Könyvlapok, papírszárnyak

Előttem a könyvek. Tucatnyi. Nem kilencven. Nem száz. Csak tucatnyi. De mekkora életmű ez a valahány... Itt a vékony papíron egy örökkévalóság lebeg, máshol papírrepülő készül belőle, papírsárkány, vagy palackpostában vándorló, életmentő üzenet. A könyv megtervezett ünnepi ruhája a védőborító, a Gutenberg-galaxist öleli körbe, és a tervező látomásával betakarja a szellem csillagkoszorúit. Ám csak nevében óv az meg valamitől, hisz épp úgy lehull róla idővel, elkopik, elszakad, miként az életszál is. De felidézi a könyv születésének leglátványosabb pillanatát, a friss nyomda- és tudásillatú példány varázsát, ami néha arra is jó, hogy arca mögül titokban elővillanhasson akár egy újabb mű eljövendő képe.

         Emlékezetes szerkesztőségi pillanatokként idézem magam elé a hatvanas-hetvenes évekből – a könyvzúzdák hőskorából – az újszülött könyvek mégis világra jöttét. Felemelő momentumok egyfajta győzelem és siker érzetével, sziszifuszi küzdelmek idején az ördögi doktrínával szemben, merthogy ez volt a történés minden lapnál, minden folyóiratnál, minden könyvkiadónál. És ilyen időben az elsőkönyvesek Forrás kiadványainak korai változatában jelent meg Szilágyi Istvántól a Sorskovács (később Cseh Gusztáv tervével megváltozott a sorozatkép), aztán az Ezen a csillagon már önálló arculattal látott napvilágot Deák Ferenc egyedi borítójával. Viszont az Üllő, dobszó, harang címlapját ’69-ben, „utunkosként” már magam készítettem. Emlékszem, Pista akkor arra kért, hogy valami „nagyon egyszerű legyen”. Így a betűk puritán ereje lett csupán a látvány, egyfajta erőteljes akkordként leütött hangutánzó-kép. Aztán amikor a Jámbor vadak a Kriterionnál kiadásra elkészült és a borítóra került a sor, Pista azzal állt elő, hogy ezt bizony ő maga összehozná, van rá elképzelése, de mégis, azért menjek fel délután hozzá, legyek ott, csak úgy, a „biztonság kedvéért”. Tisztában volt rajzolói erényei lehetőségével, de okosan gondolkozott, mert nem ceruzát vagy tollat, nem rajzeszközt vett elő, hanem ollót és színes papírt, majd abból kezdett különféle formákat, többnyire fa-sziluetteket kivagdosni. Amiből kivágta, a maradékot félre dobta. Na ekkor szóltam, hogy az nem föltétlen szemét, amiért hulladék, hiszen az is ugyanaz a rajzolat, csak éppen ellenerővel bír, ezért kár volna mellőzni, sőt, érdemes lenne akár fel is használni. Lehajolt, visszavette a papírkosárból. Elgondolkozott. A borítóra helyezte, ahol így érzékelhetően erős kontrapunkt született, ami a jámborság-vadság ellentétpárt pozitív-negatív formanyelven kiválóan megjelenítette. Ezt a hasonlatos kettősséget aztán a lent-fent ismételt rendszerű szövegkonstrukcióval még tovább erősítettük. És az emlékezetes „munkadélután” után, tán nem meglepő, hogy a következő korszakos regényének borítóját, a Kő hull apadó kútba látványképét teljesen egyedül, egymaga ollózta össze, merthogy egyébként is kiváló formaérzékkel rendelkezett, kiderült ez a heti lapszámok képanyagának összeállításánál, amikor harmonikus hangzásban „egy nyelvet” beszéltünk.

         Aztán az újabb és újabb kiadások szinte számolatlanul követték egymást. Egy alkalommal, már itt Budapesten, felhívott telefonon, hogy a Magvető Kiadónál jelenik meg csaknem egyszerre a Kő hull apadó kútba, a Hollóidő és a Bolygó tüzek. A beszélgetés rövid volt. „Nem mondok semmit, tudod, mi a dolgod” – pusztán ennyiből állt akkor a szerzői utasítás. Morcsányi Géza, a kiadó vezetője látható felelősséggel viseltetett az ügy iránt, személyesen feljött a műtermembe a három kötet arculattervét megbeszélni. Mai napig emlékezetes az akkor megjelent triptichon. Mert a Hollóidő olvasásával igen lassan haladtam. Egy-egy mondatát, bekezdését többször is, újra meg újra elolvastam, olyannyira megejtett a látványteremtés képi ereje, a cizelláltan veretes nyelv a gondolatszövés archaizáltan dúsított varázsával. A nyomtatott oldalakat látva, magam elé idézem a golyóstollal sűrű sorokban manuálisan papírra rajzolt történelmet abban a pislákoló fényű szerkesztőségi szobában, most és már mindörökké, ugyanúgy, mint akkor, ott, fél évszázaddal ezelőtt. -------------------

(Budapest, 2024. március 14.)

‍