Középkori Sherlock Tallinból

Az, hogy az eleddig öt részt számláló sorozat első két darabját finnre, franciára és angolra is lefordították, és már a harmadik kötet jelenik meg magyarul is, arra vall: Indrek Hargla olyasvalamit tett az asztalra a Melchior-regényekkel, ami keleten és nyugaton egyaránt joggal tarthat számot az olvasó érdeklődésére. Az észt szerző középkori krimijeinek határtalan sikere pedig talán éppen annak köszönhető, hogy Hargla vélhetően teljes tudatossággal pozicionálja Melchior-regényeit több szem­pontból is a határvidéken.
Kezdjük azzal, hogy a pengeéles logikájú patikárius, Melchior nyomozásainak otthont adó város, Tallin a regényekben felelevenített korban, a XV. század elején (is) éppen annak a következményeit szenvedte, hogy kelet és nyugat határvidékén helyezkedik el. A mai észt főváros akkor ugyanis – mint azt a szerző az előszóban oly olvasmányos eleganciával összegzi – a korábbi status quó Litvánia keresztény hitre térítése folytán bekövetkezett felbomlásával „belekeveredett a Balti-tenger térségében zajló diplomáciai intrikákba”, és az egyre inkább megkérdőjelezhető létjogosultságú Német Lovagrend fennhatósága alatt álló Hanza-város a különféle hanyatlóban lévő, vagy éppen befolyásukat kiterjeszteni kívánó hatalmak geopolitikai csatározásainak legközepében találta magát. Miközben ismét kitör a litván–lengyel háború, a fegyveres konfliktusban részt nem vevő területeknek is bőséggel kijut a hatalmi vetélkedés következményeiből. Míg a Skandináviát uraló Pomerániai Erik érdekeit az segíti, ha támogatja az Oroszhon felé irányuló kereskedelmet, a Német Lovagrend nyomására „a lívföldi városok kénytelenek voltak Oroszországgal szemben ahhoz a politikához folyamodni, amit ma stratégiai exporttilalomnak nevezünk”. A hadi célokra alkalmas lovak, a só és a vas kivitelének tilalma a Hanza-szövetség prosperálásának egyik sarokkövét mozdította ki, következésképp a korabeli Tallin polgárait igencsak foglalkoztatta a politika – elvégre, bár bizonyára szívesen lemondtak volna e kitüntető figyelemről, a politika is foglalkozott velük.
Ebben a környezetben szorgoskodik Melchior Wakenstede, a város patikusa, aki nem engedheti meg azt a luxust magának, hogy a gyógyításnak, a tudományoknak, valamint családjának szentelje figyelmét. Melchior ugyanis afféle középkori Sherlock Holmesként deríti fel a Tallinban megesett, kibogozhatatlannak tűnő bűneseteket. Elhivatottsága nyomozóként azonban nem csupán annak köszönhető, hogy jó emberismerete és furmányos észjárása záloga a sikernek. Melchiort ugyanis a Wakenstedék átka sújtja, amely azzal jár, hogy ha bármilyen bűnről tudomást szerez, akkor bizarr, gyötrelmes roham hatalmasodik el rajta: „Sok Wakenstedének vette el az átok a józan eszét, elhagyták feleségüket, gyermekeiket, otthonukat, később a külvárosokban látták őket, amint hörögve a sárban fetrengenek, saját kezükkel csonkítják meg nemi szervüket, mohón falnak fel minden piros bogyót, annak reményében, hogy borzalmas kínok között sikerül megmérgezniük magukat, volt, aki Szent Miklós nevével az ajkán vetette le magát a templomtoronyból, volt, aki malomkereket és köveket kötözött saját nyakába, hogy vízbe fúljon, és miután kivonszolták a partra, elmondta, hogy a vízbe fúlás a legfájdalmasabb és legborzalmasabb valamennyi halálnem közül, mert az ember úgy érzi, mintha borzalmas tűz égetné belülről a testét, mégis engedelmeskednie kellett az átok parancsának.”
Van tehát egy több világ határán fekvő, ezek különféle képviselői által benépesített helyszín, amely nyílt és titkos politikai csatározások színtere, s egy főhős, aki különleges adottsággal bír, amely legalább annyi gyötrelemmel jár, mint amennyi előnnyel szolgál, és amely a család nemzedékein át öröklődik. A fantasy-regényekből ismerős recept ez. Ám Indrek Hargla egyik nagy bravúrja abban rejlik: a hatszáz évvel ezelőtti Tallin világát is eléggé ismeri ahhoz, hogy otthonosan mozgathassa benne hőseit. Szereplőket, akik mindannyian, kivétel nélkül hús-vér emberek, mindegyikük önálló személyiséggel, szokásokkal, gesztusokkal és vágyakkal. Ráadásul a Mel­chior és a hóhér lánya negyedfélszáz oldalából egyetlent sem pocsékolt el Hargla töltelékszereplők bemutatására, avagy funkció nélküli, csak a feszültség fokozását szolgáló „lassítójelenetekre”. Még ha a regény első száz oldalán lassan is látszik beindulni a cselekmény, az itt bemutatott karakterek, helyszínek, valamint a korabeli tallini valóság kontextusaként szolgáló történelmi információmorzsák a későbbiekben mind fontos szerephez jutnak majd. Hargla ugyanis káprázatosan jó szerkesztő: felrajzol egy színpompás, széttartónak tűnő mozaikot, amelynek darabjait a regényzárlatban egyetlen nekiveselkedéssel, bámulatos ügyességgel juttatja a neki rendeltetett helyre. A szerző ráadásul a krimi műfajának sem a könnyebbik végén keres fogást, hanem kész elrugaszkodni a műfaj kliséitől. A szpojlerezést elkerülendő jegyezzünk meg csak annyit, hogy az áldozat, akit a regénynyitányban – mint a hóhér lánya, az eset egyetlen szemtanúja elmondja – egy ismeretlen megpróbál egy kővel agyonverni, egészen a könyv utolsó lapjaiig életben marad. Mindemellett nem csupán az olvasó nem tudja róla mindvégig, hogy kicsoda, hanem – a gyilkossági kísérlet következtében beállott amnéziája folytán – ő maga sem, így a nyomozás és a regénybeli párbeszédek jelentős része annak latolgatásával telik, valójában ki a történet egyik legfontosabb szereplője.
Mindeközben az olvasó azon kapja magát, hogy a regény végére érve okosabb, mint az elején volt. Hargla ugyanis észrevétlenül, a cselekményhez szervesen illeszkedve hint el bőséges tudásanyagot a korabeli szaunázási szokásokról, gyógymódokról, kereskedelemről, Szent Ferencről, igazságszolgáltatásról, a hóhéri szakma műhelytitkairól, az eredményes heringsózás mikéntjéről, vagy éppen arról, hogy az évente megrendezett skånei vásár hogyan fordította a halak vándorlási szokásait gazdasági haszonná. Hargla tehát mintha Umberto Ecót echózná akkor, amikor éppoly gazdag ismeretanyagot hint el a középkor Baltikumának világáról egy nyomozás ürügyén, mint ahogyan azt az olasz mester A rózsa nevében a kor Itáliájáról tette. Életes, hiteles korrajzzal elevenné tett, olykor remek humorú, meglepetésekkel teli történelmi krimi Indrek Hargla műve, amelyről csak azért nem írjuk, hogy párját ritkítja, mert az észt szerző most éppen hatodik Melchior-regényén dolgozik.


Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya. Metropolis Media Group Kft., Budapest, 2016.