La Nativité du Seigneur

Hogy miféle érzetek tudaton aluli bevillanásainak, milyen színek és mintázatok „lefordítási” képességének köszönhetjük Olivier Messiaen (1908–1992) monumentális, kilenctételes orgonameditáció-ciklusa, a Nativité du Seigneur születését, azt egészében soha nem fogjuk megtudni. Maga Messiaen mondta azonban el, hogy a kilenc darab közül kettőnek egészen biztosan színötlet-alapja volt. Konkrétan a Les bergers (A pásztorok) címűről beszélt, amelynek genezise során egy templomablak látványképzete volt döntő élménye. Kék-ibolya, vörös, arany és ezüst színfoltok belső víziója lényegült át hangzatokká.

Az utóbbi pár évtizedben több tudományos vizsgálat eredményei vezettek arra, hogy a különleges perceptuális-neurológiai jelenségnek: a szinesztézisnek – vagyis bizonyos érzékterületek függvényszerű összekapcsolódásának – forrásvidéke nem másol, mint az agy kéreg alatti, ún. limbikus rendszerében keresendő (Cytowic és mások hipotézise). De a Nativité du Seigneur, vagyis Az Úr születése ciklus természetesen messze túlmutat ezen a ma is rejtelmesnek ható idegélettani jelenségen. Hiszen „kulcsműnek” számít a 20. század orgonairodalmában, bár egészében viszonylag ritkán mutatják be, inkább csak egy vagy néhány részt válogatnak be a koncertprogramokba – leggyakrabban az utolsót, a Dieu parmi nous-t (Isten köztünk van).

A bibliai szövegrészekkel asszociált kilenc darab bővelkedik hangulatfestő és metaforikus elemekben, áradásukat viszont igen szigorú zenei szerkesztés tartja mederben. Első hallgatásra – és persze a „vonatkozó” bibliai textusokat is olvasva – rögtön ámulatba ejthet a teológiai megéltség és a komponisztikai változatosság összefüggésrendszere. S még inkább rácsodálkozunk erre, ha szem előtt tartjuk, hogy a szerző 1935-ben, a Nativité-ciklus megírásakor csupán huszonhét éves volt.¹ Erre az életkorra, ma úgy gondolhatjuk, sem a zeneszerzői gyakorlottság (tapasztalat?) ilyen foka, sem a személyes hit ennyire érett, komprimált megvallása nemigen jellemző. Merthogy a legkevésbé sem csupán amolyan jámbor, angyali üdvözletes, pasztorális „karácsonyi zenéről” van szó! Messiaen orgonaműveinek „fő témáit (...) – az üdvösségtörténet krisztológiai felfogásához hűen – a katolikus vallás centrális misztériumai képezik: Krisztus születése, feltámadása és mennybemenetele” – írja az életművet méltató Diósi Dávid. Zenéjének szellemiségét vallatva van okunk feltételezni, hogy a karácsonyt sem pusztán a Jesua nevű újszülött világra jöttének közvetlen, bár óhatatlanul fiktív szcéjána ihlette, sokkal inkább ama isteni szándék előtti hálaérzés, amely a merő szeretetből földi embersorsot is vállaló inkarnáció, a szenvedés, a pokoljárás – és persze a megdicsőülés – révén esélyt ad e világban botladozó embereknek a jó választására. A ciklus címei – az egyszerűség kedvéért csak magyarul: 1. A Szűz és a Gyermek, 2. A pásztorok, 3. Örök célok, 4. Az Ige, 5. Isten gyermekei, 6. Az angyalok, 7. Jézus elfogadja a szenvedést, 8. A mágusok, 9. Isten köztünk van – szintúgy tükrözik ezt az elegyességet. Mintha legalábbis a szinoptikusokból ismerhető, szinte vázlatosan egyszerű elbeszéléstechnikával kínált gyermekségtörténet a János-evangélium merőben teologizáló prológusával vegyülne össze.

A későbbiekben maga Messiaen is úgy jellemezte a művet, mint az első olyan kompozícióját, amely különösen jellemző zenei nyelvezetére. E karakterisztika magában foglalja azt is, hogy bár a szerző látszólag pontos ütembeosztást alkalmaz, az „ütemek” pár töredékhangértékkel bővülnek vagy szűkülnek – egy négynegyedeshez például egy kóbor tizenhatod csapódik. Így Messian – a két évvel korábban komponált L’Ascénsion orgonaciklusától messzire szakadva – le kell hogy mondjon a matematikailag precíz ütemezésről, az előadót pedig csak az ütemvonalak formális strukturáló funkciójával bátoríthatja.

A Nativité du Seigneur Messiaen első olyan szerzeménye, amely nagyrészt módusokra, nem pedig a dúr/moll jellegű modern hangnemekre alapul. E modális hangrendszerek adta harmónialehetőségekre műve első kiadásának előszavában maga a szerző is kitér. Az ókori zene hangrendszereihez visszanyúlva – és nem kevéssé a madárdal iránti olthatatlan kíváncsisága révén is – az addigi zenetörténet folyamában valami egészen friss, meglepő és lázba hozó fejleményhez érkeztünk el. S igaz ez akkor is, ha a Nativité-ciklus egyik-másik darabja gregorián, görög metrikus vagy épp indiai ihletésű.

Jegyzet

¹                            1936 februárjában a párizsi Szentháromság-­templomban három orgonista osztotta meg az ősbemutató feladatát és örömét: Jean-Yves Daniel-Lesur (1–3), Jean Langlais (4–6) és Jean-Jacques Grunewald (7–9).

‍

‍