Lábunk nyomát (Regényrészlet)

‍Nemlineáris etűdök, avagy a megnevezés

‍

VIII. etűd

Amelyben a titkos szálak egy pillanatra Insterbergben érnek össze, továbbá megvillan a kiszámíthatatlan népharag.

‍

A csongrádi születésű Hrman, Hrmann vagy Hermann Dávid szuperintendens, akinek a neve többféle alakban is hagyományozódott az utókorra, így a nyelv és az idő ingoványában utána maradt nyomok között nem mindig egyszerű ugyanazt a személyt megtalálni, az azonban szinte bizonyosnak tűnik, hogy apja, Hermann Mihály még a város egykori urainak, Szuhay Mátyásnak és Gáspárnak az intézőjeként dolgozott 1670-ig, amikor is a kincstár konfiskálta tőlük Csongrádot, a kuruc mozgolódásban való részvételük miatt. Hermann fiainak korán kibontakozó tehetsége (amelyre alápillantott az egymásra torlódó gomolyfelhők jótékony homálya mögül, a kifürkészhetetlensége dacára leginkább közönyösnek mondható Úr is) továbbra is támogatást kapott. Kassai kamarai tanácsos nagybátyjuk, Mosdoczky Imre, valamint az egyház jóvoltából a birtok elvétele után is folytathatták megkezdett stúdiumaikat, amelyek eredményeképp Hermann Dávid 1704 augusztusában már az evangélikusok követeként járhatott XII. Károly svéd királynál. Diplomáciai jelentéseiben megemlíti, hogy Varsóban látta, amint az emberek az utcákon imádkoztak, szemetet égettek és ecettel hintették be a házakat a pestis halálos leheletének elhárítása végett, mely akkoron ott már pusztított, de a hatóságok, félvén a lakosság pánikjától, azt eltitkolták. Alighogy elhagyta a várost, írta, olly erős volt ottan a mételyes bűz és a pestis dögletes dühöngése, hogy napok alatt húszezer ember halt meg utolsó kenet és föloldozás nélkül, a legszörnyűbb kínok közepette. További utazása során éppen Insterburg városában tartózkodott, amit följegyzéseiben következetesen Insterbergnek írt, amikor ott kihirdették a porosz király rendeletét, hogy Lengyelország felé minden közlekedés el van zárva, és halálbüntetés terhe alatt tilos a határon bejönni vagy távozni, mert a pestis Varsóban és az ország egyéb részein már kíméletlen erővel dühöng. Azt az eretnek gondolatot hallottam a tegnapi fogadáson az egyik enyhén kapatosnak tűnő, számomra ismeretlen követtársamtól, írta titkos naplójába még Insterburgban, hogy az Úr, úgymond, evilági kétes gyűjteménye most leginkább egy zálogházra vagy egy fölszámolás alatt álló ócskás kereskedésre emlékeztet, ahol a hosszú ideje fölhalmozott haszontalan dolgoktól igyekeznek éppen megszabadulni. Mivel a kijelentés Matteo Sancroce pápai követ jelenlétében hangzott el, aki korábban tudvalevőleg a Szent Inkvizíció kötelékében dolgozott, és ezt az istentelenséget az ott álldogáló társaság tagjaként, szemrebbenés nélkül hallgatta végig, továbbá, még Varsóban, szinte szóról szóra ugyanez a rettenetes gondolat villant át az én fejemen is, így valamiféle különös provokációtól tartva azonnal otthagytam a fogadást és visszavonultam szállásomra. Fentiekkel kapcsolatban a távozásom után történtekről további tudomásom nincsen, mindössze annyit kell megjegyeznem, hogy az elrendelt határzár ellenére a pestis könyörtelenül letarolta a keleti porosz tartományokat is. Szerencsére eredeti úti célomat, Königsberget föl tudtam még keresni, és három napon át háborítatlanul jártam végig a városnak azokat a részeit, ahol egykoron a Mester, Johannes Müller von Königsberg, azaz Regiomontanus született és élt.

1739 augusztusában, alig valamivel a pestis csillapodása után, Hermann Lipót posztókereskedő hazalátogatott a család csongrádi házába. Még hónapokkal azelőtt indult a franciaországi Saintroche városából, ahol a selyem- és posztógyáros Sebastian Jeancour-ral tárgyalt, a Pécs melletti Pellérden, a néhai Pietro Passardi tulajdonában lévő és halála óta bezárt selyemgombolyító üzem megvásárlásáról, ám a pestis miatt mindennemű utazás szinte lehetetlenné vált, így a legkülönfélébb helyeken volt kénytelen időzni. Azt a különös történetet mesélte el az üdvözlésére összecsődült rokonok és szomszédok népes társaságának, hogy Pécs város tanácsa az ott dúló járványok és sorozatos elemi csapások okát egy öngyilkos nő megszentelt földben való eltemetésében, valamint két zugserfőző bűnözőben vélte megtalálni. A város főterén, a korábbi járvány elvonulását követően fölállított hálaadó szobornál tüzet gyújtottak a pestis ellen föllázadt helyiek, és hatalmas fölfordulás közepette követelték a dögvész okaiként megnevezett gonosztevők megégetését. Az öngyilkost időközben a tanács emberei kiásatták, és a temető falain kívüli árokba vetették, kutyák prédájára. A két zugserfőzőt mint árdrágítót, következésképp szentségtörőt, tanulságul, mindenki okulására, kirángatták a házaikból, és a jelen lévő egyházi méltóságok rosszallása ellenére az utcán, ott helyben agyonverték. A lefőzött, gazdátlanná vált sert megitták. Az esetet hallván, az elszabadulva csellengő, kiszámíthatatlan népharag elől néhányan azon nyomban elmenekültek a városból.

Kétszáz évvel később, 1938. március 11-én Kurt Schuschnigg, a német eszmével kacérkodó osztrák despota kancellár, immáron a németek nyomására, akik baráti ultimátummal láttatták be vele az Anschluss elkerülhetetlenségét, lemondott. Másnap a Wehrmacht csapatai dübörögve vonultak be Ausztriába, ahol fogadásuk tiszteletére, reggel, tömegek mosatták a házaikból kirángatott zsidókkal az utcák kövét. Az esetet hallván, és fölmérve, hogy az Úr a kritikus pillanatokban, szokásához híven, továbbra is félrepillant, az elszabadult népharag elől néhányan azon nyomban elmenekültek az országból. A humán faj töretlen fejlődéssel, kettőszáz év alatt, önmaga megcsúfolására ennyire jutott a házból kirángatós kollektív játékban. A számok emlékezete szerint ezekben az években az osztrák felnőtt lakosság negyede a nemzetiszocialista párt tagja lett, Ausztria pedig, ahogy azt Karl Kraus lakonikusan megjegyezte, a világvége laboratóriumává vált.

‍