Kodály a Maros felső folyásán

1926 októberében a budapesti Operaház közönsége először hallhatott daljátékba emelt népzenét. A reformkori költőnek, Garay Jánosnak Az obsitos című elbeszélő költeménye alapján készült Háry János jelentős fordulatot hozott Kodály művészetének hazai elismerésében, bár a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricus nyomán már 1923-tól a zeneszerzés magyarországi nagymestereként tisztelték. De külföldön csak ekkor, 1926-ban mutatták be először a Psalmust, amelynek hatására Európa-szerte a legnagyobb élő zeneszerzők közé sorolták őt.
A mind egyöntetűbb, pozitív visszhangok hatására a szerény, korábban a legkevésbé sem magabiztos Kodály mindinkább a komponálás felé fordult; a Székely fonó vázlatai is ekkor kerültek papírra. Az Erdélyben gyűjtött népi dallamokból pedig 1927-ben készült el és hangzott el először a Marosszéki táncok című zongoramű, amelyet Kentner Lajos játszott először, 1927. március 17-én. A művet, amely a továbbiakban sok zongoristát érintett meg és állított örömteli feladat elé, Kodály Arturo Toscanini tanácsára dolgozta fel zenekarra. Ezt a változatot 1930-ban, New Yorkban mutatták be az öntörvényű, de zseniális Toscanini vezényletével. Majd következett Drezda, London, Cincinatti, Chicago. A Marosszéki táncok azóta is Kodály egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott kompozíciója (a Universal adatai szerint a Marosszéki táncokat és a Háry János-szvitet csak a Galántai táncok előzi meg a manapság leggyakrabban játszott Kodály-művek statisztikájában).
Marosszék „hálás” terepnek bizonyult a népzenegyűjtő Kodály számára. Fontos ugyanis tudatosítanunk, hogy a műben használt legtöbb dallamot Kodály maga jegyezte le – ezért emlegetik a táncsorozat táptalaját a „Kodály-forrásba” tartozóként. E tánczenék között találunk olyat is, mégpedig épp a Marosszéki táncok fő témáját, amely különféle ritmikai arculattal bár, de a vidék magyar és román népzenéjében egyaránt előfordul. (Egyébként is igen gyakran megesik, hogy bizonyos tájegységek nemzetiségeinek ritmikailag igen hasonló tánczenei repertoárjuk van – gondoljunk csak igen kézenfekvő példaként a Mezőségre! Számos olyan tánczene létezik, amelyre a magyarok magyar, a románok meg román táncot járnak.) Anyaggyűjtése idején Kodály még nem sokat ismerhetett e rokonsági kölcsönviszonyok elméletéről, mint ahogy kissé tágan értelmezte a Marosszék földrajzi határait is. E bizonytalanságoknak és Kodály ihletett népzenei „premisszáinak” köszönhetően lettek a valóságosnál olykor magyarabbak a marosszéki gyűjtés elemei. „Az általa Gyergyó vidékén gyűjtött, marosszéki megnevezésű dallam, az ugyanilyen nevű tánc ritmikai sajátosságai szerint nyolcadoló alaplüktetésű – írja Pávai István. – Ebben a ritmikai formában Kodály valószínűleg idegennek érezte, ezért ritmusát a lassú magyar verbunkos sajátosságai szerint kiszélesítette, s ebben a formában építette be kompozíciójába. Kodály intuíciója nem csalt. A mű megszületése után jóval később előkerült a dallamnak olyan népi változata is, amely ritmusban is egyezik a Marosszéki táncok főtémájával.”
A sorozatnak jóval később meglettek – mint ahogy Bartók román táncainak is – a kvázi-népi (értsd: színpadi népzenész) interpretátorai. A budapesti Zeneakadémián 2003-ban olyan koncertre került sor, amelyben a Marosszéki táncok zenekari változatát a Muzsikás együttes, Sebestyén Márta, a vajdaszentiványi Toni Árpád és Farkas Zoltán „Batyu” egészítette ki hegedű-gardon, cimbalom hangján megszólaltatott ősváltozatokkal. „A gardonos dallamot és a gazdag díszítésű lassút Vikár Béla gyűjtötte fonográffal 1904-ben – olvashatjuk a koncertfelvétel kísérőfüzetében. – Ez utóbbi úgynevezett »jaj-nóta«, mert benne rendszeresen megjelenik egy sor: »jajj, jajajajj, jajajajj«. A jaj-nótát két forgatós táncdallam követi, Lajtha László kőrispataki gyűjtésének negyedik darabja, illetve a Kodály-mű fődallama, amit ő maga 1910-ben gyűjtött Gyergyóremetén, Csíkban. A híres melódia virágénekként megjelenik a 17. századi Vietorisz-kódexben, szövege pedig a Vásárhelyi Daloskönyvben, a Mátrai kódexben illetve a Komáromi énekeskönyvben is megtalálható. Mai szöveges változatát is ismerjük Csíksomlyóról, Domokos Pál Péter gyűjtéséből.”
Amit nagyérdemű zenekarok élén Doráti Antal vagy Ferencsik János oly magasztos értelmezésben adott át a zenetörténetnek azóta klasszikussá vált hangfelvételeken, azt e népzenészek olykor esendő bájjal, hamvasan, olykor kísérletezve – de mindenképp meghitten – rögzítették a maguk rendjén. Érdemes újrahallgatni.