.svg)
Fejér Bernadett munkája.
A verandán sütkéreztünk, mindannyian csendben kortyolgattuk teánkat. Hátunk mögött a virágzó napraforgók tányérjai a mélykék, provanszál égbe nyújtózkodtak. Távoztak az utolsó külsős vendégek, magunkban ízlelgettük a pillanat nyugalmát, csak én szorongtam életünk közelgő hegymenetétől, pedig bátorítgattam magam: beszélem a nyelvet, mit nekem az országváltás?!… Vakáció volt az utóbbi időben minden napunk – sokadmagunkban kirándultunk a régióban, kordiális együttlétek, érdekes múzeumlátogatások; alkonyattól mindenféle ünnepségek… Az elfoglaltság ellenére optimális alkotási körülményeket jelentettek volna számomra bizonyos napszakaszok – rendszeresen elkülöníthettem volna 3-4 magányos órát, rendelkezésre állt a hűvös könyvtárszoba – de túlságosan lekötött az új élettér rutinja, íze, zaja, dinamikája. Átmeneti jellege miatt egzisztenciális nyugtalanságok gyötörtek, nehezen viseltem a bizonytalanság súlyát – hogyan lépünk tovább? Megviselt a kiszolgáltatottság érzése, nem tudtam mit kezdeni magammal.
Nehezemre esett az írás. „Szerepet vállaltam, a renyhe alkotó kedvű, ám a mesterség igényével fertőzött lustáét, aki kezdetben alkalmat keres a munkára, belefog, aztán félbehagyja. Utóbb mentséget keres önnön hanyagságára. Szándékom komolysága saját magam számára is kétes volt – hetek óta féltem a papírtól, küszködtem mondataim indájával. Lefaragtam belőle, újra meg újra elolvastam… Egyre bátortalanabb lettem. (…) Holott hemzsegett körülöttem a téma, szín, élmény, vonzás és vonatkozás. Hőség, felhangolt fény, bolondos árnyalatok, buja – nagyrészt ismeretlen – növények. Kövek, kerámiák hagyománya, illetve kultusza. Római utak, egész települések üvegburkolat, valamint az autóút alatt. Via Domitia, Via Ambrussum… Egy-egy falu – egyazon tömb. Ugyanazon kőből a járda, az út, a falak… Délidőben csend mindenütt. A hőséggel birkózik a nedvesség, árnyékban erős a pinceszag. Élet volt a csukott paletták mögött – zörögtek fölöttünk, kifeszített köteleken, frissen száradt ruhák. Alkonyattól felélénkült, és hajnalig nyüzsgött, boldog volt a világ, még a kedvetlenek is bőbeszédűek lettek… Gyereket napközben sehol nem láttunk – az est hűvösében előkerültek, együtt voltak a felnőttekkel. Szórakozni, örülni bébikortól tanultak. Mediterrán hit, hogy éljen a pillanat! Kora középkortól az újkorig nagyjából változatlan hangulat. Üveg, fém, modern építészet csupán alagsorokban vagy árkádok alatt hódított meg kis zugokat. Az óvárosrészektől tisztes távolságra húzódtak a népes bulvárok, a butikutcák. Rajtuk geometrikus csodák, ámító technológiák…”
Kozmikus fáradtság áradt tagjainkból. Mellettem Thomas hol friss szakállát simogatta, hol sötétbarna professzor-szemüvegén babrált. Élénkvörös haja és arcszőrzete felerősítették türkiz tekintetének erejét: Van Gogh, mai környezetben – csodálkoztam rá, mintha először látnám. Richard lazán hátradőlt fonott foteljében; jobbján Elaine állva maradt. Fotogén párosukból sugárzott az együttlét nyugodt derűje – állandósult körülöttünk, akár a tücsökcirpelés vagy a levendulaillat. Malcolm a tálalón napok alatt felgyűlt újságok, hírlapok között tallózgatott. Az ifjú házasok görög tájakon szerelmük újabb korszakát élték, Philippa és Michael kora reggeltől a tengeren vitorláztak… Aznap hosszúra nyúlt Krisztina sziesztája; kis üvegharang alatt, az asztalon várták ébredését a kedvencei: gesztenyekrémes kenyérke, vegyes gyümölcssalátával.
Richard törte meg a csendet. Tapasztalatból sürgetett bennünket: holnaptól ügyintézés! Legyen mihamarabb a kezünkben a francia tartózkodási engedély! Hiába a helvét ösztöndíj, nem jogosít sem beutazásra, sem ott-tartózkodásra, ha érvényét veszti francia vízumom. A gyermek helyzete a legnagyobb gond, a svájci szövetségi törvények ellenében nehéz dolgunk lesz. Megoldást kell találjunk számára… – Józan észérvekkel kell és lehet védeni az igazadat, my dear – magyarázta. – Anyaként nem is tehetnél másként, minthogy kézen fogod, s viszed magatokkal. Hol lenne a helye, ha nem az anyja mellett?!… Szerencsére, a Léman-parti kantonokban kötelező a kiskorúak beiskoláztatása, státustól függetlenül. I mean, mint minden, ez is csak értelmezés függvénye… Mi lesz a személyre szabott döntés az ő esetében?… Hm… Bonyolult nemzetközi eset kerekedhet az ügyből, ugyanakkor elképzelhető, hogy rutinszerűen belesimul a szokásrendbe. Pengeélen áll vagy bukik majd a dolog, de no worries, minden határozat megfellebbezhető. Véleményem szerint csak végső esetben érdemes port kavarni, a nemzetközi jog is csak egyfajta gumihuzal… A teljes jogtudománnyal együtt… Húzva-nyúzva, értelmezi mindenki, konkrét érdekek mentén. Mi majd a legkedvezőbbre hivatkozunk a rendelkezések közül. Figyelmeztetlek, kedélyes fogadtatásra, gyors ügykezelésre semmiképp se számítsatok! Mivel a franciák nyíltan nem akadályozhatnak, marad számukra a késleltetés lehetősége. Fogadni mernék, élni fognak vele, de koncentráljatok a lényegre – ki kell csikarni tőlük a papírokat, a házasságkötésetek pedig – remember – megoldást jelent. Meglátjátok, a családegyesítés lesz a vezérfonal, amelynek mentén utad a kálvinisták fellegvárába elvezet – mosolygott. – A fiam kényelmes alak – fordult felém nyugtató szándékkal. – Tudj róla, hogy ha tehetné, mindent az utolsó utáni percre halasztana – ne hagyd, hogy késleltessen. Attól tartok, veszélyes lenne Krisztinka ügyében. – És ne feledd, my dear – hogy az egyetemen a tanév neked októberben kezdődik, viszont az óvodák augusztus végén kitárják kapuikat. Szóval, chear up, tudatosodjon benned: nincs vesztegetni való időtök! – ecsetelte Richard nyomatékkal.
Egyenletes hanghordozással, a gyakorló patriarcha nyugalmával beszélt hozzánk. Kicsit szabadkozott, ügyvédi hivatásának ártalma, hogy kéretlenül is előgondolkozik. Valós forgatókönyvet vázolt, zömében általános névmásokat használt. Érvelésében a személyes fordulatok meghitt udvariassággal öleltek körül. Szavaiból úgy értelmeztem, és én is azt gondoltam, közös megoldásra várt a probléma; ő mindkettőnket tájékoztatott. Nagyon különböző módon reagáltunk. Én megköszöntem útbaigazítását, és – vesztemre – lelkesen helyeseltem neki, Thomas viszont rossz néven vette az atyai-szakmai intelmeket. – Őt nem kell irányítani! Neki senki ne dirigáljon! Richard pláne ne! Harmincéves múlt, idegenből nem azért tér vissza, hogy összevissza ugráltassák! Okításra sem szorul – megoldja, mint eddig, amit kell! Az időzítés annak privilégiuma, akire a lépések következményei hárulnak! Akkor történhetnek majd dolgok, amikor ő jónak látja! – tette hozzá fenyegetően. Eleget hallottam – fel akartam állni, de az ifjú lázadó visszanyomott a székre. Akkora lendülettel tette jobb alkaromra kezét, hogy ölembe loccsant a teám.
Megszűnt a tücsökcirpelés. Mindenki elérthette, amit akkor én még nem: apja ellen irányult, de rajtam csattant az indulat. Malcolm megköszörülte a torkát, gyorsan bejelentette, hogy megy, úszik egyet… Épp kereket oldott, amikor coup de théâtre: hátracsapódott a nappali üvegajtaja. Krisztina nehezen érte el a magasra szerelt, veretes rézkilincset. Csimpaszkodnia kellett. Ezúttal is kicsúszott a kezéből, de nem érdekelte, rá nem vonatkozott a hőség miatt kötelező ajtócsukás szigora, önfeledten trappolt felénk. Elaine arca felderült, kedvesen üdvözölte, azonnal tálcára rakta uzsonnáját. Meg sem kérdezte tőle, kéri-e mindet, felmutatta neki a teljes kínálatot, és intett a medence felé, cinkosan. – Yes, please! – bólogatott-örvendezett pici lányom. Rám nézett, várta jóváhagyó fejbólintásomat, de nyújtotta az asszonynak a kezét. Pizsamásan, ahogy volt, indultak „uncle Malcolm” nyomában.
Elvonulásuk után folytatódott apa és fia replikáinak adogatása. Fokozatosan fergeteg kerekedett belőle, annak ellenére, hogy viszonylag kordiális hangnemben landolt. Főleg angolul zajlott, utóbb azonban – crescendofázisban – át- meg átcsapott Molière nyelvébe. Nem értettem bizonyos nyelvi fordulatokat, főleg a jogi szakszavakon akadtam fenn. Nem tudom pontosan felidézni az elhangzottakat, érintettségem okán az volt csak világos, hogy Thomas rossz néven vette apja pálfordulását – úgy értelmezte, hirtelen a mi érdekeinket kezdte védeni vele szemben. A francia passzusoknál erős volt bennem a késztetés: szólnom lett volna jó!… Hebegésnél többre nem jutottam, legyőzött a döbbenet. Nem ismertem magamra. Passzív figyelő maradtam mindvégig. Nem tudtam ignorálni vőlegényem pattogó állításait, korrigálni sem volt erőm. Szerinte, közös életünkben túl hamar hozta egyik mozzanat a rákövetkezőt – a felpörgött iramért engem tett felelőssé! Lépéskényszerbe taszítottam! Járomba kerülne, ha most azonnal nősülne! Richard csak ne siettessen semmit!… Egyébként mióta „dolgozik” „őügyvédsége” a saját fia ellen?!… Ömlött belőle a szó. Rengeteg áldozatot hozott családfenntartóként, még Budapesten, értem s a gyermekért! Két keze ujjain szemléltette, nem keveset, de elege lett! Felém fordulva gyorsan hozzátette: szerencsém van, maga sem tudja, miért, mégis elkötelezett marad irántam. Különben nem hozott volna magával – de legyen világos, nincs tovább előre tolt bástyaszerep! Szó sem lehet róla! Azt sem érdemlem meg, amit értem tett – a vak is látja, hogy a trójai faló szerepét akarom ráruházni!…
Nagy átéléssel gesztikulált. Hiperbolájának hatását akarta illusztrálni, vagy elhessegtetni magától a felidézett, kényelmetlen gondolatokat? Benézhette közöttünk a távolságot, ezúttal vállon lökött. Meglódult felsőtestem, csaknem lefordultam a székről. Ezen is bosszankodott, és még ő méltatlankodott. Megvetés vegyült hangjába, mikor rajtam kérte számon: mihez kezd Nyugaton egy magamfajtával? Ne várjak mindent tőle! Nem a keleti típusú háziasszonyt kereste bennem! Mos őrá parfaitement a gép, az ingeit saját maga vasalja, főzni kiválóan tud… Richard eleget hallott, lezárta a helyzetet.
– Családot alapítani viszont alkalmatlan vagy! Gyermeket sem tudsz szülni! – közölte csendesen. További érvek helyett leszögezte: ha továbbtanulásom meghiúsulna, visszavonja a közjegyző előtt javunkra tett, teljes körű anyagi és morális kötelezettségvállalást. Újdonságot mondott ezzel számomra, nem tudtam lépéséről. Kijelentésével mattolta fia dühét. Csoda történt, csend lett. Thomas elhúzta a száját. Elégtételt azzal vett magának, hogy megengedő replikájával végződhetett a jelenet:
– Oké, oké, öreg! Okos húzás, büszke lehetsz magadra! …
Családja előtt sokat erősödött Thomas ázsiója azáltal, hogy „keleten” gyermekes, elvált nővel élt együtt. Szülei értékrendjében ez életre szóló felelősségvállalást feltételezett részéről – de pontosan nem tudhatták, hogyan állt hozzánk a fiuk, hogy főleg mi alkalmazkodtunk hozzá. – Halmazok bennfoglalásainak felelünk meg – magyaráztam egy alkalommal Richardnak. – Máminka és Krisztinka – nagy és kicsinye – a valóságban csakúgy, mint a gyermek világképében, egyet képeztünk. Egymásra voltunk utalva. Attól kezdve, hogy közös fedél alá költöztünk, a mesehallgatással kezdett megengedő befogadást nyerni világunkba Thomas. Lassanként humán tőkét kovácsolt ebből magának: munkahelyein és magyar haverjainak körében egyre többen rokonszenveztek vele, nagy hatása volt, hogy brit létére felvállalt egy gyermeket, és meg akarja tanulni a nyelvünket!
Lebukott a nap, és feléledt a Mistral – összekaristolta az égboltot, összevissza tologatta a kora esti, fodros felhőket. Idelenn ugyancsak összekuszálódtak dolgaink, pedig mozdulatlan volt a levegő. Fájt mindenem; fülemben dübörgött az alkonyat. Mintha be is sötétedett volna, holott napvilág volt, vidám hancúrozás folyt még a medencénél: Malcolm hasas szaltói nagyokat csattantak, Elaine félszavakkal óvta-intette Krisztinát, mert csúszós a szegőkövezet. Kacagásukból lekövethető volt játékuk öröme. Lassan regisztráltam a történteket. Felálltam, hogy szótlanul fedezékbe vonuljak. El, csak el, a könyvtárba…
Miért a hallgatásban kerestem kiutat azon a délutánon? Ismertem Thomas gondolkodásmódjának erővonalait, tudhattam korábbról: meglepő szemszögben lát bizonyos dolgokat. Sokszor váratlan kijelentésekkel rukkol elő, és megoldást jobb, ha nem vár tőle az ember. Az európai politikákban kétségtelenül tájékozott volt, gyakorlatias elvű; mindig erős kisugárzással magyarázott mindarról, ami foglalkoztatta. Olykor, mintha demonstrálna, értelmezéseivel berántotta hallgatóságát az intézményi kulisszák mögé: szavai nyomán megérteni vélted, amit magad sem hittél volna, vagyis a lényeget. Kérdés, a mi életünkben miféle integrációtörténetet látott?…
Az est folyamán kerültük egymás társaságát, az épület más-más részében foglalatoskodott a család minden tagja. Krisztina rendre csapódott hozzánk, ő volt közöttünk az összekötő: Malcolmmal kártyacsatát vívott – valószínű, hogy megnyerhetett néhány partit, mert mindvégig vidáman csengett hangocskája. Sötétedés után hazaérkeztek Philippa és Michael – segédkezett nekik pakolászni, cipelték hárman a vitorlafelszerelést, majd Elaine segítségével ellenkezés nélkül lezuhanyozott volna. Velem kétmesényit barangolt Meseországban; kivételesen csak kettecskén sirdogáltunk a gyufaárus lány sorsán, mert Thomas a Roverrel elviharzott valahova. Pöttöm stratégám lefekvés előtt jelentkezett Richardnál is, hogy kánonban elharsogják tréfás altató versüket, „Good night / Sleep tight / Don’t let the bedbugs / To bite”, majd bevasalta tőle a szokásos, esti homlokcsókot.
Közös étkezésre nem került sor aznap este. Kedvesen bekopogott hozzám a ház asszonya: – Well… Listen… I just wanted to ask you… Tudod, hogy készülök az őszi kerámiavásárra… Gondoltam, Krisztinával holnap jól elagyagozhatunk a műteremben… Ugye, nincs ellenedre…? Rengeteg az intézni valód – ne hurcolászd magaddal a hőségben…
Válaszul bólogattam – ő átölelt. Gyorsan jó éjt kívánt, és elsietett, hogy a főlépcső mellett megkondítsa a régi iskolai kolompot. Kikiáltotta: – Aki éhes… Delicious hideg tálak – ünnepi morzsa lenn, a nagy hűtőben! Enjoy!
