.svg)
Kilépnek, akik belépnek
Tudnék mesélni arról, hogyan nem jutottam el a Szarajevói Filmfesztiválra, zsebemben a repülőjeggyel. De egy évre rá mégiscsak sikerült eljutnom a Balkánra, pontosabban Koszovóba, az Anibar vendégeként. A fesztivál idén tízéves, és a szervezői még csak most huszonhét-huszonnyolc évesek. A hivatalos koszovói átlagéletkor huszonkilenc év, ez egy újszülött ország, sőt vannak, akik szerint még meg sincs születve. Ha Pleșu szerint az egész Románia egy építőtelep (șantier), mit mondana Koszovóra? Az egész ország népessége majdnem főre pontosan ugyanannyi, mint a román fővárosé. Ez egy fejlődő ország, itt már 2001 óta euróval fizetnek (a német márka helyett), miután a jugoszláv dinár hiperinflációját nem lehetett tovább fokozni. A kiutazás nehézségei ellenére a lakosság nagy része külföldön dolgozik, csak a vízumot meghosszabbítani jönnek haza. Jugoszlávia legszegényebb országa önállósult, de jobbára a külföldi vendégmunkások hazaadott fizetéséből tartja fenn magát. Az itthon maradt fiatalok nagy lendülettel vágnak saját vállalkozásba, ambiciózusak, kreatívak – persze az az igazán sikeres, aki beszéli a korrupció nyelvét.
A hegyek, túlodalukon Montenegróval, a gyergyói Békás-szorosra emlékeztetnek, vagy a Zsil-völgyére, de mindenképp otthonos érzéssel töltenek el. Az utcák, az épülőfélben lévő vagy félkész, vakolatlan épületek miatt erős rendszerváltás utáni Románia-közérzetem van. Jóformán minden tájidegen, magát a tájat leszámítva. Az átmeneti állapot itt életérzés. Ötcsillagos szállodák a kényelemszeretőbb turistáknak, földön alvó gyerekek és kóborkutyák a katasztrófaturizmus kedvelőinek. Minden utcán van legalább egy kozmetika vagy fodrásszalon, a kirakat előtt ruhaszárító állvány, rajta száradó törülközők. A járdák piskótakővel kirakva, ugyanolyan gyatra alapozással, mint nálunk, hepehupás, nyaktörő felületeket képezve. A Drina csak azért olyan áttetszően tiszta, mert itt ered a Rugova-hegységben, 10 km-re a várostól. Széles medrében staffázs színfoltok: mint egy zilált romantikájú tájkép. A bazársoron ugyanaz a bóvli, mint gyerekkorom oroszpiacain: világító sarkú csipők, kínai Barbie-utánzatok, távirányítós autók, elemmel működő, ugató kutyák. Igaz, Romániában legalább nem árulták az utcai könyvstandon a Mein Kampfot. Hitlernek ugyanolyan rajongótábora van, mint Bill Clintonnak, aki megszabadította Koszovót a gonosztól, legfeljebb kevésbé expliciten nyilvánulnak meg. A Führer irányítása és a rövid ideig tartó német megszállás alatt ugyanis iskolák és utak épültek itt. Mindezt a sofőrömtől, Edvintől tudom, aki a fesztivál önkéntese, fő munkaidőben pedig a pristinai repülőtér alkalmazottja. Ő jön ki elém, és szállít kocsijával a fesztivál helyszínére, Pejába, szerbül Pećbe. Az egy órás autóút alatt helyismereti gyorstalpalót kapok, Janis Joplint hallgattunk és country-t. Megtudom, hogy gitáros volt egy zenekarban, a szülei egyetemi tanárok és ateisták, a családja a háború alatt menekültként bujkált a közeli hegyekben, ő mégsem utálja a szerbeket. Különben is, a konfliktust csak az öregek emlegetik. Edvin egy évet dolgozott Kaliforniában, de megunta és hazajött, mert Amerikában tényleg dolgozni kell, míg itt csak jön-megy, kávézik a barátaival, és hamarosan megcsinálja a maga kis zenei fesztiválját. A nagyapja közgazdászként megjósolta az inflációt: a pénzét aranyékszerre váltotta, amit elküldött egy svájci bankba, és miután véget ért a háború, egyike volt azon keveseknek, akiknek volt miből regenerálódni. Edvin tőle örökölte a házát a Rugovai-hegység lábánál. Mialatt kint dolgozott Amerikában, megismert három román lányt, mindhármat Anamariának hívták, és az egyikkel, aki stewardess, szeretné újra felvenni a kapcsolatot, így hát meg is ragadná az alkalmat: lennék oly szíves és írnék neki valami kedvességet. („Mit akarsz tőlem, seggfej?”, jön a válasz, angolul.) Amikor megérkezünk a mozihoz, már a bennfentesek magabiztosságával kérek egy üveg Peját. A kisebb üvegest kérd, az valahogy finomabb, súgja a fülembe Edvin. És úgy mutat be a fesztivál stábjába beágyazódott rokonságának, mint a kedvenc vendégét.
A másnap reggeli ébredés a pagodára hajazó Hotel Çardakban szintén ráerősít a gyanúra, hogy én is egy balkáni régióból jövök. A teraszról felhallatszó manele és a körfűrész (cirkula) hangja otthonos duóban tör be az ablakon, és a pincérek fáradtságát ellenpontozni igyekvő negédes fogadósné antréja sem hagy maga után kívánnivalót. A vendég kényelmét sajátos módon tartják szem előtt, az igényeimről más elképzeléseik vannak, mint nekem. Ezen nem fogunk összeveszni, inkább meghúzom magam, gondolom első nap, és megpróbálok dőzsölni kedvükre. De másnap mégis kiteszem a feliratot a szobám ajtajára, hogy kérem, ne takarítsanak, ami a gazdasszonyt láthatóan lelombozza. Ezt az elterelő hadműveletet azért kellett fonganatosítanom, mert kezdtem úgy érezni, hogy különbejáratú szobám, ahol erőt gyűjthettem kilépéseimhez, mások munkaterülete. Amikor első délután felszusszanva léptem volna be az ajtón, hogy megemésszem az addig látottakat, az ágyam bevetve várt, szanaszét hagyott ruháim gondosan összehajtogatva a szekrény polcára kerültek, a személyes tárgyaimmal birtokba vett íróasztalon kifogástalan rend uralkodott, az egyszer használt tusfürdő helyére egy teli tubus került, a vizes palackom kidobták, de az üres szemetes még üresebb volt, mint ahogy hagytam, és a levegőt – ó jaj – orgonaillatú légfrissítő cseppfertőzte meg. Érdeklődésemre a többi vendég közül néhányan nem értették, hogy mi a bajom, nekik soha nem volt még ilyen jó dolguk. A tökéletes vendégnek sehol nem lenne szabad otthon éreznie magát. Én szeretem magam otthon érezni, tehát soha nem válhat belőlem tökéletes vendég.
Edvin már ott vár a mozi előterében, és azzal fogad, hogy a vetítés technikai okok miatt elmarad. Helyette viszont megmutatja a városi park fái alá benyúló kávézót, ahol tovább árnyalódik a Koszovóról alkotott képem, illetve bonyolódik az amúgy is kusza információhalmaz. Megmutatja a szomszéd asztalnál ülő Albin Kurtit, az Önrendelkezés nevű mozgalom vezetőjét, aki csak azért nem nyerte meg a legutóbbi elnökségi választásokat, mert elcsalták tőle. Most azért van itt, mert tegnap megnyitotta a fesztivált, és néhány nap múlva kerekasztal-beszélgetésen vesz részt a kortárs politikai művészetről. Bocs, oda kell mennem egy szelfire, mondja Edvin, apám tanította az egyetemen. Edvin szerint nagyon rendes ember, ő a változáshoz fűzött reménységük, az egyetlen politikus, aki nem korrupt. Más fiatalok is odamennek, leülnek a sokáig házi őrizetben tartott „forradalmár” mellé beszélgetni. Albin Kurti Albániával akar szövetkezni, a koszovói parlament Szerbiával. A nacionalizmus mint ellenzékiség – nekem ez új, illetve hát a liberális demokráciában új. Délelőtt 11-kor megtelnek a teraszok, csupa férfival, nem tudom, hol kávéznak a nők. Noha a helyiek mentalitásához igazodva minden időpont relativizálódik, és a körülmények hatalma és a szubjektív idő fluiddá változtatja a munka óráit, a kávézás időpontját mindenki szigorúan betartja. Pontosabban a kezdés időpontját. Megjelennek a gőzölgő kávésibrikek, a járdaszegleten párnák, mellettük aranyozott szélű kávéscsészék. Beszélgetnek, telefonokat intéznek, újságot olvasnak, cigarettát vásárolnak a mozgóárustól. Ugyanilyen otthonosan lakják be a város tizennyolc mecsetét. Az ajtó előtt cipők, papucsok. A müezzin hangja hangfelvételről recseg bele a hangosbemondóba, ami az esti szabadtéri vetítés háttérzajaként meglehetősen bizarrul hat. Van ezekben a cikornyás, végtelen dallamokban valami túlvilági. De lehet, hogy csak a sötét, kivilágítatlan utcák miatt érzem ezt. Mégis teljes biztonságban érzem magam. Miért? Az a nyíltság és közvetlenség, amellyel itt hozzám viszonyulnak, kihat rám is. Mintha az óvodában barátkoznánk, előítéletek nélkül.
De vajon ez csak a vendégeknek szól? A szerb ortodox kolostort kalasnyikovos katonák őrzik. Az udvara mégis olyan, mint egy oázis, mintha a falak mindentől elhatárolnák. Az apácák pálinkát árulnak (a „rakia – anarchia” rímpárral valami lényegesre tapint rá a szlovén Dubioza kolektiv nevű együttes), a rakiára szükség van, tehát az apácák nincsenek veszélyben. Az itteni muszlimok isznak alkoholt, a nők nem járnak fejkendőben. Pedig erős a térítői tevékenység, a felekezeti hovatartozást felmérő kérdőíven nincs olyan opció, hogy ateista. Simán beikszelik a muszlim rubrikát, ha nem figyelsz oda, mondja Edvin, aztán jön a felszólítás, hogy adakozz a mecsetépítés javára.
A felekezeti és etnikai feszültséget, ami a levegőben van, olykor mintha ők maguk sem vennék komolyan. Nevetnek egymáson, aztán meg radikalizálódnak, és kitör a háború.
A vacsoránál közelemben áll egy magas, szőke lány. Ő is vendég. Olyan, akire az ember egy repülőtéren első látásra rá merné bízni a cókmókját. Egyszer csak azt kérdezi, vajon itt rá lehet-e gyújtani. A mozi bejárata előtt álltunk. Szerintem ebben az országban bárhol rá lehet gyújtani, mondom. Miért, te honnan jöttél?, kérdezi. Romániából, de magyar vagyok, felelem. Akkor Erdély?, kérdezi. Igen, mondom. Akkor magyarul beszélsz, vonja le a német lány a következtetést, édes anyanyelvemen. Paff. És jön a magyarázat: én Vásárhelyen éltem négy évet. Erre kérek tőle egy piros Luckyt. Neki is el kell hinnie, hogy én ott nőttem fel, ehhez ő is kért egy üveg sört. Mit mondjak, erős intenzitással kezdtünk létezni egymás számára két perc alatt. Elmondja, hogy biológusként éppen terepen van, feltérképezi a Balkán természetvédelmi területeit. Most csak úgy idevetődött, felfigyelt a fesztivál plakátjaira, vetítésre is jönne. Érdekesnek tartja az animációt, elmagyaráztatja, hogyan készül egy film. Éjjel háromkor egy csevapfaló plazmatévéjén nézzük, ahogy DJ Bobo aláfesti a helyi Nóta TV népzenei műsorát. Aztán Mareike így szól az ő Marosvásárhelyen tanult magyarjával: „azért egy jó miccset most jobban megennék”. És másnap reggel már tovább is áll Pejából.
Arany napok
Hétköznapokat élünk meg, és ünnepekre emlékezünk. Legtöbbször nem tudjuk, melyik eseményből lesz tartós emlék, a hosszú időre konzerválódó pillanatok általában meglepnek minket. A fedetlen, védtelen húsra szállnak, amikor egy önfeledt pillanatban kitakarózunk. A rákészülés sokszor eltereli a figyelmet az igazi bekövetkezésről, hivatalos, előre tudott ünnepek után sokszor csak az igyekezet utóíze marad. Éppen akkor, amikor a legjobb jóslatokat akarnánk kicsikarni a konstellációkból. Ha a szereplők, a helyszín és a történés együttállása esetleges, vagyis a véletlen maltere fogja össze, nagy az esély rá, hogy együtthatásukból harmónia keletkezik. Még soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna – tartja a székely mondás. Másként hogyan kerültem volna Brač szigetére? Pontosabban Bol városában egy olyan házba, amelynek a tulajdonosát nem hogy azelőtt nem ismertem, de most sem volt alkalmam megismerni. Iva a családjában történt hirtelen haláleset miatt elutazott a temetésre, ahonnan az eredeti terv szerint már másnap visszatért volna, csakhogy a gyásszertartás alatt megharapta egy macska, ennek következtében pedig veszettség elleni oltást kellett kapnia, amit pár napon belül ott helyben kellett megismételni. Iva tehát nem jött, így távollétében megettük a hűtőben hagyott dinnyét (lebenica), ittunk a csuporkájából, aludtunk az ágyacskájában és gyönyörködtünk a nagyszülei készítette mozaikban a cseppnyi nyaralójuk falán. Lucija volt az, aki ismerte Ivát, ők beszélték meg, hogy a fesztivál után meglátogatja őt, és ő volt az is, aki összeszedett engem Šibenikben, ahol mindkettőnk filmjét vetítették.
Šibenik olyan volt, mintha M.C. Escher végtelen lépcsőjén mennék, és állandóan azt érezném, hogy itt már jártam valamikor. És van, amikor tényleg. Este Šibenik óvárosában: a szűk utcák, a sarkon túli sarkok, a fel utáni fent, a jobbra utáni jobb, a balra utáni bal. A bal utáni jobb, a jobb utáni fel, a fel utáni át. Csupa igekötő. Sárga fények a kőfalakon, ruhaszárítókon beesteledett ruhák, a sötétedő ég azúr négyszögei. Benne fecskék keresztül-kasul, mintha víztükör fölött. Sivítoznak, csattognak, cikáznak. A falak mellett letámasztott motorbiciklik, elnyűtt lábtörlők az utcakövezeten, tányércsörömpölés, vacsoraszag. Sülthal. A bejáratok nyitva, a lakók a lakásból kihordott székeken üldögélnek, mint este a falusiak, átülnek egymáshoz csordaváráskor, vagy fejés után még egy kis takarodó előtti szellőzködésre. Kint mégiscsak tágasabb, levegősebb, mint a szűk, szél és nap ellen védekező házakban. Az otthon kifolyik az utcára. Az utca csak egy járat más otthonokba. Járat az otthonok között, mint egy hangyabolyban. A résnyire nyitva hagyott zsaluk fényében odabent tesznek-vesznek, veszekednek és rádiót hallgatnak. A simára koptatott utcakövek arra késztetik az embert, hogy lehúzza a szandálját. Mezítláb a langyos köveken, mint egy előszobában. Valahonnan a Bolero hangfoszlányai érkeznek, ahogy haladok a falak között, hol egyre hangosabb, hol egyre halkabb, ez a térstruktúra keresztbetesz Ravel intenciójának, a fokozatos crescendót felülírja a labirintus akusztikája. Nemrég láttam az Előzés című filmet, Trintignan játszik benne nagyon fiatalon. Meghal a végén. De addig bolyong, sodorja magával egy életet habzsoló olasz. Elkapja és bedarálja lendületével a félénk jogászhallgatót. Végtére is boldogan hal meg. Már éppen elhatározásra jut, lépésre szánja el magát stagnáló életében. És ezt futó ismeretségének köszönheti. Ebben a filmben van egy olyan ház, mint ez a Šibenik, a jogászhallgató gyerekkorának helyszíne. A hirtelen bevállalt kiruccanás közben mentőövként jut eszébe ez a pihenő, mint egy olyan ismerős hely, ahol kifújhatja magát. Az idegen a kívülről érkezettek objektivitásával bomlasztja szét a gyerekkor illúzióit. Amíg a fiú rokonait szórakoztatja, amaz körbejár a házban, ami így is hatalmas. Mégis kisebb, mint amekkorára emlékezett. Amikor a valóságot szembesíti az emlékekkel, nincs teljes átfedés.
A két ráadásnap Bolban: az időtlenség szelete. A víz közelében valahogy eltájolódik az időérzékelés, úgy jár, mint a mágnes mellé rakott mérőszerkezetek. Nincs késő és nincs korán, mert a hőség óráiban pihenés van, amely egy napból kettőt csinál. Új szertartások alakulnak ki, amelyek sokkal inkább igazodnak a természet mozgásaihoz, mint egy civilizáció által „megkoreografált” életmódban. A nap állását figyeljük, az időjárást, a test követeléseit. Alig használjuk a technikát, pénzt csak a legszükségesebbre, beszélgetni is egy mindkettőnk számára idegen nyelv szűkös szókincsével. A szieszta, itt fjaka, az emberiség egyik legjobb találmánya, túlélési mód, az elme és a test emelkedett állapota. Lassítás. Azoknak találták ki, aki általában akkor is egyből mély alvásba zuhannak, amikor este a fejük a párnával érintkezik. De a dalmát fjaka-életérzés feljogosít arra, hogy napközben is eloldódhassunk a környezetünktől, és kihajózzunk belső tengerünk nyílt vizére.
Második reggel hat órakor a nevemre ébredek. „Van kedved kijönni a Zlatni Ratra?” Az „Aranyszarv” egy olyan földnyelv, amely mintegy fél kilométeren nyúlik a tengerbe, apróra csiszolódott fehér kavicsok alkotják, és évszakonként változtatja az alakját. Nyáron Kelet felől a hullámok, Nyugat felől a szél alakítják, télen pedig fordítva. Ez a sziget látványossága. Napközben emberek lepik el a nyúlványt, hemzsegő, naptejben sercegő massza, mert az a hír járja, hogy itt lehet a leggyorsabban lebarnulni. A Zlatni Ratnak köszönhetően Bol a turizmus Mekkájaként híresült el, naponta egymás után érkeznek a turistahajók, a kikötőben nincs már hely a jachtok miatt, és egyik este még rúdtáncosnőt is láttunk a főtérre emelt színpadon. Szóval ez nem az a hely, ahová okvetlenül eljöttem volna magamtól, de ez így persze kissé frivol, hogy a jóság kellős közepén sír a szám, én is egy vagyok közülük, egy élveit hajhászó turista. A Splitbe visszavivő hajóból jól látszik, hogy a sziget nagyrésze mennyire kopár, karnyújtásnyira a legnagyobb tumultustól már csak sziklák, amerre a szem ellát. A sziget legmagasabb csúcsa minden szigetnek fölébe kerekedik, és szép időben nem csak Hvar és Korčula, de Itália is látszik a távolban. Nem csak a spliti Diocletianus-palota, hanem a budapesti Parlament is ezekből a mészkövekből épült.
A kora reggeli órákban a Zlatni Rat megmutat valamit igazi valójából. A városka házai közül odavezető majdnem két kilométeres sétány hatalmas mandulafenyőkkel szegélyezett, amelyek alatt délben is öt fokkal hűvösebb van, mint odakint a tűző napon. Nagy térkövei síkosak, mint óriási szappanok. Lucija szerint Velencét is hajnalban kell megnézni, ő egy éjszaka járt ott, átutazóban, és egy lélek sem volt az utcákon. Varázslatos volt megtisztítva a rárakódásoktól – egyben kicsit világvégi is, mintha egy nagy járvány miatt evakuálták volna a lakosságot. Azért az sem mindegy, hogy az embernek Székelykocsárdon vagy Velencében kell várnia a csatlakozásra. Hat és fél hét között félálomban menetelünk a fás alagúton. Néha beleszippantok a levegőbe, mintha légszomjam volna, kortyolom a rozmaring-, só-, levendula- és fenyő-fűszerkeveréket. A törzsek között ott a tenger világoskéken, az ég rózsaszínben. Kisfiú- és kislányszínek. Vajon mikor alakult ki ez a bárgyú sztereotípia, és miért pont Mária színe lett a kisfiúké, és a római tóga bíborszíne a kislányoké? Kimegyünk a kavicsnyelv hegyére, ez már majdnem olyan, mintha a sziget félszigete volna. Körben a tükörsima víztükör türkizkékből azúrba képez átmenetet, és langyosabb, mint a reggeli levegő. Menedékesen mélyül, apró kavicsos alja süppedős, áttetszősége elcsalja távolságait. Egy kis hal, majdnem átlátszó húsú, barátkozni akar, úgy tűnik, társra talált a bokámban, követi imbolygásom. Csend van, elnyeli a végtagjaink okozta halk csobbanásokat, a láthatár eltűnt a párában, nincs konkrét fent és lent. Az áttetsző közegben úszva, az épphogy csak felköltött test a repülés érzetével ismerkedik. A sziget általában legzaklatottabb pontja most nyugvópont. Lenyűgöző a természet regenerálódó képessége. Az új nap tisztalap-mivolta. Bijela, kao sir.Mi meg már nem vagyunk fehérek, mint a sajt. Négy órát töltünk a parton, és tíztől már minden pillanattal hangsúlyosabb lesz az emberi tényező. Gyülekeznek, nem annyira vészjóslóan, mint Hitchcock madarai, inkább fokozódó helyzetként összegződve. Amúgy is szúrni kezd a nap, a láthatáron kikötöttek a nagytestű hajók. Az Aranyszarvon megjelennek a napernyők, a gumimatracok, az egymás hátát kenegető napozók. Indulunk haza, vár a reggeli. Kruh, kava. Török kávét főzök, ibrikben, a zaccból jósolunk. Lucija csészealjában a Fuji hegy körvonalazódik. Nekem zavaros iszap. De ebben látni a legtöbb lehetőséget.
