Konyhakés

Fekete nyelű, 30 cm hosszú pengéjű konyhakés. Markolata sötét keményfából készült, négy ponton rögzített a pengevég, a rögzítés csak bal oldalon látszik, kézvédője nincs. A pengéje fém, pengetükre rozsdafoltos, bal oldalán hosszan futó vájat, folyadékelvezető. Pengehát egészen a hegyig egyenes, nincs benne törés. A leélezés vonala nem látszik, éle a sok élezéstől homorú.

Bordó, lábszárközépig érő ruha volt rajta, otthonka, sárga, zöld levelű virágokkal tarkítva, oldalt két zsebbel, eléje néha sárgásfehér kötényt kötött. Vastag, barnás műanyag keretes szemüveget viselt, haja szürkésfehér, ekkor még volt pár év a teljes kifehéredésig. Visszeres lábán papucs, a vastag, saját készítésű pamutzokni lábszárközépig felhúzva, biztos, ami biztos.

– Ezzel, ezzel a késsel ontom ki a beleidet! – kiáltotta remegő hangon dédanyád, és megrázta a kezében lévő kést. A második világháborús, felcsatolható szuronyra emlékeztető konyhakés pengéjén megvillant a konyhai lámpa fénye, és nagyapám az asztal túloldalán hátrálni kezdett volna, ha lett volna merre. De nem volt. Dédanyád, bár megtehette volna, igazán nem szokott Satrafinaként viselkedni, inkább csöndesen forgatta a szemeit az egyik konyhai hokedlin üldögélve, ha dédapád valami számára kevésbé tetszetős dolgot mondott, állított, vagy neadjisten kérdezett. Nem szólt bele a világ folyásába, végeredményben a család ügyeibe sem avatkozott bele látványosan, inkább csöndes aknamunkát folytatva intézte a neki kevésbé tetsző dolgok helyes irányba való terelését. A felcsatolt gyalogsági szuronyként villanó kést rázó nagyanyám öt-hat évvel később igazán bizonyította a földalatti aknamunka iránti elköteleződését, ráadásul, számomra meglepő módon, mindezt ellenem követte el. Azon a bizonyos nyáron, miután nagyapád és nagyanyád elzarándokolt abba a nyugat-magyarországi városkába, nevezzük csak nevén, hisz nincs ebben semmi titok, Csornára, hogy meggyőzzék Kati szüleit, semmi gond nem fog történni lányukkal, ha elengedik velem Vásárhelyre, és nem fogják a románok megenni, lenyelni és kiköpni, sőt, voltaképpen mi sem vagyunk románok, bár tudunk románul, sőt, apám szerint szinte arról is meg kellett győzni Kati anyját, hogy nem, nem itt fogja elveszteni a lánya a szüzességet. Főként azért nem, tettem ezt hozzá később magamban, mikor apám egyszer mintegy mellékesen felrótta ezt nekem, hogy még lánykikérőbe is el kellett menjen miattam, szóval főként azért nem, mert akkor maximum már csak én voltam az, aki bármiféle szüzességet elveszthetett, hiszen Kati ezen már pár évvel korábban jóízűen átesett, szóval azon a nyáron, mikor kissé hitetlenkedve, hogy ez most mégis megtörténik, mármint félre ne értsd, még nem az, hanem hogy Kati meg én közösen, mindenféle szülői felügyelet nélkül megérkeztünk Vásárhelyre, szóval akkor nagyanyám átfogó és szinte mindenre kiterjedő aknamunkába kezdett. Míg nagyapám magához mérten kedvesen, többnyire udvariasan viselkedett a hölgyvendéggel, addig nagyanyámnak már az első pillanattól kezdve a begyében volt. Csak üldögélt szemforgatva a hokedlin, nem szólt, viszont úgy figyelte, mint az udvar fölött köröző héja a naposcsibét, és mint később kiderült, kétnaponta beszámolt anyámnak, hogy miként is rontja meg drága fiúunokájukat ez az idősebb nő, így mondta, ez az idősebb nő, aki szerencsétlenségükre és az én szerencsémre két évvel ténylegesen idősebb volt nálam. És mindeközben hallgathattam Katit is, aki nem értve semmit, vagy legalábbis úgy téve, mint aki semmit sem ért, esténként, mikor csöndesen, némely esetlen simogatások után rendre utasított, hogy most már hagyjam abba, mert ennek így semmi értelme sincs, szóval esténként kifejtette, mennyire ellenséges vele az én drága jó nagyanyám. Az ellenségeskedés elsősorban abban merült ki, hogy pakolgatták a szennyest. Mármint Kati szennyesét. Kati bevitte a fürdőszobában a mosdó alatt elhelyezett szennyeskosárba a bugyiját, melltartóját, pólóját, és reggelre nagyanyám, gondolom a kézimosásnál használt keverőfával, mert ő ahhoz hozzá nem ér, fakadt ki kicsit később, kivette a kosárból, és hogy biztosan szembe tűnjön, a mosógép tetejére tette. Aztán másnap kezdődött ez elölről, amit Kati behordott estére, reggelre eltűnt a halom, és újabb kupac emelkedett a mosógép tetején. Mint megtudtam, nagyanyám nem volt hajlandó kimosni Kati szennyesét, hisz hogy képzeli ez a fehérnép, nem mosónő ő, ha képes a csípőjét ringatni itt napszámba, mossa is ki a fehérneműjét.

– Ezzel, ezzel a késsel ontom ki a beleidet! – kiáltotta ismételten remegő hangon dédanyád, üres kezével az asztallapra támaszkodott, és a késsel dédapád felé suhintott. Amaz, minthogy hátrafelé nem volt merre, tett néhány oldalazó lépést a tűzhely felé, s ahogy a kamraajtó fölötti neon fénye ráesett, igazán sápadtnak és rémültnek tűnt. Gyanítom, nem tudta eldönteni, hogy most tényleg félnie kell, vagy csak újabb, kissé határozottabb hiszti szemtanúja és áldozata éppen. Viszont nem mert kockáztatni, így hát oldalazott, mire nagyanyám is tett pár lépést a kályha felé, erre nagyapám visszafelé táncolt kettőt-hármat a balkonajtó felé. Patthelyzet volt, minthogy nagyanyám nem csak az asztal túlsó oldalán, egyúttal a konyhaajtóban is állt, így elzárta a menekülés egyetlen lehetséges útját. És nagyapám hiába viselkedett általában úgy, mint egy elszegényedett nemes vagy hajdani földesúr, aki nem nézi el az őt körülugráló cselédeknek, ha nincs pontban déli tizenkettőkor az asztalon a gőzölgő és tűzforró leves, most egészen úgy tűnt, nincs merre lépjen, se előre, se hátra, és ugyan még nem kapott mattot, de ez már csak pillanatok kérdése. Legalábbis úgy tűnt. És ez sokszor tűnt így nagyapámmal kapcsolatosan, mikor ültünk egymással szemben a nagyszoba diófából készült asztalánál, és tologattuk a sakkbábukat a táblán. A sakkal kezdődött a tanításom, előbb megtanultam felrakni a bábukat, a parasztokat, a tiszteket, a királyt és természetesen a mozgékony királynét, és persze nem királynőt, nagyapám egyszerűen királynénak nevezte, és bár – ezt már talán te is tudod – a királyhoz képest sokkal aktívabb, erősebb, félelmetesebb, nagyapám mégis mindig a királyról áradozott hosszan és kitartóan, mintha egyszerűen nem vette volna tudomásul annak szabályszerű töketlenségét. Lehet, hogy ez volt a probléma, legalábbis a szemléletben, mivel én mindig a királynőmet védtem, igyekeztem eldugni a válogatott parasztok sűrűjében, néha még jól képzett tiszteket is köréje rendeztem, mivel mindig az volt az elképzelésem, hogy majd onnan, jól kitervelten török ki, és ütöm le nagyapám kevésbé figyelmes gyalogjait, védtelenül hagyott tisztjeit. Sohasem számoltam azzal, hogy ezzel nagyapám is mindig számolt, s míg én többnyire két-három lépést láttam előre, főként a sajátjaimat, addig az öreg nemcsak a saját lépéseivel tervezett, hanem az enyémekkel is. Igazi cézár volt a csatamezőn, nem ismert kegyelmet, hiába tömörültem be gyalogjaimmal egy-egy jól kitalált stratégia alapján valamely sarokba, nagyapám római légiói határozott lovassági támadással törték fel védekezésemet, késztettek meggondolatlan és gyakorta dühös kitámadásokra, hogy aztán a teljes védelmemet szétzilálva kényére-kedvére vehesse le megfutamodott gyalogjaimat, menekülő tisztjeimet. Nem volt kegyelem, általában mindig bekövetkezett az elkerülhetetlen vég, csupán némely alkalmakkor tűnt úgy, hogy mindjárt, már csak pár lépésnyi távolságba kerülök egy olyannyira vágyott patthelyzettől, de ez mindig csak úgy tűnt, sosem következett be. Holott, ezt mindenképpen meg kell jegyeznem, nem adta könnyen magát apád, egészen bűvkörébe kerített a játék, és bármelyik matchboxomat, még a nyitható ajtójú, piros színű Ford Escortomat is odaadtam volna, sőt, az egész indiános műanyagkészletemet is, ha csak egyszer, egyetlenegyszer is győzelmet aratok dédapád seregei felett. És aztán váratlanul a szerencse segítőmül szegődött. Egyik iskolai délelőttön, mikor a szünetben Dengellel és Hajdúval azon vitatkoztunk, ki legyen Asterix, Obelix és Hasarengazfix, és ugyan testalkatunkat tekintve leginkább Dengel Laci lehetett volna Asterix, ha nem is magasságát, inkább soványságát tekintve, mivel Hajdú meg én húsosabbak és hájasabbak voltunk, szóval egyáltalán nem tudtunk dönteni, és végül egy versenyfutásban egyeztünk ki, hogy aki a leggyorsabban ér be a menzára, az lesz Asterix, a második Obelix, végül az utolsó Hasarengazfix, és ebbe egészen belenyugodtunk. Tehát egyik iskolai délelőttön nekilódultunk a menza irányába, sötétkék egyenruhánk zakója csak úgy lobogott, miközben átverettünk a nagyudvaron, és diadalittas mosollyal az élre kerültem az utolsó pár méteren, mikor Réka, az osztály kitűnő tanulója és egyben Dengel, Hajdú és jómagam szerelmének tárgya belibbent előttünk a menzára, és becsukta maga mögött az ajtót. Elsőként értem célba, ennek tökéletes bizonyítéka volt, hogy magam elé tartott kézzel nem sikerült eltalálnom az üveges ajtó rácsozatát, sokkal inkább az egyik négyszögletes ablaktáblát, ami aztán hatalmas csörömpöléssel kitört, és a versenyt ugyan megnyerve, de kókadt fülű és vérző csuklójú Asterixként álldogáltam aztán az iskola igazgatójának előszobájában. Május vége felé jártunk, borús, komor, esős nap volt. Azért emlékszem olyan pontosan minden részletre, mert az esőcseppek nekiverődtek az ablaküvegnek a folyosón, mikor kihallgatásra mentem. Az előszobában kellett várnom. Ezen a csütörtöki napon, május huszonhetedikén, különösen soká kellett várnom. Bizonyos oknál fogva pontosan emlékszem a dátumra, az előszobában ugyanis – ahol természetesen állva kellett várnom, míg úgy éreztem, combcsontom a törzsembe fúródik – egy naptár lógott. Az ajtó melletti fogason ott lógtak a tanárok, az igazgatóhelyettes és az igazgató köpenyei. Szemügyre vettem egyenként minden ráncot. Láttam például, hogy a nedves gallérról esőcsepp függ alá, s bár igen nevetségesen hangzik, hallatlan izgalommal lestem, vajon az esőcsepp a ránc medrében folyik-e le, vagy továbbra is dacol a nehézkedési törvénnyel. Percekig bámultam mozdulatlanul az esőcseppet, mintha az életem függne tőle, s mikor végre lepergett, a gombokat kezdtem számolni a kabátokon. Nyolc volt az egyik köpenyen, nyolc a másikon, tíz a harmadikon. Hirtelen megakadt a szemem valamin. Észrevettem, hogy az egyik köpeny oldalzsebe kidagad. Közelebb léptem, s úgy láttam, hogy a duzzadás négyzetes formájából helyesen következtetek arra a tárgyra, melyet a zseb magában rejt. Könyv van a zsebben. Egy kis nyomás, könnyed, óvatos mozdulat, s hirtelen kezemben fogtam a meglehetősen kis terjedelmű könyvecskét. Egy sakk-könyv volt, százötven mesterjátszma gyűjteménye. Megremegtem az örömtől. A kötetet a hátam mögött a nadrágomba csúsztattam, ott, ahol az öv megtartja, és onnan lassan előrenyomtam a csípőm felé, hogy járás közben katonásan, a nadrágvarrásra simuló kézzel tarthassam. A rövid, de annál hangosabb kihallgatás és kioktatás, továbbá büntetés- és fegyelmi kiosztás már egyáltalán nem érdekelt, csupán arra figyeltem, nehogy feltűnjön, könyvet loptam, valakinek a tulajdonát elsajátítottam, és éppen ott lapul a nadrágomban, hozzásimulva a testemhez, és most szinte örültem, hogy nem vagyok olyan vézna mint Dengel, így legalább egészen észrevehetetlenné vált a könyv, mintha csak egy puha zsírpárna dudorodna, kissé ormótlan, de annál hihetőbb úszógumirészlet. A könyvben nem volt más, csak egyes mesterjátszmák puszta, négyszögletes diagrammája, s ezek alatt eleinte érthetetlen jelek: a2-a3, f1-g3. Algebrának éreztem, melyhez nem találtam meg a kulcsot, csak lassanként jöttem rá nyitjára, hogy az abc betűk a függőleges sorokat, a számok pedig 1-től 8-ig a vízszintes sorokat jelölik, és a bábuk mindenkori állását határozzák meg. Így aztán ezek a geometriai ábrák mégiscsak emberi nyelven szólaltak meg. Hetekig bújtam aztán a könyvet, és miután egyre jobban értettem a nyelvét, a jelek eleinte összefüggéstelen hálózata letisztult, áttekinthetővé vált, és újabb és újabb játszmákat követtem nyomon, titokban iskola után elővettem a sakktáblát, és számos játszmát lépegettem le, rögzítettem a taktikákat, a válaszlépéseket, sőt, mindenféle támadásokat, támadástípusokat, a védelem lehetőségeit, úgy készültem, mint még soha nagyapám ellen. De dédapád, nyugodtan állíthatom, nem érzékelt ebből semmit, mármint nem a hosszadalmas készülődésből, hogy hetekig kerültem az újabb és újabb játszmákat, hanem a magamra szedett tudásból, legalábbis a remélt tudásból, merthogy azért mégiscsak könyvből, tudós és ismert könyvből próbáltam okosságot lopni, hogy aztán jól megszorítsam, mi több, mattot adjak nagyapámnak – legalábbis ebben reménykedtem. Nem érzékelt mindebből semmit, mert mikor aztán felállítottuk egymással szemben nagyapám fehér római légióját és az én fekete gall seregemet, könnyedén és szinte fájdalommentesen, mintha előre meg lett volna írva, zajlott a királyok csatája. Nagyapám kinyúlt és megfogta a fehér király előtt álló parasztot, és előretolt két kockával, és aztán a királynő oldalán lévő parasztot is előretolta, azt csak eggyel, aztán én következtem, kiugrasztottam egymás mellé a két lovamat, erre a megnyitásra a könyv tanított meg, sejtettem, hogy egyszer még hasznát veszem, de sok időm nem volt gondolkozni, nagyapám már rögtön lépett is előre a királynő oldali futójával, és ahogy így, szinte gondolkodás nélkül lépegetett, kénytelen-kelletlen átvettem az ütemét, esélyem sem volt a saját ritmusomban játszani, minduntalan a nagyapámat figyeltem, aki kiszámítottan, feltehetőleg lépéseimet előre látva, sejtve haladt tovább a cél felé. Egyszer csak úgy próbából sakkot adtam neki az egyik lovammal, de persze azonnal észrevette és levette a lovam, aztán egy pontos, nyikorgó mozdulattal odarakta szépen a tábla mellé az asztalra, aztán egyre-másra kezdte leszedni a figuráimat. Akármit léptem, mindig rögtön válaszolt, egy pillanatig sem gondolkozott, és mikor odakínáltam neki a futómat, hogy utána levehessem a királynőjét, akkor azért sem lépett oda, mintha pontosan tudta volna, hogy mit gondolok, mintha tudta volna előre, hogy mit akarok lépni. Nagyapám úgy lépdelt, úgy szedte le a bábuimat, mintha könyvből olvasná, mintha ő olvasta volna a könyvet és nem én, és mindeközben kezdtem elveszíteni a fejemet, hiszen az a könnyedség, mellyel nagyapám teljes fegyverzetben felvonuló tudásomat kezelte, dühítő volt, egyre dühösebb lettem, tajtékzottam, és mikor láttam, egy lépésen belül mattot ad, már-már arra gondoltam, hogy egy jól irányzott mozdulattal lekapom a tábláról a fehér királyát, és véget vetek ennek a felesleges csatának. Sakk-matt, mondta nagyapám, előrenyúlt és elfektette a táblán a fekete királyt, és akkor, a vereség kijózanító pillanatában be kellett látnom, hogy hiába nyertem meg az iskolai versenyfutást, hiába lettem én Asterix, méltósággal elkullogni, nos, azt tanulni kell.

– Ezzel, ezzel a késsel ontom ki a beleidet! – kiáltotta immár harmadszor remegő hangon dédanyád, és miután az amúgy mindig győzedelmes és diadalittas dédapád még mindig ott oldalazott hol jobbra, hol balra az asztal másik oldalán, dédanyád a kést, mintegy győzelmének tudatában, az asztalra hajította. Dédapád talán megkönnyebbült, talán fellélegzett, de mindenesetre lehajtott fejjel, óvatosan, szemét hol az immár asztalon heverő konyhakésre, hol a bordó otthonkában csípőre tett kézzel álldogáló, szikrázó szemű dédanyádra vetve elkullogott a konyhából. – Ezzel a késsel ontom ki a beleidet, meg azét a rohadt kurváét is! – sziszegte még nagyanyám a vert hadként elvonuló nagyapám felé, aki szótlanul igyekezett a szobája felé, hogy aztán egy újabb sakkjátszmában tanítson meg, miként is kell veszíteni.

‍