indokolatlanul összezavarták a költői képek, a frivol metaforák, a kérkedő hasonlatok és a feleslegesen tobzódó költői jelzők. Tehát a lélek nem más, mint a testben rejtőző entitás költészet által való felszabadítása. A papok még ennél is tovább mentek – magyarázta egykori oktatója −, mert szerintük nemcsak az embernek, de még Istennek is van lelke. Azokat is betiltottuk – magyarázta a Herceg tanítója. Mi pragmatikus nép vagyunk – folytatta a mester –, ezért nem sokat adunk a metafizikára, mi inkább a haditechnikára esküszünk. A társadalom is erre tette fel a hitét, mert ki hallott már olyat, hogy jambusokkal vertek volna le lázadókat messzi vidékeken, olyat viszont annál többet, hogy amikor becsapódtak a bombabiztos rakéták, megszűnt azonnal minden politikai ellenkezés, igaz, lényegében azért is, mivel nem maradtak túlélők, így nem volt kinek a továbbiakban akadékoskodni. De nincs olyan gond itt e földön – szónokolta a mester –, amelyre nekünk ne lenne gyógyírunk vagy fegyverünk. Bármikor bárhová új népet lehet betelepíteni, olyanokat, akik tudják, hol a helyük.

A Herceg dühösen hagyta ott Frédit az idétlen zenéivel és a bosszantó fehér zongorájával. Elvegyült a tömegben. Flegmatikusan biccengettet, megvetően nyújtott kezet és leereszkedően mosolygott. A társadalom krémje hálás volt, elégedetten dorombolt a hercegi figyelem dicsfényében.

Zoé ekkor sikoltott fel.