Kritikák kötetben, csíkos csomagolásban

Az irodalomkritika rendszerint folyóiratokban vagy valamilyen online platformon jelenik meg, de kötetbe gyűjtve (itt az egyszerzős köteteket értem) már ritkábban fordul elő. A 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten tartott kötetbemutatón a szerzőkkel beszélgető Demeter Zsuzsa is megjegyzi, hogy bár sokan nevezik napjainkban kritikusnak magukat, kötetté mégis kevesen szervezik írásaikat.1 Egy kötet kilépteti a szövegeket megszokott kontextusaikból, ám ezzel egyidőben a kritikák az új szövegkörnyezetben át is értelmeződhetnek, új funkciókat nyerhetnek, de még a kritikus is újrapozicionálódik szerzői státuszában.
A Lector Kiadó Kritika-sorozatának részeként jelent meg Tamás Dénes (2020) és Zsidó Ferenc (2021) új kötete. A korábbi kötetekben: Darabos Enikő az emberi testet tartotta fókuszban (Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban, 2017), Balázs Imre József száz darab tíz mondatból álló kritikát válogatott be (Ezeregy mondat. Kritikák a kortárs irodalomról, 2017), majd ­Kaáli Nagy Botond színikritikákat közölt egy kötetben (Arcok a fényből. Színikritikai írások, 2019). A újonnan megjelent két könyv a szerzők korábban, különböző periodikákban megjelent irodalomkritikáit szemelgeti.

A székelykeresztúri Zsidó Ferenc első kritikakötete (a 2000 és 2015 között publikált szövegeiből) 2016-ban jelent meg Csak egyenesen! címmel az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában. Így míg Tamás Dénes a 2004 és 2020 közötti időszakból, 12 különböző évben megjelent kritikáit gyűjti egybe, addig Zsidó Ferenc szövegei 2014 és 2021 közöttiek, de inkább az elmúlt négy év szövegei vannak túlsúlyban. Az ilyen kvantitatív adatok a kritikák közti eltéréseket is kiélezik, hiszen Zsidó újabb szövegei egy egységesebb, kiforrottabb kritikusi hangot, szempontrendszert és beszédmódot mutatnak, de ezzel szemben Tamás Dénes korábbi és újabb szövegeinek egymás mellé rendezése egy jól érzékelhető alakulási vonalat rajzol meg a kritikus értelmezői és közlési stílusában.
A kritikák kötetbeli elrendezése mindkét esetben megfontolt szerkesztési elveken alapszik. A kötetté szervezés kapcsán Tamás Dénes emelte ki: úgy érzékelte, van már egy kötetnyi anyaga, azonban ezek egységesítési elvére csupán utólag derült fény a szerkesztőnek köszönhetően. Zsidó Ferenc esetében a kötet kialakítását a szövegeiben megfigyelt visszatérő motívumok indokolták.2 A válogatás már eleve egyfajta tudatos reprezentativitást feltételez, és a beválogatott szövegek a belső elrendezés alapján direkt vagy indirekt módon is viszonyba kerülnek egymással. Zsidó Ferenc kötetében a rövid előszót követően a 36 kritika négy tematikus blokkba (fejezetbe) rendeződik: Varietas delectat cím alatt csoportosulnak a nem-szépirodalmi szövegek (irodalomtörténeti könyvek stb.); a Szembesített prózakánonok cím jelöli az – egyébként legtöbb művet felvonultató – prózát recenzáló kritikák blokkját; a Lírai hullámgyűrűk verseskötetekről közöl; végül a Kitekintő, ami felhívó jelleggel is bír: népszerűsíteni igyekszik a kortárs román irodalom néhány alkotását, illetve hangsúlyozza a kitekintés fontosságát, érdemlegességét. Tamás Dénes 32 kritikájánál a fő rendezőelv egyfajta tematikus felosztás, azonban itt (a sajátos belső logikán alapulva) nem műfajspecifikusak a fejezetek, melyeket beszédes címek jelölnek: A láthatatlan megmutatkozás; (Műfaji) határátlépések; A történelem alulnézetből; Új „terek” felé. Ezt a leltárt továbbá két szöveg keretezi: az előszóban egy, a kritikaírásról értekező szubjektív bevezető, s az utószó szerepében egy, a kánonokat taglaló rövid tanulmány.
A Könyvjelzők kritikusának esszéista elemzési és írásmódja dominánsan jelen van kritikáiban is, s ez legfőképp akkor válik előnyére a szövegeknek, mikor a szerző a recenzált műveket irodalom-, politika- és társadalomtörténeti, de még -elméleti kontextusokba is helyezi, s így értelmezi azokat. Az esszéista hangnem, az elvontabb fogalmazás- és értelmezésmód a későbbi szövegekben már finomodik, kiegyensúlyozottabbá válik, mégis úgy érzem, ezek a kritikák inkább szólnak a szakmának, az íróknak és filológusoknak, mintsem az „emészthetőbb” ajánlókat vagy elemzéseket (el)váró szélesebb olvasórétegnek. A szövegek irodalomelméleti, metafizikai kérdéseket boncolgatnak, s közben a művek nyitottságát, a kortárs irodalom jelenbeliségét szem előtt tartva kínálnak lehetséges olvasatokat. A recenziókból mégis kihallatszik a határozott, önmagát vállalni merő, szubjektív kritikusi hang, ami, ha kell (jogosan) méltat, de bátran és érvekkel tűzdelve mutat rá a hiányosságokra is. A „könyvjelzőkben” nem ritka a metakritikai beszéd sem (pl. a kritikusi olvasásmódról, a negatív kritika megfogalmazásának szükségességéről, lehetőségeiről), így ezek nem csupán eleget tesznek a szerző határozottan megfogalmazott kritikusi ars poeticájának, de értekeznek is róla. Ugyanakkor a metakritikai állásfoglalásról szóló beszéd is az erős szakmaiságra játszik rá. Bár a kritikák egy elég tág időintervallumban helyezhetők el, s a kritikus stílusa is jól érzékelhetően formálódott, szövegértelmezői és értekezői nézeteinek tekintetében a szövegek legnagyobbrészt egységességet mutatnak.

Zsidó Ferenc kritikaírói jártassága tagadhatatlan. A kilenc különböző folyóiratban vagy online platformon publikált szövegek átláthatóságot és egyenességet (ami egyébként is elve a szerzőnek) tükröznek. A kritikák kellőképpen szakszerűek, alaposan kontextualizálnak az irodalom- és társadalomtörténet, illetve az adott író/költő munkásságának szempontjából is, mégis stílusukban és nyelvezetükben is közérthetőbbek. A szövegek ajánló vagy éppen (kevesebb esetben) elmarasztaló jellege folyton megmutatkozik, s a recenzált művek különböző olvasatainak lehetősége is végig megmarad. A szövegek nagyobbik hányada gördülékenyen olvasható, ami köszönhető a könnyedén értelmezhető asszociatív jellegű belső logikának (pl. egyes prózai alkotásokról szóló kritikák esetében az értekezés fő vezérfonalát a tartalom mentén történő szövegértelmezés hozza létre). Mindezek alapján a kritikák a szakma képviselői mellett tudatos módon szólítják meg az „átlagolvasókat” is, s a kortárs (főleg erdélyi, de nem csak) irodalomban való eligazodáshoz, tájékozódáshoz kívánnak támpontokat nyújtani, közben mégsem válnak túlzottan didaktikussá, nem fullasztóan túlmagyarázóak, hiteles értelmezési lehetőségeket kínálnak.
Míg a különböző felületeken publikált kritikák csak részben, addig a kötetbe beválogatott szövegek szinte teljes egészében a kritikus érdeklődési köreire, olvasási és írási szokásaira, beállítottságára, s nem utolsósorban prioritásaira reflektálnak. Az elrendezés mindkét kötet esetében viszonyba állítja, új kontextusokba emeli, játékba hozza egymással a szövegeket, ami egyrészt hozzájárul az értelmezéshez, másrészt pedig épp, hogy új lehetőségeket tár fel, sőt újabb jelentésrétegeket termel. Nem állítom, hogy a két kritikus minden szövege a műfaj mintapéldája lenne, azonban a szövegek együttese mindkettejük esetében magas szintű szakmai jártasságról és tudatosságról tanúskodik. A kötetbe rendezett kritikák képesek átláthatóbb (de nem átfogó) képet nyújtani az elmúlt szinte másfél évtized főleg erdélyi magyar, de magyarországi és román kortárs irodalmáról is. Egy kritikakötetnek számos pozitív hozadéka lehet az erdélyi kritikáról szóló (szűk) diskurzus vagy egyáltalán a kritika műfajáról szóló bármilyen beszéd perspektívájából nézve, így fontos és hasznos munkának tartom a sorozat mindkét új kötetét (ahogy persze az ezeket megelőzőket is).

Tamás Dénes: Könyvjelzők. Írások az éppen történő irodalomról. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.Zsidó Ferenc: Trendek és elhajlások. Irodalomkritikák. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021. Jegyzetek1 Tóth Emese: Van-e irányvonala a kritikának Erdélyben? Forrás: https://www.helikon.ro/van-e-iranyvonala-a-kritikanak-erdelyben/2 Uo.