Közösségsorvadás sírva nevetéssel

Elise Wilk Eltűntek című drámája elsőként magyar fordításban került színre Marosvásárhelyen, azonban a brassói szász drámaíró alkotása román nyelven íródott, így a Yorick Stúdió előadásához fordításra volt szükség (a produkciót Sebestyén Aba rendezte). Ezt azért érdekes itt megjegyeznem, mert a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színházban újonnan létrejött Cristian Ban-féle rendezői értelmezés úgy tekinthető a dráma második színházi bemutatójának, hogy a szöveg születése szerinti kronológiában tulajdonképpen az első. Ezek a színháztörténeti tények illusztrálják talán a legplasztikusabban a hazai színházi világra jellemző „átjárásokat”, amelyben egy színházi szövegnek ennyire rendhagyó „élettörténete” lehet. Tegyük hozzá gyorsan, hogy mindezek mellett a drámai történet ráadásul a romániai németek (itt egészen pontosan a szászok) megpróbáltatásokkal teli történelmét taglalja, a közösség Németországba vezető exodusának különböző ciklusait, és az ezekből egyéni életekké összeálló traumatikus tapasztalatokat. A sajátságosan erdélyi történet tehát sajátosan erdélyi színháztörténetet is „begyűjtött” már magának úgy, hogy a marosvásárhelyi bemutató óta közel három év telt el.

Hogy e sajátosságok ellenére miért nem fogom itt hosszan taglalni a dráma magyar és román bemutatója közötti párhuzamokat? Mert ebbe jelenkori valóságunk, a pandémia szólt bele: a marosvásárhelyi előadás erdélyi turnéja egybeesett a karantént közvetlenül megelőző időszakkal, amikor már elkezdődött a „fertőzéspánik”, Brassóban pedig akkor járt az előadás, amikor két diszkrét köhintés miatt – a félelem hatására – egy teltházas vendégelőadás akár Peter Brook-féle „üres térré” is változhatott egyszeriben. Én pedig – akkoriban éppen diszkréten köhécselő nézőként – nem vállaltam ennek kockázatát, így a magyar produkciót felvételről fogom majd utólag megtekinteni, amolyan színháztörténeti ínyencségként (a turné online-ba kényszerült további előadásaira azért nem csaptam le, mert azt hittem, hogy lesz még alkalmam valódi színházi térben megtekinteni, amire jelen pillanatban már nem sok esély mutatkozik). Ennyit a dráma színreviteléhez kapcsolódó személyes történetemről, amelynek eredményeképpen a szöveg kronológiája szerinti első bemutatót tekintettem meg elsőként a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színházban.

Amit elsőre megállapíthatok – az elmaradt párhuzamvonás lehetősége nélkül is –, az az, hogy az Eltűntek szász története a román független színházra jellemző merész rendezői értelmezésben került színre (ezt a jellegzetességet, természetesen, alaposan „megtámogatja” a szöveg is), amelyben gyors egymásutánban következő szélsőséges érzelmek hullámvasútjára „ül fel” a néző. A „sírva nevetésnek” ez az egészen sajátos formája a szász exodus tragédiáját mélyen jelenkori témává avatja, hiszen az érzelmi hullámzás által nem tehetjük meg egy pillanatig sem, hogy puszta szemlélői, távolságtartó megfigyelői legyünk a színpadi történetnek, amely gyakorlatilag egy család többgenerációs széthullását illusztrálja a szászok hazai történelmének előterében. Egyáltalán nem mellékesen ­Elise Wilk drámájának valamennyi hazai terepen történő bemutatása – különösebb szándék nélkül is – támogat egy olyan folyamatot, amelyben Románia korántsem nevezhető bajnoknak: a nemzeti kisebbségek történetében annyira szükségszerű múltfeldolgozást (és itt most helyszűkében nem sorolom fel, hogy mi minden feldolgoznivaló akad a romák történelmétől a magyarokéval bezárólag, mert Helikon-­különszámra való nyersanyag kerekedne ki belőle).

Bár tény és való az, hogy a dráma központi témáját adó Nyugatra való kivándorlás eredményezte közösségi megfogyatkozás jelenleg is hétköznapjaink része, így pedig a sepsiszentgyörgyi román és magyar néző számára is adatik azonnali kapcsolódási lehetőség a szüzséhez, azért azt hadd tegyük hozzá, hogy a szász exodus tragédiája még ezek által sem fogható meg maradéktalanul, hiszen ezt a történeti-politikai kontextus erőteljesen átszínezi. A szászoknak sem a második világháborús, sem a kommunista időszakban, sem pedig az ezt követő periódusokban történt megfogyatkozása (a dráma nem lineáris kronológiája valamennyit érinti) nem mentes egy plusz kényszertől, amely olykor az egyéni döntéseket, szabad akaratot is felülírta.

Cristian Ban sepsiszentgyörgyi értelmezésének nagy előnye az, hogy meghagyja a drámai szövegnek azt, hogy a fenti tartalmakat és jelentéseket (magát a drámaiságot, helyenként tragikumot) kirajzolja. A színpadi játékot nem terheli meg azzal, hogy ennek a történelmi súlynak az illusztrálását a színészek nyakába varrja, hogy ezeket jelenítsék meg szolgaian a játékukban is, így pedig Elise Wilk szereplői sajátos színezetet kapnak, olykor még a színpadi szövegből kinőve is egyénítődnek. Hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mitől ennyire elevenek, maiak ezek a figurák, és egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy a deskriptív terhek alól való felmentés miatt. És ez a történeten belüli egyénítődés annak ellenére is sikeres, hogy a minimalista – asztalból, székből, állólámpából és néhány szimbolikus kellékből álló – díszlet, de a „nyugatiságot” vagy „németességet” elegánsan illusztráló jelmez, a krémszínű családi „egyenruha” is éppenséggel a közösségi homogenitást húzza alá.

Nyilván, az imént leírtaknak lehet egy másik értelmezése is, miszerint a színészi játék teljesen „párhuzamos” a drámai történettel, és ez gyengeségként írható az előadás számlájára. Azonban ennek a megközelítésnek teljesen ellentmond az, amit a néző érez és gondol a produkciót követően: itt nem rágtak meg helyette egy jókora falat közösségi tragikumot, hogy aztán ne is legyen gondja a továbbiakban a történet értelmezésével. Éppen ellenkezőleg: a produkció szórakoztató elemei – színészi gagek, visszatérő komikus elemek vagy karikírozó jellemformálás – nem szabadítják fel olyan mértékben a nézőt, hogy az exodus témája súlytalanná váljon számára az előadás befejeztével. Ez tulajdonképpen nem is történhetne meg, hiszen a történetben az exodusnak megannyi lesújtó látlelete van: megromlott házasság (nem is egy), megfeneklett életterv, szárnyaszegett álom, önként vállalt magány, kudarcos kivándorlás vagy fel nem vállalt (főként szexuális) önazonosság, mindkettő gyakorlatilag az egyén felszámolásához vezet, továbbá vannak kiüresedett emberi kapcsolatok és nevetségessé vagy okafogyottá vált áldozathozatal is. És ott van az állandó veszteség a legkülönfélébb formákban, amelyek át- meg átszövik a színpadi történetet. A színészek – rendezői vezérléssel – nem engedik elfelednünk, hogy ezek a drámai/tragikus vonatkozások a hétköznapi életben bizony komikus jeleneteket eredményeznek, és bármennyire is igyekeznénk szomorkodni ezeken, ha nagyon őszinték vagyunk, akkor ugyanilyen gyakorisággal kell mélyről fakadóan röhögnünk és hahotáznunk, szégyenlősen nevetgélnünk vagy cinkosan összekuncognunk, ahogy ezt a színpadon teszik. És ez még nem számolja fel azt, hogy itt mindennek a máza mélyen politikai és tragikusan történelmi is. Erről akkor sem feledkezünk meg, amikor a történet idősík- és színváltásait a színpadi játékból „kiszólós” intermezzókkal jelzik a szereplők. Ilyenkor csak röviden felszusszanhatunk a következő tragikum-pasztilláig. Ezeknek konkrét mibenlétéről viszont nem szeretnék továbbiakat elárulni, hiszen a produkciót éppen e „pasztillák” miatt ajánlom megtekintésre és egyéni értelmezésekre.

Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház. Elise Wilk: Eltűntek. Rendező: Cristian Ban. Szereplők: Elena Popa, Anca Pitaru, Mădălina Mușat, Sebastian Marina, Costi Apostol, Iulian Trăistaru. Díszlet: Irina Chirilă. Animáció: Ördög-Gyárfás Ágota.

‍