Közösségi költészet – közösség nélkül?

A Sanyi bá című, könnyed humorú rövidprózakötet után Muszka Sándor egy súlyos, nyers és elevenbe vágó mondanivalójú, többségében közéleti verseket tartalmazó könyvvel jelentkezett. A kötet provokatívnak mondható nyersességgel beszél az erdélyi magyar/székely társadalom néhány akut problémájáról, szembenézésre, elszámolásra késztetve. Azt is mondhatnánk, hogy nyílt társadalmi vitára késztet, tabudöntögetésre. Sajnos – és ha úgy vesszük, ez éppoly döbbenetes, mint a kötet maga – a hatás elmaradt, nem indult el a közbeszéd, sem valamiféle irodalmi vita, az érintettek nem reagáltak érdemben (vagyis: sehogyan). Ez részint azt jelenti, hogy itt, Erdélyben, a közéleti/politikai költészetnek nem jött el úgy a reneszánsza, mint Magyarországon a 2010-es évek elejétől, részint pedig azt, hogy újra le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a költészetnek némi közösségformáló ereje volna. Vagy egyszerűen csak ott van a kutya elásva, hogy a könyv magyarországi kiadónál jelent meg, s az erdélyi terjesztése nem volt elég erős ahhoz, hogy egyáltalán eljusson, ahová el kellett volna jutnia?
No, de mielőtt ennyire beleásnánk magunkat Muszka verseskönyvének (elmaradt) hatástörténetébe, először nézzük meg pontosabban, miről is van szó!
Muszka egyszerű versnyelven fogalmazott kritikája egyaránt érinti a kulturális elmaradottságban, igénytelenségben élő (vidéki) székelységet, az ezt kihasználó, a Székelyföldre skanzenként tekintő politikusokat, s azt a helyzetet, amit mindez generál: a fiatalok elvándorolnak, a hagyományos székely értékek eltűnnek. Inkább beszélhetünk anyagi és szellemi nyomorról, beletörődésről, alkoholizmusról, mint hitről, erőről, közösségépítésről – vagyis mindaz, amit a székely ember erényeinek tartottunk, szétmállóban van, jobbára a múlthoz tartozó entitás, melyre esetleg kókadt nosztalgiával tekinthetünk vissza. A költő vesszőparipája az is – amint ennek versein kívül egy interjúban is hangot adott –, hogy: „ezen a tájon tömbben él a magyarság, kulturálisan mégis periféria”. Egy kulturális identitását elvesztő, magára hagyott, elvesző, morálisan elzüllő székelységkép jelenik meg a kötet lapjain. Summa summarum: Muszka a jelent értékveszítettként ábrázolja, és bizony olyan példákkal, élethelyzetekkel támasztja alá mondandóját, hogy a hitelességhez nem férhet kétség. (Csak zárójelben, hisz az elkészült alkotások szempontjából elvileg nincs nagy jelentősége, de az alkotáslélektani hátteret nem árt ismerni, pláné, hogy közéleti líráról beszélünk: Ha valaki, hát Muszka készíthet autentikus látleletet a székely életről, hisz ott él most is a Székelyföldön, Csíkszépvízen, egy öregotthonban dolgozik, korábban pedig a megyei tanács alkalmazottjaként volt alkalma betekintést nyerni az itt zajló folyamatokba. Terepismeret van hát, tán több is, mint kellene…)
A legkiábrándítóbb helyzetképet talán a Transzilván látlelet című vers (székely rap) nyújtja: „Hölgyek és Urak ez hát a látkép/Nem vérre babra megy csak a játék/Amott húzódnak a hallgatag falvak/Itt nem csak mézet de bármit (be)nyalnak (…) Jöhet hódító turista bátran/Táncolunk néki népi ruhában/Címerünk fénylő kürtőskalács/Hogy hol tartunk híven jelzi a barna máz/Tűzgyújtónak kell csak a könyv itt/Lagzihoz írja ki írja versit”. Keserű szavak ezek, de Muszka még ezeket is übereli: amit a politikusok kapnak, nos, hát nem fogják kitenni az ablakba. Leleplezi cinizmusukat, felelőtlenségüket, az elvtelen helyezkedést: „A jövőt eladni nem kell félnetek/Az istenadta nép elmegy szavazni/Ha olykor morogna befogni száját/Ígérj időnként autonómiát” (Első lecke). „Mit kíván a székely–magyar/Aludni ameddig akar/Kilopták szemét nem látja/Nem volt nem lesz nincs hazája” (Utcaének)
Muszka sok versben reflektál a költői szerepre, a vers céljára, s hogy egyáltalán mi volna a költő dolga (nyilván, a versíráson kívül…). A legtömörebben az aformizmaszerű És te című vers foglalja össze, amit Muszka minderről gondol, mely vers szintén a (kényszerűségből) közéleti szerepet vállaló, lázadó alkotót mutatja: „Láttál-e költőt a hatalom pártján?” Visszatérő motívum az írás értelmetlensége: Az Őszi sorokban így beszél: „Ideje ím a hallgatásnak”/Akár a versben amelyben már nem hiszek”. A Magánlevélben ezt így variálja: „Nem írni többé nem írni verseket”. Tehát értelmiséginek lenni sem leányálom e vidéken, sőt, a kínok netovábbja, hisz az értelmiségi látja az összefüggéseket, változtatni azonban ő sem képes, csupán (ön)ironizálhat: „Az ember mert van belátja végül/Szavaknál többet ér fokos/S nincs miért verseit németül svédül/Ha mindenki hülye csak ő okos.”
Számszerűségében több a magánéleti vers a kötetben, mint a közéleti, de ez utóbbiak képezik a könyv fő újdonságát, ugyanakkor a magánéletiek folyamatosan dialógusban állnak a közéletiekkel, reflektálnak rájuk, amolyan folyamodványok, a külső helyzetállapot belső megélései.
Például a kötetcím sem a közéleti versek ciklusából van kiragadva, hanem jellegzetesen magánéleti, és arra utal, hogy a szerző versei ebben a minden mindegy világban elsősorban a társadalom peremén élőknek szólnak: „Ha írnék mert írni nekik írnám tán(…)/Magányos nőknek, bukott fiúknak”. (A fogalompár nem teljesen összeillő, a nőnek a férfi volna a megfelelője – vagy ellentéte? – nem tudom, ez a disszonancia szándékos-e).
A Muszka kötetében ábrázolt világ egy Senkiföldje, Istenes versében így fohászkodik: „Ments ki ha bírsz e komédiából/hol minden nélküled van.”
A záróvers, a beszédes című Ország­hűlés, olyan, mint egy ostorcsapás, még egyszer összegzi azt, amit a korábbi alkotások felvillantanak: „Nem tanultunk semmit így nem felejtünk/Úgy ismernek de csavaros az eszünk/Mit lehetett kiharcoltuk magunknak/S bár a pártok a zsebünkben matatnak…/ Gyermekeink szanaszét a világba’/Mosogatnak új hazát Angliába’.” Ennél mélyebbre már nem lehet vinni a hangot, ez már a teljes kilátástalanság, a jövőtlenség hangja, a teljes illúzióvesztésé.
A Muszka-féle versbeszéd, akárcsak a korábbi kötetek esetében, a végletekig leegyszerűsített, minimalista, az élőbeszédhez hasonlít. Rímes verselés az övé, de a rímelés olykor szándékosan rontott. Képszegény, kevéssé metaforizált költészet ez, melyben a lírai én direkt módon van jelen, és egy jól körülhatárolt közösség tagjaként fogalmazza meg búját-baját. A helyzetkép elkeserítő, az alaphangulat negatív, egyetlen biztató van az egészben: ha képesek vagyunk ilyen kegyetlen őszinteséggel szembenézni magunkkal, akkor talán… De – és itt most vissza kell kanyarodnunk a kiindulóponthoz: vajon miért maradt olyan „hézagos” Muszka kötetének recepciója, miért nem lett közbeszéd tárgya? Csak nem azért, mert struccpolitikázunk? A kötet több kérdést felvet, mint amennyit megválaszol, s e kérdések többsége nem esztétikai jellegű. Összességében jó olvasni Muszka könyvét, hisz világképe negatív ugyan, de a megszólalásban, a nyelvben, formában végig van valami játékosság, dac, irónia, (némi villonos–faludys utánérzet), ami a befogadást könnyebbé teszi.
A könyvhöz tartozik egy CD-melléklet: az Orbán Ferenc vezette Evilági együttes a kötet 13 versét zenésítette meg, jól elkapva a Muszka-líra lényegét, autentikus zenei nyelven adva vissza hangulatát.

Muszka Sándor: Magányos nőknek, bukott fiúknak. Orpheusz Kiadó, Buda­pest, 2014.