Könyv a hangzó matematika kolozsvári oktatásának első fél évszázadáról

Sófalvi Emese: Zeneoktatás a kolozsvári Muzsikai Conservatoriumban 1819–1869 között. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2020.

A kincses város helytörténetének egyik mellőzött szeletét ismerteti dr. Sófalvi Emese könyve, mely az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában jelent meg 2020-ban. A szerző a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karának adjunktusa, egy jelentős, kutató-oktató értelmiségi család sarja, jelen kötet pedig a szerző doktori értekezését foglalja magába.

Az előszóból tudjuk meg, hogy a kolozsvári Muzsikai Egyesület volt a magyar nyelvterület első zenei oktatóintézete, és „elsősége okán is joggal kerül a kutatás homlokterébe” (10.). Emellett fény derül Sófalvi Emese témához való személyes kötődésére is, ő ugyanis az Egyesületből eredeztethető tanintézetekben végezte tanulmányait.

Ezután a szerző bemutatja a zenei oktatás össz- és közép-európai keretét, majd rátér a vizsgálat tárgyára: Kolozsvárott a zenei képzés intézményesülésére 1819-ben, egy kedvező történelmi és társadalmi korszakban, alulról induló igényként, polgári társulás formájában került sor. A létezése folyamán több megnevezés alatt működő és több ízben átszervezett/újraindított intézmény egyedisége abban is áll, hogy – a legtöbb hasonló társulással ellentétben – „az intézet alapító felhívásától az oktatás megindításáig kevesebb mint egy hónap telt el” (39.). Az intézet – amelybe kamaszkortól kezdődően, társadalmi állapottól, nemtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül lehetett jelentkezni – fennállása során olyan védnökökkel rendelkezett, mint Bánffy György, Jósika János és Habsburg-Estei Ferdinánd, pártfogója volt Brassai Sámuel és Méhes Sámuel, oktatói/tagjai között találjuk Erkel Ferencet, Grosspeter Józsefet és Ruzitska Györgyöt, aki zenei igazgatóként sokáig meghatározta az intézményt, és akinek a szerző külön fejezetet szentelt.

A szerző jelentős mennyiségű forrásanyagot használt fel kutatása során: a több közgyűjtemény között megoszló levél-, könyv- és irattári dokumentumok mellett a korabeli magyar és német nyelvű sajtót is beépítette művébe.

A szerző a „Német és Habsburg Birodalom területén” (17.) fordulatot használja az 1810-es évekre vonatkozóan, helyette a német nyelvterületen szókapcsolat pontosabb lett volna. A kötetben megjelenő, alkalmanként terjedelmes idézetek betűhív közlése némileg nehezíti azok érthetőségét, a mai helyesíráshoz és szóalakhoz igazított változat előnyösebb lett volna – mindezek ellenére Sófalvi Emese kötete izgalmas olvasmány mindazoknak, akiket a kolozsvári zeneoktatás múltja érdekel.

‍