Közönséges rémtörténet

Boros Viola munkája.
Ferdinandy Györgynek Utoljára évtizedekkel ezelőtt pályáztam sikeresen. Akkor a fiatalság parttalanul áradó, pimasz optimizmusával azt gondoltam, hogy mindig így lesz. Hogy pályázatok révén bejárhatom majd a fél világot. Aztán rájöttem, hogy ez nem így működik. Legalábbis nem az én esetemben. A sok sikertelen próbálkozás után néha azon töprengtem, hogy frissen végzett filológusként miképpen nyerhettem el annak a neves alapítványnak a támogatását, mellyel Prágába utazva kolostorok mélyén kallódó kódexek középkori hiedelmeit tanulmányozhattam. Nem leltem rá ugyan az alkimisták titkos képleteire, sem a Gólem-csinálás rejtélyére, de a gyűjtött anyagból simán megírhattam a doktori dolgozatomat.
Mintha mindez egy másik életemben történt volna, mégis tisztán emlékszem a részletekre. A fekete villamosra, mely a vasúti pályaudvarról a központba vitt, miközben a hangszóróból kipergő szláv szavakat hallgattam, melyekről utólag derült csak ki, hogy nem mágikus ráolvasások, hanem a megállók nevei. A kolostorok dohos termeire, hol szentéletű pókok szőtték lankadatlan szorgalommal hálóikat a homályba vesző boltívek alatt. Az egérszagú könyvekre, melyeknek szálkás, gótikus betűit ördögi kísértésekkel viaskodó, jámbor szerzetesek vetették pergamenre a titkokat kutatók legnagyobb örömére. Az óváros füstös lebujaira, hova esti bolyongásaim során minduntalan betévedtem, hogy svejkszerű alakok társaságában frissen csapolt sört igyam. Voltam az Aranyművesek utcájában, Kafka mesebeli házikóra emlékeztető lakásánál, és tiszteletemet tettem nála az új zsidó temetőben. Tartoztam neki ezzel, hiszen ő volt az, akiből jelesre vizsgáztam világirodalomból harmadéven.
E sikeres tanulmányutat követően a vidéki lét langyos pocsolyájába süllyedtem. Azóta is annak az isten háta mögötti falu általános iskolájának vagyok a tanára, ahova az egyetem elvégzése után kihelyeztek. A tanítás mellett összehoztam ugyan még néhány cikket. Esszét, recenziót, kritikát, de önálló kötetre már nem futotta. Aztán rákaptam a fikcióra. Novellákat, elbeszéléseket írtam, melyek arról szóltak, hogy miképpen csesződött el ígéretesnek induló kutatói karrierem. Olyan volt, mint a kábítószer. Saját recept szerint kevert koktél, melyben a képzeletet csipetnyi natúr valósággal vadítottam meg, hogy a legképtelenebb fordulat is hitelesnek tűnjék az olvasók szemében. Ha azonban rám kérdeztek, hogy tényleg rólam van-e szó ezekben a különös történetekben, válaszként sejtelmesen mosolyogtam, mint Mona Lisa a Louvre-ban.
Néhány hete aztán nem várt szerencse ért. Hajdani évfolyamtársam, akiből hírneves író lett közben, Kárpát-medencei körútja során a mi falunkba is eljött. Régi barátságunkra hivatkozva arra kért, hogy mutassam be az új könyvét. A kultúrotthonban szervezett közönségtalálkozó után két palack száraz vörösbor társaságában hosszasan elbeszélgettünk. Felelevenítettük diákkori emlékeinket, megosztottuk egymással olvasmányélményeinket, írással kapcsolatos elképzeléseinket.
– Az év nagy részét egy földközi-tengeri szigeten töltöm – váltott hirtelen témát volt évfolyamtársam, s a zsebéből kivett egy turistatérképet. – Neve is van – hajtogatta szét a színes papírlapot –, de én egyszerűen csak a szigetemnek hívom. Ott írok. A mostani körutam másfél hónapig tart. Gyere el addig oda. Légy a vendégem. Az utadat is fizetem. Nekem ez igazán semmiség, elhiheted. Vedd úgy, mintha újból sikeresen pályáztál volna. Olvastam néhány novelládat, biztosan jót fog tenni neked az új környezet…
Mit mondjak, habozás nélkül elfogadtam nagyvonalú ajánlatát. Jobbkor nem is jöhetett volna. Már egy hete a nyári vakációmat töltöttem, nem kellett az iskolából elkéreznem. Még akkor este elhatároztam, hogy azon az egzotikus helyen írni fogok. Mégpedig egy igazi rémtörténetet. Lassan fokozódó feszültséggel, váratlan fordulatokkal, hátborzongató befejezéssel. Egy fecnire azon nyomban ráfirkantottam zseniálisnak gondolt ötletemet, s később a noteszembe írtam a vázlatát. Csírájában benne volt minden, csak ki kellett bontani, feszes, összefüggő mondatokká formálni. Gyerekjátéknak tűnt az egész, mint mindig az elején.
Utazás előtt a neten rákerestem a szigetre. Nagyobb volt, mint képzeltem. A kontinens felőli részén jellegzetes mediterrán települések voltak. A gyarmatosítás korát idéző fehér házak. Cédrusok, platánfák, szökőkutak. Szelfiző turisták, barátságosan mosolygó helybeliek. A sziget másik felén viszont kevesen laktak. A levendulamezők, olajfa- és narancsfaligetek után buja zöld növényzet következett. A keskeny földutak mentén néhány ház állt csupán. Ezek egyike, egy homokszínű kőház volt a vendéglátómé.
Eleinte minden olyan simán ment. Mintha egy láthatatlan kéz előre megírta volna. A repülőjegyeket vendéglátóm postán elküldte. A borítékban egy rövid levél is volt az ott tartózkodásomra vonatkozó, fontos tudnivalókkal. A gépem három nap múlva indult a kolozsvári reptérről. Budapesten kellett átszállnom a kontinens és a sziget között közlekedő járatra.
Még aznap becsomagoltam. Csak a legszükségesebbeket tettem a bőröndbe. Fürdő- és rövidnadrágot, fehérneműt, pólót, szandált, napolajat és borotvakészletet. Meg a tollamat, a noteszemet s a laptopomat, amely már jó ideje az íróasztalomon porosodott.
Az elutazásom előtti napon benéztem az iskolába, s a körmét nagy műgonddal lakkozó titkárnőnek mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy másfél hónapig ne keressenek, mert alkotói szabadságra mentem egy távoli szigetre. Fel sem nézett mérnöki pontosságot igénylő munkájából. Szegény azt hihette, hogy a nagy hőségben napszúrást kaptam, és félrebeszélek.
A gépem pontosan indult, kényelmesen utaztam. Átszálláskor sem kellett sokat várnom. Július elsején, reggel, kilenc óra után pár perccel ragyogó napsütésben landoltunk a sziget repterén.
A leszállást követően azonban mintha minden a visszájára fordult volna. A bosszúságok sora a bőröndömmel kezdődött. Nem volt a futószalagon a többi között. Egy darabig vártam, aztán az információs irodához rohantam. Az egyenruhás alkalmazott udvariasan végighallgatott, majd hosszas telefonbeszélgetésbe bonyolódott.
– Kinek kellett az én ütött-kopott kofferem?! – ismételgettem közben keserűen, s már lemondtam arról, hogy valaha is viszontláthatom, amikor a kiüresedett csarnokban egy kezeslábast viselő munkás megjelent vele.
– Tévedésből a torontói járatra került – magyarázta. – Az utolsó percben vettük le a gépről.
Ijedtségem múltán, a kijáratot keresve, rossz irányba mentem, s az érkezési oldalról az indulásira keveredtem. Amikor végre kijutottam, már egyetlen taxi sem volt a reptér előtti téren. Pedig azzal kellett volna kimennem a házhoz. A taxi a biztos. A buszok rendszertelenül közlekednek a szigeten, írta vendéglátóm a levelében. Egy ideig tanácstalanul toporogtam, aztán ahány nyelven csak tudtam, kérdezős­ködni kezdtem a járókelőktől. Házigazdám nevének hallatán egy kecses kreol lány mosolyogva bólintott. Ilyen szép női mosolyt rég nem láttam.
– A 8-as busz megy arra – búgta simogató alt hangján. – Innen indul. A tizenkettedik megállónál kell leszállnia. Vigyázzon, ne tévessze el – villantotta rám újból fehéren fénylő fogsorát.
Alighogy kimondta, megérkezett a busz. Rozoga jármű volt. A festék nagy része lepattogzott róla. Oldalán hatalmas rozsdafoltok éktelenkedtek. Mintha egyenesen a roncstelepről került volna vissza a forgalomba. Fiatal, vékonydongájú sofőr ült a volánnál. Bal kézfejére a sziget térképe volt tetoválva. Rajtam kívül még hat utas volt a buszon. Egy középkorú japán pár, három hangosan karattyoló portugál matróna, és egy magas, őszülő halántékú, szőke férfi, német vagy holland.
A reptér után pár kilométerrel a széles betonsávról egy keskeny földútra kanyarodtunk. Az út szélén burjánzó növényzet miatt inkább kitalálni, mintsem látni lehetett a közlekedési táblákat. Mi lesz velem, ha rossz helyen szállok le, gondoltam szorongva. Miközben a rám váró veszedelmeket leltároztam, megpillantottam az első megálló horpadt bádogtábláját. A busz lassítás nélkül haladt el mellette. A következő háromnál sem álltunk meg. Bepánikoltam.
– A tizenkettedik megállónál le kell szállnom – léptem oda a sofőrhöz.
– Előtte jelezze – mutatott a középső ajtó felé. Cigarettát kotort elő a zsebéből, rágyújtott, arcomba fújta a füstöt. – Ha nincs fel- vagy leszálló utas, nem szoktam megállni.
Bosszantott annak a nyápic srácnak a nyeglesége, de nem szóltam. Józan eszem azt súgta, nem ajánlatos összebalhézni vele. A baj mégis bekövetkezett: a leszállást jelző gomb helyett idegességemben a riasztógombot nyomtam meg. Mintha az apokalipszis harsonáját fújták volna meg, fülsiketítő hang hasított a csendbe. Az utasok riadtan néztek rám, a sofőr villámló tekintettel. Újból jeleztem. Hosszan, kitartóan nyomtam a gombot, mintha az életem függött volna tőle. A busz megállt, az ajtó szétnyílt. A sofőr szitkozódása közben lekászálódtam a buszról.
A ház pár száz méternyire állt a megállótól. Viszonylag hamar odataláltam. A kovácsoltvas kapunál újabb megpróbáltatás várt. Bár a megadott kódot többször is beütöttem, az a kurva zár az istennek sem akart kinyílni. Amikor azonban végső kétségbeesésemben a kapunak feszítettem a vállam, kiderült, hogy nyitva van, csak erősebben kellett volna befelé taszítani. A ház ajtajával is nehezen boldogultam. Még jó, hogy nem látott senki, amint kétbalkezes betörőként hosszú perceken át bénáztam a bejárat előtt.
Egyenesen az emeleti vendégszobába mentem. Kimerülten dőltem le az ágyra. Késő délután ébredtem föl. Kicsomagoltam, zuhanyoztam, s lementem a nappaliba. A tágas szoba egyik fala üvegből volt. Leültem egy fekete bőrfotelbe, és néztem a tengert. A fémesen fénylő víztükör fölött vörösen parázslott a napkorong. Később végigjártam a házat. A földszinten, a nappali mellett, volt a konyha. Világos bútorok, elektromos tűzhely, márvány munkalap, hatalmas hűtőszekrény. Az ebédlőasztalon ezüst gyertyatartó állt. A konyhaszekrény tetején három sárgaréz mozsár. Ragyogott minden a tisztaságtól. A dolgozószoba a folyosó végén volt. Az ablak előtt, olajbarnára lakkozott, antik íróasztalon múzeumba illő írógép. A falak mentén könyvespolcok. Több száz könyv sorakozott rajtuk. Egyik-másik előtt apró szobrocskák, képeslapok, szuvenírtárgyak. A magas kőfallal övezett kertben jerikói lonc, oleander bokrok, fügefák. A puha, illatos csendben tisztán hallatszott a kabócák cirpelése.
Igen, ez valóban ideális hely volt az alkotáshoz. Nekem azonban mégsem ment. Eltévedt kísértetként ténferegtem a házban, a kertben. Sehogy sem illettem ebbe az íróparadicsomi környezetbe. A parton sem leltem örömömet. Az erős napfénytől már másnap csúnyán leégtem. A homok közé keveredett éles kavicsok, kagylóhéjak fölsebezték a lábam. Arról pedig, hogy ebben az ismeretlen, zöld útvesztőben messzebbre merészkedjek, szó sem lehetett.
Azt gondolom azonban, hogy szellemi rövidzárlatom oka mélyebben gyökerezett. A valóság állt bosszút rajtam, mert az illúzió hitelesítése érdekében szégyentelenül fel- és kihasználtam. Mert szavakkal játszadozó íróként belekontárkodtam a teremtés természetes folyamatába, Isten szerepében tetszelegve, kényem-kedvem szerint alakítottam hőseim sorsát. Igen, a valóság, mely a bőröndöm elkallódásával, a reptéri kijárat eltévesztésével, a jelzőgombok fölcserélésével, a nehezen nyíló kapuval és ajtóval büntetett meg engem. Csupa közönséges rémséggel, hogy vegyem már észre, nincs nála nagyobb hatalom a világon.
Így aztán szellemi szórakozás helyett maradtak a primér élvezetek, szükségletek. Evés, ivás, ürítés, alvás. Az ott töltött másfél hónap alatt föléltem házigazdám élelmiszertartalékát, alaposan megdézsmáltam borospincéjét. Mikor visszatért, alig ismert rám. Tokám a nyakamra, pocakom az ágyékomra fittyedt. A nagy semmittevésben még borotválkozni is elfelejtettem. Koszos rövidnadrágban, foltos pólóban, szakállasan és mezítláb úgy néztem ki, mint egy 21. századi túlsúlyos Robinson, aki ahelyett, hogy megacélosodott volna a szigeten, elpuhult, kocaturista lett.
– S az írás? – szegezte nekem a kérdést házigazdám. – Mutasd a kéziratot!
– Az itt van – kopogtattam meg a fejemet. – És itt is marad.
Aztán komolyra fordítva a szót részletesen elmeséltem neki a viszontagságaim.
– Ugye most viccelsz?! – nézett rám hitetlenkedve.
– Viccel a fene! – vágtam rá dühösen.
– A 8-as busz – kezdte, de aztán elakadt.
– Mi van a 8-as busszal?! – kaptam fel a fejem. – Azt a tragacsot már rég ki kellett volna vonni a forgalomból. Arról a pimasz, fiatal sofőrről nem is beszélve.
– Hát ez az – mondta komoran, minden szót külön hangsúlyozva. – Az a busz, amiről beszéltél, tíz esztendeje, július elsején, menetközben kiégett. A sofőr és valamennyi utasa szörnyethalt. Egy japán házaspár, három idős portugál asszony és egy holland férfi. Egy kreol lány szerint, aki azóta nyomtalanul eltűnt, még volt benne valaki. De erre nincs semmiféle bizonyíték. A vizsgálatok szerint rövidzárlat okozhatta a szerencsétlenséget. Talán egy rosszul működő riasztógomb.