Köd

Reggelre viharos szél kerekedett, a tömbház előtt borzongtak az ágaikat hanyagul szétterpesztő, deres levelű nyáriorgona-bokrok, és titokzatosan susogott egy közeli juharfa. Az erős ellenszélben a létfontosságú reggeli cigimet sem tudtam elszívni, felénél elnyomtam, s megszaporáztam a lépteimet, mert a sarkon már vártak a többiek.
A régi állomás melletti elhagyatott gabonaraktárhoz igyekeztünk, terepszemlével összekötött kalákára, Kopac apja ugyanis underground szórakozóhelyet készült nyitni a helyén, mi pedig néhány sör és jelképes fizetség ellenében segítettünk kitakarítani és helyrepofozni.
A környék kihalt volt és lepusztult, a gabonaraktár pedig a kommunista építészet megátalkodott szépségellenességének mintapéldája: csupasz homlokzat, dísztelen ablakkeretek, ormótlan bádogajtaja fölött pedig hatalmas betonbetűk hirdették egykor az épület rendeltetését. A szó eleji betűk azonban hatalmas robajjal hullottak alá, és zúzódtak porrá egy valamikori viharban, csupán szaggatott körvonalakat hagyva maguk után, s mára csak annyi maradt:
„A R A K T Á R”, így a névadás sem okozott sok fejtörést.
Akadt munka bőven, némi téblábolás meg jópofáskodás után hozzá is láttunk, s délre már több zsáknyi szemetet hordtunk ki. Ekkor tartottuk az első cigiszünetet, rozzant, poros ládákra telepedtünk le, és sört kortyolgatva, ámulattal hallgattuk, hogyan szövögeti nagyszabású terveit az öreg Kopac, egy derűt sugárzó, rafinált életművész, aki tudta, hogyan kell a kenőpénzek és komaságok kibogozhatatlan világában nagystílűen lavírozni, így majd’ minden vállalkozását siker koronázta. Éppen kalandos üzleti útjairól mesélt, mikor csikordulva nyílt az ajtó, s Kopac húga, Eszter lépett be rajta. Letörten, csoszogva közeledett felénk.
– Úgy látom, rosszul ment a jósnőcasting – állapította meg bátyja.
– A micsoda?
– Műsorvezetőket keres az Astro TV, ma tartottak válogatást – magyarázta suttogva.
Ekkorra ért mellénk Eszter, hanyagul dobta le a táskáját, és elcsigázva rogyott le egy sörösládára. Minden szem rászegeződött, de senki nem akart rákérdezni a nyilvánvalóra.
– Mekkora szemétség! – fakadt ki végül. – A hirdetésben az állt, hogy nem számít a szakmai tapasztalat, a jelentkezők közül mégis én voltam az egyetlen, aki nem ismerte a Tarot-kártyát.
– Fel a fejjel, húgi! Jósolhatsz majd kávézaccból valami vándorcirkusznál – lépett hozzá Kopac egy sörrel.
Mérges pillantás kíséretében vette el az üveget, húzott belőle egyet, majd folytatta:
– Pedig hányszor mondtam nagyanyámnak, hogy tanítsa meg nekem a kártyavetést.
– Nyolc éves voltál, mikor meghalt.
– Mostmár úgyse számít – biggyesztette le ajkát csalódottan.
Hiába próbáltuk vidítgatni, képtelenség volt visszahozni az életkedvét, s ugyanolyan csüggedten távozott fél óra elteltével, mint ahogy érkezett.
Újabb látogatásáig jó néhány nap eltelt. Időközben beköszöntött a nagy köd, a mi hegyek ölelte vidékünkre jellemző röpke ötödik évszak, az őszt és telet elválasztó hét, aminek első reggelén a köd még csak gyéren szitál, sejtelmesen csillog az átszüremlő napfényben, a parkbeli fák fekete árnyai közt, de fokozatosan sűrűsödik, s egy héten át tejfehér még a sötétség is. Ilyenkor a napok teltével egyre nyomasztóbbá válik a bolyongás a homályba rejtőző utcák, elmosódott körvonalak közt.
A köd második napján, ebédszünet után álmatagon bandukoltunk vissza a raktárhoz. Az ajtóban Eszter fogadott minket sugárzó tekintettel és egy termosz forró kávéval.
– Képzeljétek, felvettek! – köszöntött ujjongva. – Azt mondták, hogy kellemes a hangom, meg a külsőm, a szakmába pedig majd beletanulok. Jövő héten mehetek aláírni a szerződést.
Kávéval koccintottunk az örömhírre, ő pedig az utóbbi napok munkálatainak gyors számbavétele és némi kedveskedés után előállt a kérésével.
– Addigra meg akarok tanulni Tarot-kártyából jósolni. Ha már kezdek belejönni, ugye megengeditek, hogy gyakoroljak rajtatok? – kérdezte huncut, a beleegyező választ megelőlegező mosollyal, mi pedig nem tehettünk mást, hagytuk magunkat meggyőzni.
Egyikén a ködös estéknek az Old Times barátságos zsibongásában kerestünk menedéket a várost fojtogató szorongás elől. Eszter jósnői ösztöne a szorgos gyakorlásnak és összpontosításnak köszönhetően kezdett a felszínre törni, és az emberi életutakban felfedezett meghökkentő összefüggésekben, meg az ezekhez társított dagályos magyarázatokban öltött alakot. E tehetség megnyilatkozásának lehettünk tanúi aznap is, halványan vöröslő lámpafénynél bújtak elő a kártyapakli jelképes alakjai, és bársonyos hang fejtette fel jelentésüket. Bámészkodók egész serege gyűlt az asztalunk köré, s valamiféle romlott élvezettel hallgatták a jóslatokat. Közülük vált ki egy negyven körüli, borostás, csapzott hajú alak. Egy hírhedt csavargó volt, a Szerencsétlen, akinek fordulatos élettörténete már városi legendává vált.
– Lássuk, kislány, az én jövőmben mit látsz? – kérdezte kihívóan, némi megvetéssel a hangjában, s máris leült velünk szembe.
– Ahhoz előbb ismernem kellene a múltad – nézett mélyen a szemébe Eszter, tudomást sem véve a lekicsinylő hanglejtésről.
– Nem ismered már a pletykákból?
– Tőled kell hallanom.
– Vagy úgy.
Előhúzott egy szál cigit, egy pillanatig töprengve pecegtette a koszos asztallapon, majd rágyújtott.
– Hát jó – szólalt meg az első slukk után – Csak túl népes a közönség.
– Ők maradhatnak? – intett felénk a fejével Eszter.
– Ők igen, de senki más.
Az álldogálók kissé zugolódva húzódtak vissza asztalaikhoz. Közben a Szerencsétlen füstkarikákat eregetett, tűnődve figyelte feloldódásukat, s mikor már csak hármunk pillantása szegeződött rá, belefogott a történetbe.
– Nem mindig éltem így, ezt – gondolom – tudjátok.
Heves bólogatással feleltünk.
– Tízenkét éve kapusként kezdtem egy nagyvállalatnál. Az épületben nem szabadott dohányozni, a főnök is az udvarra járt ki, úgyhogy sokszor elbeszélgettünk. Megkedvelt, akkoriban ez sok mindenre elég volt. Pár év elteltével már magas beosztásban dolgoztam. A cégnek voltak kirendeltségei Afrikában is, gyakran jártunk oda munkaügyben. Ghánát, Nigériát és Kamerunt bejártam keresztül-kasul.
Felélénkült a tekintete, mi pedig szájtátva hallgattuk, amint parázsló alkonyokról, fülledt esték pezsgéséről, egy idegen, csábító világról mesélt.
– Na tehát, éppen Afrikában voltam – tért a lényegre. – Hétvégére haza kellett volna érnem, de késve indultam el a szállodából, és dugóba is keveredtem. Micsoda közhely! – újabb cigiért nyúlt, egy pillanatra elrévedt, majd felocsúdva ismét ránk tekintett. – Emlékeztek arra a repülőszerencsétlenségre, ami pár éve történt Afrika partjainál? Lezuhant egy utasszállító, és mindenki meghalt. Én azt a gépet késtem le.
Nem tudtunk megszólalni.
– Este a híradóból tudtam meg – törte meg ő a csendet. – Vérfagyasztó eufória járt át. Nem bírtam egyedül lenni. Lementem a legközelebbi kocsmába, és holtrészegre ittam magam.
– Várj, valamit nem értek! – ocsúdott fel Kopac. – Miért ragadt rád a Szerencsétlen név? Ez abszurd!
– Akkor olyan hatalmas szerencsém volt, hogy az egész életre járó szerencseadagomat elhasználtam.
Megütköztünk a kijelentésén, ő viszont türelemre intett, majd folytatta.
– Az eufória után jött a megvilágosodás. Hirtelen rájöttem, mi fontos, mi lényegtelen és min kell változtatnom. De hazaérve egyre sorvadt bennem a lendület, míg végül minden visszatért a régi kerékvágásba.
A pincérnőnek intett egy újabb körért, mert addigra már mindannyiunk pohara kiürült.
– Az elején fel se tűnt, hogy valami nincs rendben. Nem akartam észrevenni. Pedig a felszín alatt elkezdődött a bomlás. Egy év múlva aztán elindult az átoklavina, és elsöpörte az egész életemet nőstül, munkástul, házastul. Semmim se maradt.
Kortyolt egyet a kihozott olcsó whiskyből, majd Eszterre nézett.
– Most rajtad a sor.
Ő fel se pillantva, tűnődve kevergette a kártyáit.
– Ilyesmibe nem avatkozhatok – szólalt meg végül – De eljövök veled a pópához.
Fanyar nevetésre fakadt a Szerencsétlen, aztán felpattant és gyors léptekkel indult kifelé. Eszter utánaszaladt, s gyanítottuk, utolérte, mivel sokáig volt távol.
– Vasárnap megyünk a pópához – jelentette be elégedetten, amint visszatért.
– Hogy győzted meg?
Sejtelmes mosoly volt a válasza.
– Ti is jössztök – tette hozzá, mintha ez magától értetődő lenne.
– Minek? – csattant fel Kopac.
– Ha másért nem, hát kíváncsiságból.
Ellenkeztünk volna, de már tudtuk, tényleg velük fogunk tartani.
Vasárnap reggel még mindig sűrű habként borult a városra a mélabúsan gomolygó köd. Az öreg pópa a negyedünkben épülő ortodox templomnál szolgált, aminek habár még csak derékig értek téglafalai, már miséztek benne, pontosabban mellette. Aznap a szokásosnál jóval nagyobb tömeg dideregte végig a szertartást, az emberek ezzel igyekeztek helyreállítani a köd által megcibált lelki nyugalmukat. Érkezésünket a mise végére próbáltuk időzíteni, de hibásnak bizonyultak a számításaink, odaértünkkor még javában folyt. Vénasszonyok rekedtes szopránja karcolta a dobhártyánkat, és a ködcseppeket meglovagoló tömjénfüst birizgálta az orrunkat.
A ceremónia végeztével – mikor már eloszlott a hívők serege, s a pópa is indulófélben volt –, odaléptünk hozzá.
– Jó napot, atyám! A segítségét szeretnénk kérni – szólította meg Eszter.
– Miről lenne szó?
– Rólam – mondta csendesen a Szerencsétlen.
– Akkor talán jobb lenne négyszemközt. Jöjjön velem!
– Nem lehetne helyben?
A pópa sürgető pillantását látva végül rábólintott és elindultak. Mi tanácstalanul, csalódottan pillantottunk egymásra, aztán bámultuk, hogyan nyeli el a köd a pópa gesztikuláló, és a mellette lehorgasztott fejjel ballagó Szerencsétlen alakját. Ekkor láttuk őt utoljára. Legalábbis sokáig ezt hittük.


Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelen­leg Kolozsváron él.