Kulcsok

A színpadon leeresztett piros bársonyfüggöny, közepén nagy, fehér, imitált kulcslyuk. Mintha bábszínházban. A színpadon fehér vasfüggöny, közepén óriási kulcslyukkal. A Švejk vendégszerepeltetett és hazai kezdőképe. Felbukkan egy fehérre festett arcú bohócfigura öltönyben, kofferrel a kezében (Crespo Rodrigo). Jóságos és bugyuta mosolya azonnal felfedi kilétét. Könnyű őt megszeretni. Mihelyt a kulcslyuk előtt felénk csóválja farát, majd zsebében kulcs után motoz, majd öltönyéből lába elé hull egy csomó kulcs, majd lehajolva utánuk nyúl, majd hátsójával véletlenül belöki az ajtót. Vele együtt be(le)csöppenünk.
A színház mint kulcslyukon át meglesett világ sztereotip olvasata helyett maga a kulcslyuk, a kép emléke kezd el foglalkoztatni. A képekben az a titokzatos, hogy visszakeresnek az emberben. A kulcs és a kulcslyuk engem azonnal a háborúhoz visz. A szőnyegbombázások után romba dőlt Berlinhez. Erik Kästner házkulcsához. Ahogy hazaérve, szembesül a fordított helyzettel: nem a kulcsát hagyta el, az a zsebében lapul – háza nincs már hozzá. De menjünk vissza Prágába, Aradra, Tatabányára – Švejkünk színhelyeire.
Kulcsok. Kulcsok egy jó szórakozáshoz. Nem elég egy jó szöveg és egy jó előadás, azon belül jó alakítások. Kell még valami: értő befogadás. Avatott néző.
Néhányan már szünetben hazamentek – döbbenten hallom a meggyőződéses devalválókat. Ha nem láttam volna, azt gondolnám… Mert ugyan milyen előadás az, melyről már szünetben elslisszolnak?! Gyanús! Az az előadás felettébb gyanús, ahonnan a …, bocsánat!, félúton meglép. Arról az előadásról feltétlenül beszélni kell.
A színház, tévhitek ellenére, az a komplex műfaj, mely előolvasást feltételez. Finomabban: nem árt, ha az ember némiképp tájékozott. A szöveg kulcs. A darab (esetünkben regény és adaptáció) ismerete felnyithatja, megfejtheti a színház nonverbális kódjait.

Mert a színház sűrít. És a jó dráma olyan, mint egy kártyavár, ha egy szót is kiveszel, összeomlik az egész. De nemcsak a drámaíró sűrít. Az előadás is, (főleg) képekbe. Nem pusztán a szöveget látom magam előtt a színpadon. Attól játék a játék, hogy a rendező is, a színész is (stb. – sisteregné Katz, a részeges tábori lelkész) (a rendezői koncepción belül) ráépíheti a maga képi világát a szövegre. Aztán meg kihúzhatja a szöveget alóla: a szöveg helyett vagy a szöveg ellenében mesélhet képekben, hangokban (stb. – sisteregné Katz). Átértelmezhet. Ez pedig furcsa idézőjeleket teremt mind a szöveg, mind a helyzetek, mind a figurák szintjén: rákérdez, megkérdőjelez, pontosít, rácáfol, hangsúlyoz – pontoz vagy ellenpontoz: összetettebbé tesz, akárcsak mondatban a közbeékelődés. Tehát: elérhetőbb az előadás, ha van fogalmam arról, mire ülök be; a szimultán színpad feltérképezése, ahol csak a zenekar állandó; a színpadon párhuzamosan végigívelő tető- és oldalablakos dupla lépcsőfok, melyekről azonnal tudom, hogy fogda és katonakórház, ill. a cseh vidék mélye/méhkasa, ahonnan Lukás (Mikola Gergő) lakásába száll ki kenceficéstől egy egy-kétéjszakás pillangó (Danis Lídia) (stb. – sisteregné…). Zseniális szcenográfia! – sistergem.
Aki tehát szünetben bőszen hagyja el a színházat, hogy a Švejkből semmit sem értett, az egyetlen dolgot árul el: hogy semmit nem tud az első világháború hašeki szatírájáról. Itt (is) oda kell figyelni. Színvonalas humor, de csak úgy csíphető el, ha ismerem a mögöttes ki nem mondottakat. Hogy miközben Švejk meglóbálja kofferét, és megcsörren benne az eszcájg, majd sejtelmes mosollyal a nézőtérre néz, az a következő történet instant képe: Švejk gyermeki ártatlansággal és örömmel csomagolt a frontra. Ahová Óberlantantjával, Lukással együtt büntetésből küldi Zillergut ezredes (Kardos Róbert) pórázon tartott talpnyalója, bábja, babája (Dévai Balázs) örökös kíséretében a lopott kutya miatt. Gyermeki természetességgel felcsomagolta Švejk a főbérlő értéktárgyait is, fogastól a tükörig. Švejk ritmikusan rázni kezdi a koffert, közben köröz vele: sikatakázó mozdulat és hangutánzás jelzi a vonatot, mely a rettegett Budějovicébe röpíti őket, röpítené, hacsak. Švejk kezében lassul a kofferfordulat, egyre elhalóbb a csörömpölés is, majd elnémul, megáll: Švejk kipróbálta a vészféket, megállította a vonatot, letoloncolták, megfizettették vele, pontosabban Lukással, a gazdájával, mert neki már nem maradt egy vasa sem, mind elitta. Az eszcájg elcsendesedésének másik utalása: már az állomáson, felszállás előtt ellopták tőlük a lopott tárgyak kofferét, miközben a derék Švejk Óberlantant-úrnak-alázatosan-jelentette-hogy-a-kofferekkel-minden-rendben.
Nem kéretik számon a derék nézőn Spiró György adaptációja. Mely a szövevényes regényhez képest letisztult cselekményszálon fut. Miközben a groteszk koncentráltabb Spirónál, Švejk naivitása nem annyira egyértelmű: a gyilkos bosszúállástól sem retten vissza, közönyösen közli Bretschneiderrel, a detektívvel, hogy rázárja emberevő, fajtiszta korcsait, hadd szaggassák cafataira. Tapasztó Ernő Švejkje a regény jóindulatú bugyutája, akinek mindig pechje van. Hašeknél a detektív maga éhezteti ki a kutyáit annyira, hogy azok – jobb híján – gazdájukat falják fel. A szövegkönyv az adaptációból is húz, még átláthatóbbá teszi a fő cselekményt: Švejk útját háborúzása felé. Sajátosan követi a švejki ars poeticát: „Mindig világosan és érthetően kell beszélni, nem pedig olyan kacskaringósan.”
Maradnak, vaskosodnak a jelzők és a szókimondás. Szárjávevóban lelőtték Ferndinándot! Szárok rá! Ferenc József képét leszárták a bolhák (eredetileg legyek, de Švejk [használt] kutya-, így bolhakereskedő is, ezért remek a csere). Öblösebb a szójáték is: Húzd meg! Frászt! Húzd rá! – szól oda Katz (Végh Péter) a zenésznek, miközben orra alá kínálja, majd elkapja előle a borosüveget. Egyetlen helyen érzek enyhe eldolgozatlanságot, de mivel a regény lényege épp annak a felmutatása, ahogy abszurd módon ide-oda sodródik Svejk a háborúban, akár illeszkedik is a megmagyarázhatatlan fordulatok tárházába a megmagyarázatlan (miként szabadul Švejk, amikor orosz kémnek hiszik).
Magyar hab a cseh tortán. Élvezetes öniróniával meghagyta Spiró is, az előadás is, sőt nagyjelenetévé (félig-meddig bábszínházzá a színházban) avatta a magyar asszony (Danis Lídia) elcsábításának kísérletét, mely természetesen komikus kudarcba fullad, hisz Švejk a kerítő: – A hülyeségről nekem, kérem, papírom van.
Érdemes látni. Hallani! Nem ósdi dalbetétek díszítik. A zene a Švejk szívdobogása – felpörgeti és feszesen tartja ezt az amúgy is mozgalmas szatírát. Fülbemászó dallamoktól lüktetnek a strófák – Kassák, Sologub, Lackfi (Katzzz!…) szabadon. A vég nem vég. Hašek szomorú vége miatt befejezetlen. Švejk visszakerül a hadifogságon keresztül az ezredéhez, megússza az akasztást, új osztrák mundért kap, és ebédet, régi kamarádokat, mint megkerült ordonánc, bár rosszat sejtet Dub hadnagy érkezése, akinek jó ideje a begyében van. Spiró deus ex machinával zár: a semmiből megjelenő orosz sereg elsöpri a kivégzőosztagot, Švejk hadifogságba esik – hálistennek, mondja – ahol a különböző nemzetek különböző nemzeti táncaikat haláltáncolják.
A színpadi változat lekerekítve meséli el Švejk végét, mégis fenntartva a szövegbeni befejezetlenség okozta kettősséget. Miután lepuffantják Švejket (lelövik a monológját), körülötte a földeket tápláló emberi testek, csontok nőkké élednek, ő pedig hintán lengi be a színpadot, több nyelven énekli, hogy valahogyan mindig csak volt. Mint egy mennybemenetel. Alatta a nagy orosz léggömb-hópelyhek.


Tatabányai Jászai Mari Színház. Hašek-­Spiró: Švejk. Rendező: Tapasztó Ernő. Szereplők: Crespo Rodrigo, Mikola Gergő, Bakonyi Csilla, Danis Lídia, Dévai Balázs, Honti György, Kardos Róbert, Király Attila, Maróti Attila, Mihály Csaba, Pilnay Sára, Végh Péter. Zenészek: Borsos Pál, Geier Attila, Jung Norbert és Tatabánya Város Szimfonikus Zenekarának tagjai. Dramaturg: Fekete Réka, Tapasztó Ernő. Dalszöveg, zene: Éder Enikő, Borsos Pál. Díszlet: Fekete Anna. Jelmez: Papp Janó. Mozgás: Király Attila.