Korunk nyilvánosságáról és az abban megmutatkozó önszeretetről

 Lövétei Lázár Lászlónak

Van egy fura 18. századi filozófusunk, név szerint Jean-Jacques Rousseau, akit – ahogy mondani szokták – se kiköpni nem tudunk, se lenyelni. Ott van folyton a szánkban, és megkeseríti az ízét. Nézetei a maguk korában felforgatóak voltak, s alighanem ma is azok. Ettől függetlenül még jó szolgálatot tehetnek nekünk abban, hogy saját korunkat s annak hektikus és végső soron hamis nyilvánosságát megértsük – vagy jobban értsük. Különösen, ha az ő „antropológiáját” vesszük ehhez alapul. Jó kérdés persze, hogy mennyit is érnek az ilyen filozófiai antropológiák. Nyilván melyik többet, melyik kevesebbet, annak függvényében, hogy mennyire körültekintően és óvatosan fogalmazott a szerzőjük, s hogy mennyi és milyen tapasztalatot forgatott a nézeteibe bele. Rousseau embertani nézeteinek az alapját alighanem az a szorgos önvizsgálat képezte, amit egy életen át folytatott, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy egész életében a saját személye képezte a legfontosabb, sőt mondhatni egyetlen témáját. Bár az is lehet persze, hogy a látszat ellenére Rousseau mégiscsak jó emberismerő volt, s hogy okos figyelemmel nézett nem csupán magára, hanem másokra is.

Így vagy úgy, de Rousseau-nak az volt a véleménye, hogy az embereknek egyetlen alapvető érzelme van, ez pedig az önszeretet, s az összes többi pedig, állítja a nevelésről szóló könyvében, ennek valamilyen „módosulása”.¹ Szerinte nincs tehát olyasvalami, hogy önzetlenség, altruizmus, önfeladás, odaadás stb., vagy legalábbis ezek közül egyik sem létezik az önszeretet előtt és attól függetlenül. Mindez eléggé lesújtóan hangzik, és végső soron az is. Ámde Rousseau némileg el is veszi a nézeteinek ezt a keserű ízét, amikor egy másik művében (egészen pontosan az emberi egyenlőtlenség eredetéről szóló értekezésének a 15. jegyzetében) megkülönbözteti egymástól az önszeretet két formáját. Van szerinte az önszeretetnek egy olyan formája, ami természetes, s aminek külön nevet is ad: l’amour de soi. Ez az úgynevezett „természeti állapotban” élő emberre jellemző, aki „úgy tekint magára, mint önmagának egyetlen szemlélője” – mintha tehát csak egyedül lenne a világban.² Ebben az emberben nyilván semmiféle olyan érzelem nem alakulhat ki, amely önmagunknak a másokkal való állandó összehasonlításából fakad (hiúság, irigység, gyűlölet stb.), ami persze nem jelenti azt, hogy ez a „vadember” feltétlenül és minden vonásában nemes. De bár meggyilkolhatja az embertársát, nem gyűlölheti őt. Elveheti a tulajdonát, de nem lehet rá irigy. Stb. Az önszeretetnek ez a formája tehát se nem jó, se nem rossz, hanem az, ami: természetes. (Vagyis morál előtti.)

Az önszeretet másik formája (az úgynevezett l’amour propre) már egy civilizációs ártalom, művi érzület, s az emberi társadalommal együtt keletkezik. A társadalomban élő ember már képtelen ugyanazzal a közvetlenséggel nézni önmagára, mint a vadon élő társa, folyamatosan távolodik önmagától, mert többé már nem a saját, hanem a mások szemével nézi magát. Önmagunkat itt tehát már nem közvetlenül, természetes módon, hanem másokban szeretjük, s ha mindeközben távolodunk (elidegenedünk) magunktól, akkor az azért van, mert ilyenkor mindig megpróbálunk valamilyennek látszani. Rousseau azt mondja róla, hogy „ez sugall minden rosszat, amit csak [az emberek] egymásnak okoznak”, de rögtön hozzáteszi, hogy persze „a becsületnek is ez az igazi forrása”.³ A társadalomban (a moralitás állapotában) élő ember tehát lehet jó és rossz, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy soha nem önmaga, vagy legalábbis soha nem tudható, hogy önmaga-e vagy sem, mert mindig valamilyennek látszik: mintegy mások számára létezik. Ez tehát a mások véleményén alapuló önszeretet, ami sarkallhat ugyan jóra és rosszra is, de a szó legszorosabb értelmében természetellenes, mesterséges érzület, ami teljesen kiforgat önmagunkból, s eltorzítja lényünket. A képmutatásnak, hiúságnak, tetszelgésnek és önteltségnek a forrása, amelyek azért torzítják el végzetesen az embert, mert az mindig csupán a legelőnyösebb oldalát akarja mutatni a világnak.

Korunk nagy spektákuluma, az ún. „szociális médiának” (milyen sokatmondó már maga a név is) a képmutató világa félelmetes meggyőző erővel bizonyította be, ha kellett, hogy Rousseau-nak mindezekben a megfontolásaiban, bármi is lett légyen a tapasztalati alapjuk, mélységesen igaza volt. Ebben a világban semmi sem létezik, ami torz, esetlen vagy visszataszító, itt mindenki tökéletes és boldog életet él, az ehhez a konvenciók szerint kötelezően hozzá tartozó szellemes kisgyerekkel, jópofa macskával és külföldi nyaralással. (Mielőtt bárki megsértődne: nem az a probléma, hogy van gyerekünk, macskánk, és nyaranta üdülni megyünk, hanem az, hogy a szociális média féloldalas nyilvánossága csupán ezt mutatja meg.) Rousseau-nak persze fogalma sem volt (és nyilván nem is lehetett) arról, hogy hová fog zülleni a 21. század elején a társadalmi nyilvánosság, de már ő is elborzadva figyelte a saját társadalmának elidegenedett világában élő embert, s maga is kétségbeesetten igyekezett menekülni belőle. Mindeközben arra jutott, hogy menekülni a társadalmi létezésnek ebből a köztes állapotából (ami se nem természeti, se nem politikai, se nem privát, se nem nyilvános) két irányba lehet – mint ahogyan logikusan nézve is valóban két irányba lehet. Egy: vissza a természetbe – és tudjuk, hogy élete alkonyán Rousseau maga is kerülte az embereket, magányosan élt feleségével arisztokrata pártfogóinak birtokain, és füveket gyűjtött. Kettő: előre, vagyis a politikába, s annak totális nyilvánosságába, mert számára a politika azt a helyzetet jelentette, amikor „az embert teljes egészében az államnak adják” – ahogyan az egyik politikai töredékében fogalmaz.⁴

A gond ezekkel az alternatívákkal, hogy az első alighanem kivitelezhetetlen, a második viszont (amint azóta többször bebizonyosodott) szörnyűséges, totalitárius opció – s ez még akkor is igaz, ha Rousseau-nak egyébként jó okai voltak arra, hogy ebben az alternatívában (is) gondolkozzon. Számára ugyanis a társadalom „rabságában” senyvedő természeti ember nagy tragédiája az, hogy állandóan ingadozik a természetes hajlamai és a politikai kötelességei között, vagyis se nem ember (homme), se nem polgár (citoyen), hanem csak amolyan nyárspolgár (bourgeois). A ma emberének – írja ugyanebben a töredékében –, aki a társadalomnak ebben az elidegenítő világában él, az a szerencsétlensége, hogy nincs is teljesen önmagának adva (ez lenne a természeti állapota), de nem is teljességgel az államé (ez volna a politikai állapota), így tehát „meg van osztva a szíve”, s emiatt meg van fosztva a boldogságtól. A lényeg tehát, hogy olyan politikai intézményeket kell létrehozni, ha innen menekülni akarunk, s történetesen a politika felé akarunk menekülni, amelyek egyrészt megszüntetik az önmagában meghasonlott léleknek (âme déchirée) ezeket a szüntelen belső konfliktusait, de ugyanakkor ki is forgatják az embert a „természetes lényéből”, mert a természetes hajlamai (vagyis önszeretete) helyére a politikai kötelességeit ültetik. Rousseau számára viszont alighanem az első, vagyis a lélek gyötrelmeinek (az állandó képmutatásnak) az orvoslása lehetett a fontosabb, s amikor azt írja a lengyel kormányzatról szóló töprengéseiben, hogy a köztársaságban üvegből kell lennie a házak falának, s a polgároknak meg kell tanulniuk, „mit jelent a polgártársaik szeme előtt élni”,⁵ nem csupán konkretizálja „az embert az államnak adni” ijesztő szintagmáját, hanem egyszersmind egy olyan állam vízióját is vázolja, amelyben nincs többé önzés, azaz tetszelgés és képmutatás, mert mindenki kénytelen a maga pőre valójában mások szeme előtt élni. És ezt alighanem egyikünk sem szeretné.

Úgy tűnik tehát, hogy a Rousseau által javasolt egyik megoldás sem igazán „életszerű”: az első túl idillikus, a második túl iszonytató. Ettől még persze a társadalmi nyilvánosságról adott diagnózisa lehet ugyanúgy érvényes ma is – de csak egy adott pontig. A nézetei persze nem évültek el, sőt ellenkezőleg, egyre aktuálisabbá válnak, de van a mi nyilvánosságunknak egy olyan szembeötlő vonása, ami vélhetőleg Rousseau korának társadalmát is ugyanúgy jellemezte, de Rousseau nem figyelt fel rá, vagy legalábbis semmi jele nincs annak, hogy látta, s ha látta is, irritálta volna: jelesül az, hogy ebben a nyilvánosságban mindenki folyton önmagát mondja. Mert valahányszor a gyerekeinkről, macskánkról, nyaralásunkról posztolunk, egyszersmind azt is mondjuk (sőt mindenekelőtt azt mondjuk), hogy ez itt az én gyerekem, az én macskám, s hogy itt éppen én vagyok, amint állok a lemenő nap fényében a tengerparton. Ez több a puszta önzésnél és képmutatásnál, mert ez a lehető legmonotonabb egológia, amikor mindannyian folyton csak azt mondjuk, hogy én, én, én, én: íme, itt vagyok én, éppen eszem, ez a tányér, lájkoljátok. De hát, mint említettem, Rousseau is folyton önmagát mondta, igaz, nem pont úgy, ahogy mi ma a szociális médiában tesszük. Ő úgy beszélt magáról, ahogy sem előtte, sem utána soha senki, mintegy arra törekedve, hogy egész életét, legintimebb életrezdüléseit is láthatóvá tegye, élete legsötétebb zugaiba is bevilágítson, hogy tehát önnön személyét a maga természetes pőreségében mutassa meg (vagy fel), akárcsak egy prizmát, amin teljesen áthatol a fény, s ami tulajdonképpen nem tesz mást, mint hogy ezt a fényt megtöri.

Akár úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy Rousseau áttetszővé akarta magát tenni, hogy mindenki megismerhesse legféltettebb titkait, a neurotikus gondolatait és gyötrő, emésztő félelmeit, s talán ezért is annyira zavaróak számunkra máig a Vallomásai. Nem csupán fele­más benyomásokkal tesszük le a végén a könyvet, hanem mindvégig, amíg olvassuk, egyfajta feszélyezettséget is érzünk, mint akinek olyasvalamit kötnek az orrára, ami nem tartozik rá. Mindjárt a bevezetőnek az első mondata, hogy tudniillik „ez az egyetlen híven a természet után megfestett emberi arckép”, s hogy „párja nincs, és bizonnyal nem is lesz soha”, bár nagyképűen hangzik, de igaz.⁶ Talán igaz. A kegyetlen őszinteség, ahogyan a félkegyelmű feleségéhez való viszonyáról beszél (bár voltaképpen máig sem tudjuk eldönteni, hogy végül is elvette-e feleségül Thérèse-t vagy sem), a lelencházba adott öt gyerekéről (gondoljunk csak bele: ő, aki könyvet írt a nevelésről!), s a mindenféle szexuális kicsapongásairól (patrónusával, Warensnével és annak gyógyfüves orvosával, később Grimm-mel, Klupffell lelkésszel, s azzal a szerencsétlen, még a pályája kezdetén álló örömlánnyal, akit Klupffell tartott ki), egész egyszerűen lélegzetelállító. Emiatt alakult ki már a kortársaiban is az a benyomás, hogy Rousseau volt annak a századnak a legbecsületesebb embere (honnête homme-ja), mert sikerült megszabadulnia a bűnök bűnétől, a képmutatástól. Azt ugyanis már a korabeli franciák is nagyon jól tudták, ha nem mástól, hát de la Rochefoucauld hercegtől, hogy a legnagyobb bűn mégiscsak a képmutatás, mert az képes elleplezni az összes többi bűnt. Ahogy ő fogalmaz, tömören és mégis gyönyörűen: „a képmutatás a bűn bókja az erénynek” („l’hypocrisie est un hommage que le vice rend à la vertu”).

A lényeg azonban az, hogy míg Rousseau-t ez a képmutatás fölöttébb zavarta, s a Vallomásaiban igyekezett is szabadulni tőle (bár aligha hordott a Föld nála képmutatóbb embert a hátán, lévén, hogy soha senki nem tudta nála jobban mímelni az őszinteséget), önmagunk állandó mutogatása szemmel láthatóan egy cseppet sem feszélyezte, éppen ellenkezőleg: máig ő ennek a legnagyobb mestere. Folyton folyvást, reggel, délben, este, mindig csak önmagáról beszélt, konokul és töretlen lelkesedéssel, de hogy őszintén-e vagy sem, azt a fene se tudja. Ha az imént azt mondtam, hogy zavaróak számunkra a Vallomásai, akkor az azért is van, mert egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy mennyire őszinte az őszintesége. Így például, bár a kilencedik könyvben azt írja, hogy az együtt töltött huszonöt esztendő után végül is feleségül vette Thérèse-t, valahogy nem igazán hiszünk neki. (Az egyetlen házassági ceremóniájuk, amelyről tudunk, sem jogi, sem pedig egyházi szempontból nem volt érvényes.) Mint ahogyan azt sem igazán hisszük el neki, hogy az első naptól kezdve, amikor meglátta, egészen addig, amíg ezeket a sorokat írja, soha a szerelem „szikráját” sem érezte iránta. S ez még akkor is így van, ha egyébként azzal vezeti fel ezt a „vallomását”, hogy az olvasónak ebben is, mint minden másban, „a teljes igazságot kell megismernie”.⁷

Az tehát, hogy Rousseau nem figyelt, vagy nem figyelt fel az ego­lógia nyilvánvaló veszélyeire, tökéletesen érthető: túlságosan el volt foglalva önmagával. Holott ma már tudjuk (s ehhez nem kellett feltétlenül a szociális média), hogy ezek a veszélyek nagyon is valóságosak, s elsősorban abból fakadnak, hogy az énnek, s mindannak, ami az énben mélyen legbelül rejtezkedik, nem igazán lehet nyilvánossága. Bárhogyan is mutassuk meg ugyanis önmagunkat másoknak, akár rafináltan, mint Rousseau, akár közönségesen, a levesünkről posztolgatva, a dolog természeténél fogva eleve valamilyen privát tartalmat osztunk meg másokkal, valami olyasmit tehát, aminek ab ovo nincs és nem is lehet semmiféle nyilvánossága. Nyilvános ugyanis csakis olyasvalami lehet, hajtogatta nekünk csökönyösen a 20. század egyik legeredetibb gondolkodója, Hannah Arendt, ami köztünk van és összeköt minket, s nem pedig az, ami bennünk létezik érzelem formájában. Annak persze van értelme, tette hozzá ilyenkor mindig, hogy elmondjuk egymásnak, melyikünk hogyan látja a világot, mert a világ köztünk van, s a róla való ilyetén beszéd nélkül eleve nem is létezhetne. Az tehát, hogy létezik egyáltalán a világ, kizárólag annak köszönhető, hogy az azt szükségképpen különbözőnek látó emberek kicserélik a véleményeiket róla (vagyis közügyekkel foglalkoznak). De azt, hogy mit érzek én mélyen legbelül, milyen gyötrelmeim és örömeim vannak, legfennebb a barátaimnak mondhatom el, s a baráti társalgásnak ez a bensőségessége eleve szertefoszlana, ha mindez a nyilvánosság előtt történne.

Az egológiával tehát nem csupán az a probléma, hogy olyan embereknek, akik csak önmagukról beszélnek, eleve nem lehet közös világa, hanem az is, hogy mindannak, amit ilyenkor mondani akarunk, nem igazán lehet nyilvánossága. Tetszik vagy sem, írja Arendt a forradalomról szóló könyvében, az emberi érzelmeink lakhelye a szív, ami köztudomásúlag egy sötét hely, s úgy tűnik, hogy a szívünkben lakó érzelmeknek szükségük is van erre a jótékony homályra, hogy azok maradhassanak, amik.⁸ Mihelyst rájuk vetül ugyanis a nyilvánosság fénye, mihelyst közszemlére bocsátjuk őket, rögtön átalakulnak, akárcsak Rousseau őszintesége, s nem megértést, hanem sokkal inkább gyanakvást fognak szülni. Puszta látszatokká válnak, amelyek mögött a mi gyanúnk szerint megint más szándékok bújnak meg, például a képmutatás és a megtévesztés vágya. De a szív és az érzelmek e szomorú logikájától eltekintve is igaz, hogy privát tartalmak nyilvános megosztásából soha nem lehet nyilvánosság. Miként azt a szociális média hamis nyilvánossága is jól példázza, ez nem igazán elegendő többre annál, mint hogy mindenki szélesre tárja a háza ajtaját, kérkedjen a jó szerencséjével, fitogtassa a gazdagságát, s hogy mutogassa azt, ami „nem arra való, hogy mindenki lássa” – miként azt szintén Arendt, s ugyancsak a forradalomról szóló könyvében, néhány lappal korábban megjegyzi.⁹ (Igaz, ő még nem a szociális médiáról beszél, amit természetesen nem is ismerhetett, hanem saját korának, vagyis a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek amerikai nyilvánosságáról: az amerikaiak, írja itt, noha egyre több szabadidőre tesznek szert, nem a köz ügyeinek szentelik magukat, hanem sokkal inkább megadják magukat az „üres idő unalmának” és a „hivalkodó fogyasztásnak”.)

A nagy kérdés ezek után az, visszakanyarodva Arendt lehangoló diagnózisától Rousseau-hoz, hogy miként lehet megbékélni ezzel a társadalommal, s azt teljes mértékben, minden szegletében átható önszeretettel, ha egyszer a természetes, idilli formájához visszatérni nem tudunk, de előle a politikába menekülni sem akarunk. Úgy tűnik, Rousseau-nak erre a kérdésre is volt valamilyen válasza, s azt A magányos sétáló álmodozásai című utolsó, befejezetlen könyvecskéjében (a Vallomások folytatásában) némileg utalásszerűen le is írta. A hatodik séta során jut arra a következtetésre, hogy bár ő nem képes a természeti ember közvetlen önszeretetét önmagában kialakítani (mert az embereket sajnos nem tudja teljesen elkerülni), s bár viszolyog az emberektől, ez a viszolygás „sohasem fajulhat gyűlöletté”, s hogy a legtöbb, amit az emberek iránt érez, az a szánalom.¹⁰ Ebben persze lehet némi része a gőgnek is, teszi hozzá gyorsan, merthogy annyira fölöttük állónak képzeli magát, hogy már képtelen gyűlölni őket. (És abban kétségkívül igaza is volt, hogy szemben a szánalom leereszkedő attitűdjével, a gyűlölet az egyik leginkább egalitárius érzület, hiszen gyűlölni csak olyanokat tudunk, akiket önmagunkkal egyenrangúaknak tekintünk: ezért nem érezhetünk például gyűlöletet az állatokkal szemben, noha elég gyakran szánjuk őket.) De inkább csak arról van szó, zárja le végül Rousseau a rövidre szabott okfejtését, hogy sokkal jobban szereti magát annál, semhogy bárki mást gyűlölhetne.

Innen nézve tehát a kiút a társadalmi nyilvánosságunk hamis, képmutató világából, a szabadulás az önmagával meghasonlott lélek állandó gyötrelmeitől, a gyűlölet és a hiúság örök neurózisától nem az önzés metamorfózisa (vagyis visszaalakítása természetes önszeretetté a magányban, a világtól való amúgy is reménytelen elvonulásban), vagy annak teljes elpusztítása (a totálissá átalakított politika üvegfalú nyilvánosságában), hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legőszintébb vállalása, s lehetőség szerint a végletekig való fokozása. Ha másokat gyűlöl, írja Rousseau, ezzel voltaképpen csak korlátozza és „szűkebb határok közé” zárja a létezését (mert ezzel elismeri, hogy egyáltalán vannak), holott ő inkább ki szeretné terjeszteni azt „az egész világegyetemre”.¹¹ Mintha tehát csak azt mondaná: annyira szeretem magam, hogy ki akarom terjeszteni a létemet mindenre és mindenkire, s a gyűlölet ennek a legfőbb akadálya. Ha ez az ára, akkor én le fogok mondani a gyűlöletről, mert azt szeretném, hogy minden és mindenki más én legyek. Hogy tehát csak ÉN legyek. S ha tényleg ezt mondja, akkor ez kétségkívül egy őszinte mondata (az egyetlen, amiről ez teljes bizonyossággal állítható), mert hát valóban ezt diktálja az önszeretet könyörtelen logikája. Kérdés persze, hogy ennek a kozmikusra duzzasztott énnek, aki ugyan megszabadult a gyűlölettől és a képmutatástól, de mégis megőrizte az önmaga iránti forró szeretetét, van-e, lehet-e még egyáltalán bármiféle nyilvánossága? Mert hát kinek is mondhatnám el magam, ha egyszer mindenki más én vagyok?

Jegyzetek

1      Jean-Jacques Rousseau: Emil vagy a nevelésről (ford. Győry János), Tankönyvkiadó, Budapest, 1978, 182.

2      Jean-Jacques Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól (ford. Kis János), in Uő: Politikafilozófiai írások, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 61–200, 195.

3      Uo. 194.

4      Jean-Jacques Rousseau: Politikai töredékek, 1752–1772 (ford. Bakcsi Botond), in Uő: Politikafilozófiai írások, id. kiad., 417–525, 465.

5      Jean-Jacques Rousseau: Elmélkedések a lengyel kormányzatról és annak tervezett reformjáról (ford. Bakcsi Botond), in: Uő: Politikafilozófiai írások, id. kiad., 593–708, 613.

6      Jean-Jacques Rousseau: Vallomások (ford. Benedek István és Benedek Marcell), Magyar Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1962, 9.

7      Uo. 404.

8      Lásd Hannah Arendt: A forradalom (ford. Pap Mária), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991, 124.

9      Uo. 91.

10    Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai (ford. Réz Ádám), in: Uő: Önéletrajzi írások, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2019, 275–391, 343.

‍