Kölcsönkönyv – monológ (rövidprózák)

Halló, szia, Emma, azért a versantológiáért hívlak, azt hiszem, nálad maradt. Kölcsönkönyv volt, visszakérik. De ha most nem jó neked… Értem. Akkor várj, kihangosítalak, tudod, fájni kezd a fejem a készüléktől, ne aggódj, más nem hallja, csak én vagyok itthon. Megnézed majd, légyszi? Olyan sötétlila fedele volt. Tudom, tudom, a lányod. Őt is megviseli a hiányom. Hozzám nőtt, hisz évekig az apja voltam. De talán túl korán jött nekem ez a pótapaság. Hamvassal jössz megint? Odakozmált az életed. Bármit is mondasz, jólesik most hallani a hangod.

Visszaszoktál, ugye? Hallom, ahogy serceg a cigarettád. Biztos az az elnyűtt sárga pulóver van rajtad, amit még Korfun vettünk a bazárban, azt nyugodtan füstölheted. Itt-ott foszladozik már, de tudom, ragaszkodsz hozzá. Meg a régi dolgokhoz. Hozzám is. Engem is betennél egy szekrénybe az őskövületeid mellé.

Végre kicsit leülepedtél, most meg felhívlak. Igen, csak mert ittam, s megkólintott valamiféle nosztalgia. Egymagam vagyok, a kicsit elvitte az anyjához. Szinte látom, most is ott ülsz a konyhában, hátad a kredencnek támasztod. Dekoratív darab, együtt csiszoltuk újra, emlékszem, mennyit civódtunk, hogy milyen színűre fessük. Akkor is én engedtem. Homokzöld lett végül, igazad volt, tényleg szép.

Igen, tudom. Sokat tanultam melletted, palléroztál eleget. De van úgy, hogy az ember valami habkönnyű ponyvára vágyik, s a mindennapokat is kissé súlytalanabbul, fesztelenebbül élné, több játékossággal. Ha kedve tartja, krimit néz vagy sci-fit, ócska slágereket énekel, vagy Hajmási Pétert. Emlékszel, amikor elvittelek operettbe? Napokig dudorásztad a terongyoséletet. Aztán megnéztük a filmet is. Te jöttél az ötlettel, én meg letöltöttem valahonnan, hogy ne szakadozzon. Hogy szerettük benne Udvaros Dorottyát meg Őze Lajost!

De azt nem felejtem el, mikor a lányod előtt kinevettél, hogy nem tudom leírni Nietzsche nevét, s nem hallottam még Zarathustráról. Azóta sem tudom leírni. De miért fontos ez? Esztert is inkább hagynád Harry Pottert bújni, a kortársaival marhulni, technót hallgatni. A Rousseau-felolvasások helyett. Bocsi, de megittam egy üveg bort, kikívánkozott. Nem, nem száraz vöröset, csak azért is fehéret. Bár az édeset azóta nem bírom, amióta rászoktattál a száraz borokra.

Vajon még jár úszni Eszter? Mennyit kínlódtam vele azon a nyáron! De amint elkapta az ízét, ügyesen és hamar megtanult úszni. Emlékszel? Alig tudtuk lebeszélni, egyenesen a mélybe akart úszni, a kis vízicsikó.

Hallom a zenét a háttérben. Te is kihangosítottál? Remélem, Eszter nem hallja, amiket mondok. Várj csak, ez Brahms g-moll zongoranégyese? Épp az a játékos rész… Ó, hogy dolgoznak a vonósok! Ezt játszották azon a kora nyári napon is szabadtéren. Behunytad a szemed, úgy hallgattad. Tényleg gyönyörű darab, de nekem kissé hosszú volt. Emlékszem, utána kószáltunk egyet a közeli erdőben, s milyen jót hempergőztünk az avarban, alig tudtam kiszedegetni a bogáncsokat a szoknyádból.

Megint rágyújtasz, hallom. A lángoknak és gesztusoknak keserédes írásjelei… S az érzés, amikor szárazon hömpölyög a szádban a kávé fekete ízével keveredve. Igen, Billy Collins. Mondjuk, őt én is szerettem. Kineveltél volna sznobságomból? Közben meg szétesett az életed. Tudod, minden széttörik, minden újra összeáll, így épül örökké a lét ugyanegy háza. Azt hiszem, Zarathustra mondta. Na jó, leállok. A kimondás bátorságát is tőled tanultam.

Bocsi, de most már le kell tennem. Hogy hol hagyd a könyvet? Majd megkapom valahol, emiatt ne aggódj.

Árulás

Patinás kis rőtbarna képkeret volt pirografált falemezből, nem az a szögletes tucatfajta, szépen ívelt a felső széle, igazi múzeumba való darab. Szülinapomra kaptam tőled anno, közösen illesztettük bele egyik fotómat, amit akkortájt lőttél rólam a régi Leicáddal.

Később elkeveredett valahova, mint annyi minden azóta, hisz nemegyszer átrendeztem a lakást, miután elváltak útjaink.

Nem láttam többé, amint a konyhaasztalnál összekuporodva, lábaidat felhúzva ülsz, egymás után szívod olcsó szűretlen cigarettáidat, iszod a kávét vagy a sört pálinkával vagy mivel, közben meg a lét értelméről filozofálsz. Hosszan hallgattalak, kortyoltam én is valami löttyöt. Csak akkor untam meg, mikor már nagyon belebonyolódtál, mikor már nem tudtam követni az asszociációidat. Megszoktam átható nikotinszagod, szakállad sercegését a bőrömön, szemöldököd ideges rebbenését. Még attól se gazoltam be, hogy a sörösbögrédből olykor kikandikált a kékszesz szúrós szaga. Igen, néha elfogyott otthonról az erős, olyankor hozzányúltál. Anyád is mindig dugdosta előled, félt, hogy megvakulsz. Csak azt nem tudtam megszokni, hogy csipetnyi élvezetet sem lelsz az evésben. Sőt, egyenesen untad az evést, untad a rágást. Untad az élet apró, közhelyes örömeit. Mint ahogy untad az udvarlást is. Lehet, hogy ezért kérted meg a kezemet. Hogy ne kelljen mással elölről kezdeni az egészet, összeszedni magadat, szépelegni megint, míg kialakul valahogy ez az együttélésféle vagy mi. Persze, én is megértem a pénzem. Folyton mehetnékem volt, sehol sem leltem nyugtom, mintha örökösen lemaradnék valamiről. Míg te inkább őrizted volna otthon a tűzhely melegét. De milyen tüzet? Milyen meleget?

Évekkel később egyszer becsengettél. Lehetett benned néhány féldeci, másként nem mertél volna. Behívtalak, leültettelek egykori hálószobánkba, szusszanj meg, várj, mindjárt főzök egy teát. Feketét, mert azt szeretted, kevés cukorral és forrón. Olyan hangosan szürcsölted mindig. Mint én a kakaót a piros pöttyös bögréből. Azok a méla szürcsölős szombat reggelek! Volt, hogy az ágyamba hoztad, én meg csak bosszankodtam, hogy nem elég forró.

Mire visszaértem a szobába, nem voltál sehol. Akkor vettem csak észre: ott lóg a képkeret a szemközti falon. Hát igen, nem álltam meg, mégiscsak visszatettem. Benne már rég nem az a fotó, hanem egy másik. Amin nem egyedül vagyok.

Megesés a négyzeten

Volt egy gyönyörű avarszínű vizslánk, már-már családtagnak számított. Fruzsi volt a neve. Apám Fruzsannának hívta, és úgy szerette, mintha a saját lánya volna, sőt a felesége. Sóvárogva néztem, ahogy becézi és duruzsol neki, ahogy simogatja és eteti.

Egy májusi napon történt. Épp kamaszkorom ádáz viharainak egyikét nyögtem, felelőtlenségem nyomasztó párái szorongattak. Lesétáltam hát Fruzsival a töltésre, a séta mindig jót tett nekünk. Fruzsi is épp tüzelt, s ilyenkor ki volt adva ukázba: csak pórázon szabad vinni őnagyságát, nehogy megkörnyékezze egy fránya gavallér, és megtörténjen a baj. Szokatlan volt szegénynek a póráz, mindig szabadon lófrálhatott. Ráadásul szemérmes kutya volt. Pisilni még csak pisilt, de nagy dolgát sehogy sem akarta elvégezni pórázon. Megsajnáltam, és óvatosan elengedtem. Szempillantás alatt történt. Megjelent a gavallér. Szürke volt és csapzott, de határozottan jóképű. Szemében vad tüzek dúltak. A mi hűséges, szófogadó Fruzsink meglódult, és úgy elnyargalt vele, hogy bottal üthettem a nyomát. Órákig kóboroltam, kerestem. Hasztalan. Lerogytam a part menti szomorúfűz alá, jól esett az árnyékába rejtőzni a világ elől. Fejemet tenyerembe temettem, és vártam. Csak vártam. Haragudtam magamra. Szerettem volna visszaforgatni a filmet, oda, ahol még megelőzhető lett volna a baj. Úgy éreztem, bevárhatatlanul nagy idő választ el tőle. Meg magamtól. Már sötétedett, mire visszakódorgott. Elnyűtt volt és szárnyaszegett. Szemében szomorúság.

Otthon nem mertem szólni. Apám elnáspángol, ha megtudja, nem vigyáztam egyetlen Fruzsannájára. Lázasan agyaltam, hogy mi legyen. Tudtam, a nővérem fiókjában van esemény utáni tabletta, gondoltam, a kutyának is kell segítsen a bajban. Besurrantam a szobájába és elcsentem. Másnap beadtam Fruzsinak, ahogy a féregűzőket szokták, egyenesen a torkába. Napokkal később elmeséltem a nővéremnek, mi történt, és töredelmesen bevallottam a meglovasított tablettát is. Ejnye-bejnye, csóválta a fejét, és cinkosan mosolygott.

Hónapok múlva Fruzsi lekölykezett, úgy látszik, kutyákra nem hat az esemény utáni. És persze jól megkaptam érte a magamét. Nekem viszont hál’ istennek megjött a várva várt menzeszem.

‍