.svg)
Borsik Miklós: Futárlíra. Jelenkor, Budapest, 2024.
Mindig különös érzés olyan versekkel találkozni, amelyek távolságot tartanak az olvasóval. Ebben különböző eszközök segédkezhetnek, mint például a tárgyias nyelv vagy az analitikus versépítés. A humor nem egy ehhez hasonló, tipikus kellék, általában éppen közelségre, barátkozásra hívja az olvasót. Borsik Miklós Futárlíra című kötete ilyen szempontból is kivételes: az alapvetően elemző beszédmódot humor hangolja, megteremtve egy sajátos, jólesően távolságtartó iróniát. Hiszen a versbeszélő egy ételfutár, így már indulásból szokatlan, izgalmas irodalmi témák körüljárására kapunk lehetőséget.
A kötet mottója szintén idegenségérzetet kelt: „melyik az ember és / melyik a tárgy, és kettőjük közül / melyik értékesebb” (William Carlos Williams). A szubjektum-objektum felcserélhetősége a vizsgáló és a vizsgált pozíciójára is igaz, a kötet egészében kétségbe vonódik a versbeszélő, aki megrögzötten figyel, elemzi környezetét, Budapestet, amely projekciós felületként szolgál. Másfelől nézve a versbeszélő egy médium, egy üzenethordozó, de az üzenet (szerencsére) nem válik egyértelművé. Egy vérbeli futár beszél, nem csupán egy ételhordozó, de mégsem egy Hermész. Nem a nagy, régi témákra kíváncsi, hanem azok „ételmaradványaira”, ami érthető, hiszen mi maradna több évszázadnyi lakmározás és emésztgetés után? Érezni, ahogy elhallgatott eszmefuttatásai megszűrik az információkat, így mindössze töredékekkel ismerkedünk. Csak villanásokra figyelünk fel az egyébként belátható tájból. De minek belátni a tájat, miért kéne kitapogatni a nagy egészet? Elégedjünk meg a hétköznapok apróságaival, tudjuk meg, hogy még a közöny is lehet derűs!
A megfigyelő gondolattérképe pedig valahogy így rajzolódik ki: egyik pontból suhan villámgyorsan a másikba, először Kafkát, majd egy száguldó Nissant követ, hogy megtorpanva Peer Krisztián telefonhívásától, a Bud Spencer-szobornál találja magát, ahol ki más várhatná, mint Gilles Deleuze. Mindezen állomásokat és történéseket „galambok idegszálai” kötik össze, az ezeken végigfutó ingerek küszöbe hol elegánsan magas: „keresek néhány szót, ami tetszik, / vagyis átmegy a vizsgán, a suhanáshoz, / mint egy jogosítvány, évek óta hiányzik egy mondat” (42.) – hol pedig kiszolgáltatottan alacsony: „mintha ventillátorral próbálna / krumplit pucolni, és én lennék a krumpli” (18.). A gondolattérkép ezáltal egyre élőbbé, kézzelfoghatóbbá válik. A futárköltő meg csak tovább gurul, mintha meg sem írta volna a verseket.
