.svg)
A Csíki Játékszín évadkezdő premierjének Alejandro Ricaño és Sara Pinet darabját választotta. Az Ami megmaradt belőlünk kortárs mexikói dráma tulajdonképpen egy két főszereplő köré fonódó történetet mesél el: Nata (Kányádi Anna), a kötődésre képtelen kamaszlány terápiás célból kapja Totót, a kutyáját (Kozma Attila). Egy váratlan esemény és az új/régi ismerős érzés pedig külön utakra sodorja őket.
A rendező (Alejandro Durán) darabválasztása rámutat egy napjainkban igen markáns problémára: az emberek nehezen, félve vagy egyáltalán nem képesek a kötődésre. Minden kezdet magába foglalja a vég ígéretét vagy az átalakulásét. Noha a dráma fő cselekményében egy olyan kamaszlányt ismerünk meg, aki édesanyját, majd édesapját is elveszíti, a rokonság meg, ahogy lenni szokott, nem kényünk-kedvünk szerint opcionális emberekből/személyiségekből tevődik össze, így egyetlen barátja kutyája, Toto marad. Viszont erőteljes szomorúsága és kétségbeesése arra sarkallja, hogy Totótól is megváljon, megelőzve a lehetséges búcsút. Nevezzük „még mielőtt szituációnak”.
Az előadás egyazon fonalra sűrítve beszél olyan témákról, mint a gyász, gyászfeldolgozás, valamint a kötődés komplexitása. Viszont egyazon időben kirajzolódik a lelkivilág, az érzelmek szintje és a fizikai világ, a test és a halandóság kérdésköre is. És nemcsak arról beszél az előadás, hogy a „halhatatlanság” az emlékekben, érzelmi kötelékben, fényképekben és tárgyakban testesül meg, hanem minden olyan cselekedetünkben, amit abból kifolyólag teszünk, hogy elvesztünk valamit vagy valakit. Ugyanakkor felsejlenek a lojalitás, a megbánás és az önvizsgálat motívumai is. Mi a színház, ha nem az önismeret, a bűn vagy a megbánás színhelye?
A cselekményváz dramaturgiailag ugrál az időben, több síkon játszódik a történet, beleértve az idősíkokat és a karakterek szemszögét/történetszálát központozó jeleneteket. Megismerjük Natát és Totót, akik egy kollázsszerű képszínházi módszerrel lépnek színre (a néző elsőre nem is biztos, hogy pontosan azt olvasná le: az egyik színész egy kutya). Majd megismerjük a viszonyukat, mindennapjaikat és azt, hogyan hagyja magára Nata Totót. Innentől pedig kezdetét veszi a kettős történetmesélés és a múltba való visszatekintés. Az előadás két szereplője játszik minden más karaktert is, attól függően, hogy épp ki a narrátor. A másik színész pedig a narrátorhoz csatlakozó karaktert játssza el, legyen az nagynéni, kóborkutya, apa vagy sintér. A karakterből karakterbe való vándorlást a különböző jelmezelemek segítik, például a sapkák vagy a kabát (Nata édesapjának kabátja). A rendezés hangsúlyosabban támaszkodik a melankolikus, illetve a rosszat sejtető alaphangulatra, humora karaktereiben és az azokkal megtörtént eseményekben rejlik. Viszont az élet hideg-meleg áramlatait felmutató klisészerűségen túl az előadás igyekszik interraktálni, beszélni és bevonni közönségét ugyanolyan visszafogott, finom módon, ahogy az előadás humora érhető tetten.
A díszlet és a jelmezek (Raluca Alexandrescu) kettőse teljesen diszharmonikus. Talán nem véletlenül. Nata színes focimezfelsőben, teniszcipőben és csőfarmerben jelenik meg, Toto teljes fekete próbaruhában, kék sportcipővel és természetesen egy füles sapkában. A focimez erőteljesen összefügg a történetben megismert családdal és a dráma kontextusával. Mexikói szerzőpárosról beszélünk, történetük pedig a foci és a „legendák” körüli, a lány és apa közös szenvedélye köré épül. Ezzel viszont a foci erős vezérmotívuma lesz a darabnak és az előadásnak is. A szövegbe ágyazott utalások, felmerülő nevek (pl: Pelé; Johan Cruyff mechanikus narancsa; „Isten keze” Maradonánál; Maracanazo) ugyan egyértelműsítik a darab „honnaniságát”, temperamentumát, mégsem érezzük kultúraidegennek. Az univerzalitás nemcsak a feldolgozott témákban, érzésekben, vagy ahogy emlegetni szoktuk: az emberiség nagy közös történeteiben rejlik, hanem az empátiában és a nyitottságban, valamint a tájékozottságban is ott van. Mondhatni ez a közös szál (az édesapa többször is hősként és halhatatlanként hivatkozik az említett eseményekre, játékosokra és csapatokra) adja specifikus pikantériáját, fájdalmát és mélységét az előadásnak. A Hunyadi László kamaratermébe álmodott díszlet sötét színekben: szürke, fekete szobabelsőt és egy hatalmas ablakot ábrázol, amin át a szomszéd tömbház szürke fala látható csupán, vagy az eső szemerkélése. A szigorú ívek és stilizált, egyszerű bútordarabok (két szék, egy asztal és egy tompa fényt árasztó lámpa) komorságot árasztanak, kietlen és csupasz világot. Ettől a kockatértől balra pedig egy utcai lámpa pislákol. Ez a tér a történettől függően változtatja státusát, így egyértelművé válik, hogy rendeltetésénél fogva néha csendes szobabelsővé, ijesztő sintérteleppé, zöld parkká vagy hosszú közúttá válik a tér. Első ránézésre egy kis eleganciát is sugároz a díszlet (a faragott asztallábbal, állólámpával, valamint a régimódi lámpaoszloppal). A néző képzeletében nem egészen így nézne ki a dráma felépített világa, a rendezés viszont ügyesen használja és pont annyit, amennyit kell. Pontosan viszont nem sikerült megfogalmaznom, hogy ez a díszlet a komor színvilágon hogyan is akart vagy sem kapcsolódni a koncepcióhoz.
A színészi játék és a karakterek dinamikája az egész előadás mozgatórugója. Kányádi Anna Natája a karakterív minden állomását igyekszik kimaxolni a kezdetektől a tetőponton át egészen a végkifejletig, mindezt egy nyugtalan, mégis visszahúzódó attitűdből kezdve. Viszont a zaklatottság és a félelem fokozatosan építkezve fog kitörni egy megmagyarázhatatlan állapotban, ahol a kétségbeesés adrenalinhullámként mossa át a karaktert. Kozma Attila karaktere Toto, Nata hű társa, aki ugyanannyira elveszett, kiszolgáltatott, mint Nata. Csak hát kutya dolog szeretni és kommunikálni, ha nem tud beszélni az ember és négylábú. A karakter naivitása, ösztönszerű cselekedetei (a sintérek elfogják, míg az éhségtől vezérelve falatozik a szabadon hagyott kutyatápból és vízből) teszik annyira szerethetővé a karaktert. Emellett példaként is felmutatja a szeretet különböző váratlan és egyben tiszta formáját is. A történet Toto szomorú és majdnem tragikus sorsát, valamint Nata szintén nehéz és göröngyös – ha lehet így fogalmazni – felnövekedéssztoriját mutatja be. Egy szerencsés és ironikus áramszünet megakadályozza Toto sokkolását, Nata pedig időben kiszabadítja és újból magához veszi kutyáját. Ennélfogva nevezhetnénk visszatalálássztorinak is a két karakter történetét.
Az Ami megmaradt belőlünk kamaratermi előadás anyagát, koncepcióját és színészi teljesítményét tekintve fontosnak és értékesnek tekinthető a Csíki Játékszín idei repertoárján. Ez az előadás a nehezen emészthetőt, a bonyolultat és az emberit kívánja egy vagy két fokkal fogyaszthatóbbá tenni, és megerősíteni mindenkit abban, hogy a most épp annyira magában hordozza a holnap ígéretét, mint a tegnap. Vagy akár az örökkévalóságét. A traumák, a gyász és a veszteség bár belőlünk is elvesz, azért mégis marad valami. Valami, amit még meg kell őriznünk magunknak, egymásnak vagy egy másnak. A kötődés pedig sosem szűnik meg, csak eltompul, mert nemcsak emberi, de emberfeletti eredete is van.
Csíki Játékszín. Alejandro Ricaño és Sara Pinet: Ami megmaradt belőlünk. Rendező: Alejandro Durán. Szereplők: Kányádi Anna, Kozma Attila. Fordító, dramaturg: Kész Orsolya. Díszlet- és jelmeztervező: Raluca Alexandrescu. Rendezőasszisztens: Bartalis Gabriella. Hangosító: Szép Szabolcs. Világosító: Duka Árpád. Ügyelő: Kraft Noémi. Kellékes: Bakó Kata.
