.svg)
Demény Péter: Portrévázlatok a magyar irodalomból, Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2016.
Demény Péter írói portrévázlata már a kis terjedelme miatt is vonzónak tűnhet az olvasónak. Belelapozva azonban rájövünk, hogy ez csupán egyike a könyv számlájára írható erényeknek. A cím pontos és nem hazudtolja meg magát a tartalommal való viszonyában sem, ugyanis a portrék valóban vázlatok – és nem egyebek. Ami nem azt jelenti, hogy a könyv ennél nem több.
A könyvet nem egy objektív, információdús elvárásokra kihegyezett olvasónak ajánlanám, hanem annak, aki szereti más szemüvegén keresztül látni a világot, jelen esetben a múlt nagy íróit. Tanúi lehetünk annak, hogyan porolja le emlékeit Demény Péter a nagy klasszikusoktól el egészen a már feledésbe merült szerzőkig. Az irodalomtörténeti tár talán túlzó és nem megfelelő kifejezés a vázlatok együttesére, mivel nem a történeti hitelességre fekteti Demény a hangsúlyt, sokkal inkább az írótársakhoz való szubjektív viszonyulás ragadja meg az olvasó figyelmét. Egyéni meglátások, olvasmányélmények, pozitív és negatív jellegű visszaemlékezések, személyes ismeretségek, humoros és elgondolkodtató passzusok hatják át a szövegeket, amelyek az olvasót is megmozgatják, érdeklődését fenttartják.
A választott írók látszólag önkényesen kerültek a válogatásba, és az egymásutániságuk is a véletlen műve. Ki gondolta volna, hogy egyszer Petri Györgyöt és Juhász Gyulát egy lapon fogják emlegetni? Az a szerencsés 91 író, akik főszereplői lehettek a könyvnek, Demény ízlésvilágának szűrőjén keresztül valami olyat mutatnak magukból, ami esetleg nem vagy nem így volt elmondva róluk. A szövegekből derül ki szintén az, hogy Demény kit tart beszélő gyémántnak, ki a „kotrógép” vagy a „melankolikus piknikus”, esetleg kit nevez szakadatlan üvöltésnek. Mintegy ráadásként a könyv elolvasása után egy újabb portré rajzolódik ki a fejünkben: a Deményé. Az ő szavaival élve: „A személyes irodalomtörténet mindig más, mint a »nagy«, és minél inkább, annál jobb szeretem.”
